Folkbeats lemezsorozat

A Köztársaság Bandája

Elhúzza azt sejeha!

Minden országnak kell egy banda! /FB4TR081CD/

’A Köztársaság Bandája azt a fajta világzenét játsza, amit sajnos kevesen művelnek nálunk: népzenei feldolgozásaikat városias, fiatalos, naprakész formába öntik – és olyan energiával tálalják, ami azonnal magával ragadja hallgatóit. Kétségtelenül új és friss hang az övék, mely egészen bizonyos, hogy komoly jövő előtt áll.’

(Marton László, Sziget Fesztivál világzenei nagyszínpad főszervező)


***

Édes Málé Trió

Úton

Régimódi, gyimesi és moldvai csángó muzsika /FB7TR084CD/

Az “Édes Málé”-t 2007-ben “főzték ki”. Azóta több közös népzenegyűjtő úton jártak Gyimesben és Moldvában. A személyes találkozás az idős zenészekkel megalapozta az autentikus népzene iránti elhivatottságukat. A hagyományos csángó táncmuzsikát eredeti formájában, kevés hangszerrel szeretik a legjobban játszani és hallgatni is. Egyszerűen, mint amilyen egyszerű étel a málé. Repertoárjukban a tánczene mellett dalok is szerepelnek hagyományos, hangszeres kísérettel. Az elmúlt 3-4 évben több hazai és külföldi fesztiválon, rendezvényen és táborban felléptek. Legjobban azokat a mulatságokat szeretik, amikor akusztikusan muzsikálhatnak és a közönség nem csak hallgat, hanem táncra is perdül.


***

Guessous Majda Mária

Szivárványhíd – Rainbow Bridge  

Magyar, török és marokkói népzene találkozása egy félig magyar és félig marokkói lélekben /FB3TR080CD/

Junior Prima díjas előadónk. A Folkbeats népzenei kategóriájának győztese! A  füzérre fűzött dalokban elmélyült, meditatív és dinamikus részek váltakoznak. A sok kis mozaik, egy egészet alkot. Egy Szivárványhíd születik, mely népeket, kultúrákat és életfordulókat köt össze a Születéstől a Menyegzőn át az Elmúlásig.

***

Guessous Majda Mária

Örömes album 2013 /FB13TR2006CD/

A Szivárványhíd után az ÖröMes valóban a következő állomása az életemnek. Egy nagyon otthonos, meleg világ ez nekem, mely kavalkádja a magyar, török és a marokkói népdaloknak. Jelképezi az eddigi zenei találkozásaimat a magyar népzenétől a marokkói népzenéig, egyfajta személyes történetként az Öröm jegyében.


***

Tarsoly

Szombaton este

Autentikus, magyar, vonós népzene /FB8TR085CD/

A zenekar többéves ismeretség és együttzenélés után alakult 2010-ben majd az év májusában különdíjat kaptak a Földváry Miklós népzene versenyen, októberben pedig Nívó-díjat a bonyhádi Országos Népzene Versenyen. Repertoárjukban szerepel kis-magyarországi és erdélyi népzene egyaránt. Felső-Maros mentétől egészen a Galga-mentéig szólaltatják meg zenészek, falvak muzsikáját. A Tarsoly  tagjai mind más tájakról származnak, talán pont ez az ami sokszínűvé  teszi a bandát. Első, bemutatkozó lemezükön szeretnék ezt a színességet zene formájában átadni, sőt nem  csupán a zenét, hanem annak egykori mindennapiságát, ízét.


***

Baraka  

Vérrel Pecsételve /FB11TR089CD/

A BaRaKa zenéje ritmusos, magyaros, dallamos világzene. Táltosokat, bátor harcosokat, puszták bátor fiait megidéző muzsika. Erős dobos alapokra épül, fő motívumokat a népi furulyák, kavalok és Nazarka énekhangja adja. Dobjaik nagy része saját készítésű állatbőrös dobok, melyeket maguk készítenek.


***

Madhuwanti

Live in Islamabad

Magyar-pakisztáni fúzió /FB12TR2007CD/

Burn Katalin  Iszlámábadi fúziós koncertjének hanganyaga. Az est folyamán, amelyet a pakisztáni Magyar Konzulátus szervezett,  a magyar szerző és  előadóművész neves, pakisztáni zenészekkel adott elő saját szerzeményeivel fűszerezett, izgalmas világzenei produkciót tabla, énekek, kaval, szitár formációban. A zenei koncepció a moldvai, csángó népzene és a pakisztáni népzene közti hasonlatosságra épült.

***

Illangó

Egy

Vokális népzene hangszeres kísérettel /FB9TR086CD/

Együttesüket a barátság és a közös érdeklődés hozta össze, 2008 tavaszán alakultak. Elsősorban a vokális magyar népzenéből merítkeznek, de szívesen válogatnak különböző nemzetek, nemzetiségek (pl.: ruszin, szlovák, lengyel) népdalanyagából is. A vidám, vicces, néha szomorú népdalok elementáris erővel, hitelesen és mély átérzéssel  szólalnak meg előadásukban. Debütáló lemezükön hegedű, brácsa, bőgő és cimbalmos is kíséri az énekegyüttest  Szeretnék a népzenét közelebb hozni az emberekhez, bebizonyítva, hogy ez egy közös nyelv, és mindenki számára elérhető érték, a mindennapjainkban is éltethető kincs.


***

Drum And Folk

Hol folk hol nem

Autentikus magyar népzene, sokszínű, modern világzenei köntösben /FB10TR087CD/

Mondhatnánk, hogy csak nagyon fiatalon veszi az ember a bátorságot, hogy magyar népzenét elegyítsen reggae-vel! A 2010-ben, Kecskeméten alakult Drum And Folk kísérletezik és ismeretlen vizekre merészkedik, hogy felfedezzen egy új világot.  Az érdekes zenei kisérlet: egy dinamikus, ötletes, szórakoztató világzene egy gyönyörű hangú énekesnővel. A muzsikusok célja, hogy közelebb hozzák a népzenét a fiatal generációhoz, ezért az autentikus magyar dallamokat egy modern világzenei köntösbe öltöztetve, a zenei műfajok sokszínű keverékét hozták létre. A dalokban, felcsendülnek a reggae, drum and bass, funky, rock, jazz és blues-os elemek is. A Drum And Folk rohamosan tör előre a zenei dzsungel legmélye felé.


***

Őškestar

Balkan Beast

A Balkán hangja! /FB1TR088CD/

Az Őskestar a napjainkban világszerte taroló balkáni tánczene avatott előadója, de a legkevésbé sem kopírozója. Feldolgozásaik erőteljes rockos-funkys felhangot kapnak, és olyan erővel robbannak ki, hogy szinte lángra kap a színpad alattuk.



***

Apnoe

Forduló

Népzene és rock and roll! /FB5TR082CD/

Az Apnoé zenei ihletettségét a magyar népzenéből eredezteti s egy olyan önálló hangzást hozott létre, mely a világzene műfajban egy új dimenziót nyitott meg. 2009-ben talált egymásra a zenekar és Mesics György „Mesó”, aki tizenöt éve különböző táncházas zenekarok tagja, prímása. A nótákat azóta hamisítatlan népi hegedű, és egy férfi énekhang is gazdagítja, sajátos karaktert adva a banda egyéni, magyar népi muzsikák feldolgozásából, újragondolásából eredő stílusának, ahol az elektromos hangszerek hangzásban népzenei irányt vesznek, a népi hangszerek pedig rockosabban szólalnak meg.


https://www.youtube.com/watch

***

Hypernomad Live Essence

Hyperistan Dayo (music from Hyperistan)

Városi, törzsi zene, elektronikával és népi hangszerekkel /FB2TR079CD/

Zenéje egyéni hangzású, a világ összes népzenéjéből merítő, városi törzsi zene, Hiperisztánt megidéző  muzsika. Furcsa, elektronikus ritmusképletek és mindenféle népi hangszerek, valamint a hiperistani nyelv használata adja jellegzetesen unikális zenei világát. Lüktetésére a hallgatóság rendszerint táncraperdül és az önfeledtség mosolya terül szét az arcokon. .A Hypernomad Live Essence  stílusteremtő bátorságért s az újító hozzáállásért, amivel a világ népzenéit kezeli, a Folkbeats világzenei különdíját kapta!



FELHÍVÁS – Pálos kolostorrom régészeti feltárása!

Balatonszemesen, Takács József polgármester felkérésére, a Civil Régészeti Alap szervezésében elkezdődik a Mindszent egyháza – Pálos kolostorrom régészeti feltárása. A feltárást a PPKE BTK Régészeti Tanszéke végzi el felkérésünkre, tanszéki ásatás formájában. Tehát nem csak a kutatás indul meg, hanem a hazai régészképzés egyik gyakorlati helyévé is válik a Balatonszemesi határ. Az ásatási évad időpontja ez év október 13-22.

A kérés:

Mivel szeretnénk az első évad szondázó kutatásait maximálisan kihasználni és a lehető Felhívás_1legtöbb eredményt elérni, ezért kérjük az önök segítségét is. Az évad költségvetését az önkormányzat és több anyagi segítséget is vállaló magánember adománya biztosította, így már csak a költséges, de fontos vizsgálatok elvégzése lehet kérdéses. Ez alaphelyzetben nem része az első évad tervének, de ha már felvonult egy szakembergárda, és egy megfelelő géppark, akkor jó lenne a teljes terület magnetométeres vizsgálatát “egy füst alatt” elvégezni, és már a teljes feltárás tervét, illetve a bemutathatósái terveket is elkészíthetnénk. Emellett szükség van laborvizsgálatokra is a leletanyag által adott információk megismeréséhez. És nem várhatjuk, hogy stronciumizotópos vizsgálatok többmilliós költségét finanszírozza meg valaki (bár örvendenénk neki), de néhány százezerből az összes jelentős vizsgálati elem elvégezhető, és komoly eredményekről tudnánk beszámolni. Kérünk mindenkit, akinek tényleg fontos a középkor történelme, akinek tényleg fontos a Pálos rend hagyatékának megmentése, lehetőségeihez mérten támogassa az elkezdett munka hatékonyabbá és teljesebbé tételét. Itt most nem kevesektől kell sok, hanem elég a sokaktó egy kevés. Akinek van szándéka, lehetősége, avagy mersze részt vállalni a balatonszemesi feltárásban, azok számára a számlaszámunk:            16200223-10021938
A feltárás végén, az ásatást támogatók számára az önkormányzat fogadást rendez, ahol megtekinthetik az előkerült leletanyagot, a kutatás eredményeit, és feltehetik kérdéseiket az ásatást végző régészeknek.”

Az aradi tizenhárom és a további vértanúk emlékére

 “Az egyik október 6-i megemlékezésen ott voltam a Vértanúk terén. Jött egy gimnazista osztály, leróva kegyeletét. Én kéretlenül elmondtam nekik Kiss Ernő történetét. Fátyolos szemeket láttam a kislányok arcán. Megköszönték és közölték, hogy erről nem tudtak. Sírjatok kislányok! De hullajtsatok örömkönnyeket is, hogy ilyen mártírjaink vannak! Ez a jövőnk záloga.. Vannak és lesznek még „muszkavezető főuraink.”

Október hatodikára emlékezve szokásosan az aradi 13 tábornokra emlékezünk. Legtöbbször hozzátesszük Batthyány Lajos, első miniszterelnökünk kivégzését vagy Kazinczy Lajos tábornok október 25-én történt kivégzését. Nem emlékezünk meg az ártatlanul kivégzett további százakról és nem tesszük szóvá azok nevét, akik „hazánk fiaiként” közreműködtek nemzetünk hóhéraival, pedig 163 év múltán mindezt illene végre tudatosítani. 1897-ben, az akkori nyilvántartás szerint 1848 és 1854 között 162 nevesíthető személyt végeztek ki az osztrák hatóságok. Ma sem késő nevüket megismertetni, hogy településeik méltón emlékezhessenek róluk.

Az első áldozat Horváth János kovácssegéd volt, akit Bécsben fegyverrejtegetés miatt végeztek ki 1848. dec. 7-én. 1849. január 14-én végezték ki Belcze János nemzetőr századost Siklóson. 1849. jan. 18-án Drechler  Kristóf újságírót felakasztották Pozsonyban. 1849 januárjában a nádor huszárezred szökevényei közül  23 huszárt lőttek főbe Grázban. Windischgrätz első halálos ítélete  Süll Vitalise volt, aki a tiroli zászlóalj szervezője volt Pesten. 1849. január 31-én lőtték főbe Csömy Zsigmond Komárom megyei molnárt, mert a császári seregeget szidalmazta. 1849. febr. 6-án lőtték agyon Slavszky Félix krakkói szabót, aki őfelségét gyalázta. Március 14-én lőtték főbe Novák Tivadart, császári hadnagyot, mert esküszegésre akarta rábírni társait. Március 19-én  főbe lőttek 5 soproni polgárt. Március 19-én Esztergomban főbe lőtték Förster  Ferenc ottani polgárt. Március 27-én kivégezték Boldini Jánost Pozsonyban „hamis toborzás” miatt. Ugyanitt, március 30-án lőtték agyon Bartha Ferencet, a Bars megyei szabadcsapatok őrmesterét. Május 10-án végezték ki Bécsben Melkó Ferenc kereskedőt „katonaság elcsábítása” miatt. Május  24-én Petőcz Györgyöt,  Pozsony Megye másodalispánját végezték ki, mert önkénteseket élelmezett és toborzott.

1849. június 5-én végeztette ki Haynau báró Mednyánszky őrnagyot, Liptóvár parancsnokát és segédtisztjét,  Gruber Fülöp hadnagyot Pozsonyban. Június 6-án ismét kivégeztek Grázban 6 huszárt. Június 18-án felakasztották Pozsonyban Rázgha Pál, csehországi születésű evangélikus lelkészt, mert Kossuth beszédét elmondta németül. Július 29-én Kisszebenben akasztották fel Furhmann János mézeskalácsost, 30-án Erősben Szélkó Róbert tisztiszolgát lőtték főbe „katonacsábítás” miatt. Ugyanezt a büntetést kapta egy Wuititz nevű zsidó fiú, mezt a császári katonákkal vitába szállt. Július végén  Marburgban egy szökevény huszárszázad összes altisztjét kivégezték, a huszárokat pedig megtizedelték.( a pontos adatok nem ismertek, így a 162 főben nincsenek benne) Ugyancsak Július elején lőtték főbe Gayer Nándor ügyvédet Pécsett. Július 6-án újabb 6 szökevény huszárt lőttek agyon Grázban. Július 12-én Pozsonyban főbe lőtték Montpart Antal csákhetényi plébánost és Szikszay József csákberényi református lelkészt. Ugyanezen a napon, Nagyigmándon is kivégezték az ottani katolikus és református papot, valamint Stift József Nyitra megyei bányatulajdonost.  Július 16-án Mészáros Dániel soproni lelkészt is főbe lőtték Pozsonyban. Július 17-én Vörösmarty József községi jegyzőt lőtték főbe Pécsett.

Július 23-án újabb három személyt lőttek főbe Pozsonyban, Bugyik József színművészt, Tóth József földművest és Trechsler városi jegyzőt. Október 1-én Nimnicher János losonci születésű pék esett itt még áldozatul. Az eddigiekből is látszik, hogy a császáriak kezén lévő Pozsony a vérengzések egyik színhelye volt. Pozsony után Pest következett. Az Újépület udvarán augusztus 14-én lőtték főbe Gancs Pál, Havelka Ferenc, Hübner Lipót, Kuczka Mihály, Pavelka Ferenc, Uitz Mihály pesti polgárokat, valamint Varga Mihály székesfehérvári polgárt. Ugyancsak kivégeztek itt minden kihallgatás és ítélet nélkül további három Pest megyei polgárt. Augusztus 22-én ugyancsak Pesten lőtték főbe Mezey József szentpéteri jegyzőt. Augusztus 28-án Kancsur András református papot lőtték agyon, majd 28-án  Sweitzer József budai nyomdász következett. További kivégzettek voltak itt augusztus 30-án  Fülöp György paksi születésű dunavecsei jegyzőt, „gerillafőnököt” szeptember 1-én Fekete Imre kóspallagi földművest és 12-én Gábel Mátyás selmeci születésű bányamestert. Ítéletében „beigazoltatván, hogy januárban a népfölkelők közé állott: májusban gerilla bandát szervezett s azokat a császáriak ellen vezette, végre mert fegyvert és tiltott pénzt találtak nála.”

A „bresciai hiéna”, Haynau délfelé vonulása, majd a világosi fegyverletétel után teljesedett be nemzetünk legjobbjainak lemészárlása. Augusztus 20-án, Temesváron végezték ki schwanenheimi lovag  Hruby Gyula őrnagyot, mivel „fegyveres kézzel támogatta a magyar felkelést.” Augusztus  24-én történt az első akasztás Aradon. Miután Haynau elvétette a honvédtisztek kardjait, Ormay Norbert „daliás vadászezredes” berohant Haynauhoz és követelte a kardok visszaadását. Erre a feldühödött hóhér azonnal megparancsolta segédtisztjének, hogy Ormayt azonnal akasztassa fel az első fára, mert különben őt löveti főbe. A parancsnak megvolt a foganatja. Ormay már nem élt, amikor nyakára tették a kötelet. Ráadásul segédtisztjét, a Borsod megyei Szathmáry János vadászszázadost is kivégezték. Temesváron lőtték főbe augusztus 25-én  Murmann Sámuel soproni származású őrnagyot. Augusztus 27-án végezték ki az addig orosz szolgálatban lévő Rulikovszky Kázmér lengyel dzsidás kapitányt, mert egy sor lengyellel át akart állni a magyarokhoz.

A nemzeti gyásznapunkon, október 6-án Aradon végezték ki 13 tábornokunkat: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Leininger Károlyt, Nagy Sándor Józsefet,  Pöltenberg Ernőt, Schweidel  Józsefet, Török Ignácot,  és gróf Vécsey Károlyt. Nem csupán október 6-a, hanem az egész október hónap gyásza volt a nemzetnek. Párhuzamosan Pesten folytatódott a vérengzés Ugyancsak október 6-án lőtték itt agyon az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost. Ugyanezen napon , itt lőtték főbe Fekete Ferenc községi jegyzőt és Streit Miklós lippai plébánost lázító beszéd tartása miatt. Október 8-án itt akasztották fel Gouzeszky János mezőhegyesi plébánost felségsértés és lázadás szításának vádjával. Október 10-én ismét minisztert végeztek ki. Felakasztották Csányi (Csány) Lászlót, a Szemere kormány közlekedésügyi miniszterét, Erdély teljhatalmú kormánybiztosát. Vele együtt akasztották fel  Jeszenák János volt főispánt és kormánybiztost. Október 12-én főbe lőtték Molnár István ügyvédet, „gerilla vezért”, 14-én pedig az éj leple alatt, ítélet nélkül 20 polgárt (ügyvédek, iparosok és földművelők) végeztek ki.

Utánuk ismét jeles személyek következtek. Október 20-án akasztották fel Abancourt Károly századost, Giron Pétert, a német légó parancsnokát, herceg Woronieczky Micziszláv, galiciai lengyel ezredest. A mártírok sora október 24-én Csernus Manóval folytatódott, ő Windischgrätz idején a kormány budai titkos megbízottja volt. Ekkor végezték ki báró Perényi Zsigmondot aki ugocsai főispán, koronaőr és a főrendi ház elnöke volt. Vele együtt halt mártírhalált a képviselőház jegyzője, Szacsvay Imre is. Október 18-án, Kolozsváron akasztották fel Sándor László csíktapolcai nemzetőr századost és Tamás András, mádéfalvai nemzetőr alezredest. Haynau dühöngésének betetőzése volt Kazinczy Lajos tábornok főbelövetése Aradon, október 25-én.

Sokak úgy vélik, hogy ezután, felsőbb utasításra leálltak a kivégzések. Ezt sugallja a Kőszívű ember fiai filmváltozata is, de ez nem igaz, mert 1850-ben folytatódtak a kivégzések. Január 23-án felakasztották Pesten Kolossy György ügyvédet (volt honvédtiszt) Lamberg meggyilkolásában való részvételéért. Ugyanezen a napon, Kőszegen  7 embert akasztottak fel: Bencze Farkas 19 éves mészárost és Koczó György szabót, valamint Bottos Mihály, Dudó György, Loncsák György, Raffay Ignác és Sántha János földműveseket a pákózdi csata utáni horvátok és egy császári őrnagy megölése miatt. Ugyanekkor Pesten három embert végeztek ki, Márkus János gyöngyöspatai születésű tanítót, sári jegyzőt, Pallik István érseki vadászt és Ocsky György Pest megyei földművest. Január 30-án István honvédre, Zecmark János morvaországi kereskedőre Istók Imre lökösházi születésű volt szolgabíróra került sor Kassán. Március 3-án, Aradon akasztották fel Hauck János bécsi születésű lapszerkesztő, ezredest. Július 4-én, Gyöngyösön akasztották fel Patoczky Gyula Gömör megyei birtokost.

Ekkor már lecsillapodni látszott a vérengzés, ám 1853-ban Noszlopy Gáspár gerilla csapatának a császár elleni sikertelen merénylet kísérlete után ismét fellángolt, és nem csupán a résztvevők ellen irányult. 1853. március 3-án akasztották fel a Ferencvárosi Temetőben Noszlopy Gáspárt, volt teljhatalmú kormánybiztost, Jubál Károly ipariskolai tanárt Andrásffy Károly és Sárközy Albert ügyvédeket, Nagy Albert gerilla vezért. A kínzások kegyetlenek voltak May Károly alezredes, aki Komáromban szolgált Klapka mellett, úgy védte ki ezt, hogy szalmazsákjában felgyújtotta magát. Az összeesküvés ürügyet szolgáltatott újabb kivégzésekre. Szeptember 3-án Bécsben akasztották fel Pataki (Piringer) volt honvédtisztet, Pozsonyban pedig Gasparits Kiliet ferences barátot, mert a templomban kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot. Ezzel az egyházi személyek kivégzése még nem fejeződött be, 1854. március 6-án, Marosvásárhelyen Gálffy Mihály, Horváth Károly és Török János teológiai tanárokat akasztották fel. Április 27-én, Sepsiszentgyörgyön történtek még akasztások. Itt Gaál Sándor őrnagy tiszti szolgáját és Várady József Kossuth-huszárt, valamint  Bartalis József bibarcfalvi földbirtokost végezték ki.

Végezetül leszögezhetjük, hogy az 1848-1849-es szabadságharcnak a mártírjai, a névtelen hősökkel együtt 200 fő körül lehetett Magyarországon. Köztük volt 14 tábornok, egy miniszterelnök, egy miniszter, 27 tiszt, 37 honvéd, főként huszár. A kivégzettekből így 79 fő volt az, aki a fegyveres harcokban részt vett. A további kivégzettek közt 12 pap és teológiai tanár volt. A kivégzettek további, mintegy a mártírok felét kitevően polgári személyek voltak. A kivégzések helyszínei közül Pestet kell a legborzalmasabb helyszínként említeni , itt 50 embert végeztek ki. 25 nádor huszárt végeztek ki Grázban, 18 főt Aradon, 16-ot Pozsonyban.

Az 1867-es „rendszerváltás” után, a vérbírák és hóhérok felelősségét senki nem firtatta. Nem csak a bocsánatkérés maradt el osztrák részről, hanem Windischgrätz és Haynau megbecsült személyek maradtak. Az utóbbi még földesúr is lehetett Magyarországon. Nem történt meg a kivégzettek és bebörtönzöttek rehabilitálása, nem kaptak kárpótlást. A kárpótlás kérését Damjanich János és Csányi László özvegyei megpróbálták, de a magyar pénzügyminisztérium vezetői el sem mentek a tárgyalásra. Míg a hóhérok magas kegydíjat, nyugdíjat élveztek, addig a 48-as honvédek kegyelemkenyéren éltek. A magyar országgyűlés március 15-e helyett, április 11-ét ( a márciusi törvények szentesítése) iktatta be ünnepnek, nehogy a hóhér, Ferenc Józsefet megsértsük. Az akkori magyar miniszterelnök Kossuth Lajos temetésére sem mert elmenni. Dicsőítsük hát ma is Ausztriát! Mégis csak jobb itt egy Habsburg Intézet, mint egy 48-as.

Folytatásként az eddigi, október 6-i megemlékezések szereplői többnyire olyan tábornokok voltak, akik nem magyarként álltak ügyünk mellé. Irántuk érzett tiszteletem fenntartásával mégis kritikával kell említeni ezt a szemléletet. Legutóbb a közmédia már odáig elment, hogy a 13 vértanú közül csak hárman beszéltek magyarul, de ők sem biztos, hogy ízig-vérig magyarok voltak. (M1. október 3.) Nyilván Nagy Sándor Józsefre, Török Ignácra és Vécsey Károlyra gondolt a „tisztelt” szakértő. A magyar nevűek közül tehát nem volt már magyar Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Lázár Vilmos ! Igaz, hogy Lázár és Kiss felmenői közt voltak örmények, de ettől még ők nem örmények voltak és nem örményül beszéltek. Hogy sírjukban nyugodtan pihenjenek, valljuk, hogy igaz magyar hazafiak voltak. Ez a szemlélet elvezet odáig, hogy le lehet írni, hogy Árpád zsidó volt és a fenti szemlélet alapján IV. Béla sem volt magyar, mert anyja merániai Gertrudisz volt. A nemzeti tudatunk szerint még az Anjou Károly Róbert is magyar volt. Talán a médiának inkább Illyés Gyula: Ki a magyar c. könyvét kellene inkább közzé tenni, haj de ott olyanok dirigálnak, akik ezt sem ismerik. A csúsztatás egyértelmű: mire vagytok ti büszkék magyarok? A 13 mártír nem is magyar volt, ők a liberális szabadság eszményekért haltak meg. Valóban? Az Olmützi alkotmány nem vonta kétségbe a feudális rend felszámolását és a polgári rend kialakítását, de megtagadta nemzetünk létét, szabadságát. Ez ellen folyt a szabadságharc és az aradi 13 tábornok, oly sok mártírral együtt a nemzetünk szabadságáért, függetlenségéért áldozta életét igen tisztelt liberális média! Senki nem veheti el ettől a nemzettől, hogy büszke legyen mártírjainkra, mert ők miénk lesznek, míg e nemzet él a Kárpát-medencében.

A magam részéről a sok arra méltó közül, két vértanúról kívánok megemlékezni, két ízig-vérig hazafiról. Az egyik Csányi László, Erdély teljhatalmú kormánybiztosa. Csányi hajdan a Napóleon elleni harcok főhadnagya súlyos égési sebekkel leszerel. Később Kossuth híveként jelentős szerepet játszik a szabadságharcban. A Jellasics elleni harcoló hadak kormánybiztosa. Mindig a legfontosabb szerepre jelöli Kossuth. 1948 decemberétől a főváros kormánybiztosa lesz, majd 1849-ben Erdély teljhatalmú kormánybiztosává nevezi ki Kossuth. Csányi kiváló szervezőként irányította a szállítást és az élelmiszer, valamint hadi ellátást. A Szemere kormányban ezért esett rá a választás, hogy a közlekedésügyet irányítsa. Az erdélyi front összeomlásakor Kossuth üzenetben kérte, hogy tartson vele. Görgey is arra kérte, hogy meneküljön török területre. Csányi hallani sem akart a menekülésről, végül az oroszok fogságába esett. Az orosz táborban működő Haynau főbiztosa, gróf Zichy Ferenc Nagyváradra kísértette. Zichy Csányi szigorú őriztetését kérte, ami meg is történt. Itt kell szót ejteni a Zichyekről, a „muszkavezető főurakról”, ahogy később nevezték őket. Miután Görgey kivégeztette Zichy Ödönt (Eugén Zichyt), Valójában Zichy Jenőt. Az Edmund és Eugén- Ödön és Jenő összetévesztéséből nyerte az ötletet Jókai a Baradlay fiúk történetéhez. A Zichyek ezután a császár hívének szegődtek és könyörtelenül szembefordultak a magyar üggyel (tisztelt a kivételnek). Muszka vezetésük abban állt, hogy, a Varsó, a megszállt Lengyelországból érkező cári hadakat ők kalauzolták a Felvidéken át. Zichy Ferenc feladata volt, hogy a cáriak fogságába esett,”arra érdemes” személyeket Haynaunak kiszolgáltassa. Ezt tette Csányival is. Haynau pedig a pesti Újépületbe vitette, hogy ott rá az elrettentő ítéletet kiszabják.

A másik általam kiemelt személy Kiss Ernő altábornagy. Kiss Ernőről 1897-ben tette közzé írását dr Papp János, ezt idézem, mert sajnálatosan, azóta annak lényege teljesen feledésbe ment. Nem tehetem meg, hogy ne idézzem a szerző bevezető mondatait is. Az vessen rám követ, aki úgy gondolja, hogy ezek ma nem aktuálisak. Íme:” Változnak az idők És változnak az emberek. A mai kor gyermekének elkápráznak szemei, ha a letűnt 48-as idők eseményeire és alakjaira visszatekint. A változás hihetetlenül nagy és szomorú, mintha nem ugyanazon földön élnénk, mintha nem ugyanazon faj volnánk, mintha az a szellem soha se érintette volna a haza földjét! Bánatos sóhaj száll föl lelkemből, ha elgondolom, hogy a vértanúk nemzetének hová kellett eljutnia azon a lejtőn, melyre őt az újabb idők vezetői vitték. Alig érdemeljük meg azt a szép múltat, amely reánk maradt. A nemzet mindent elfelejtett…Hiszen a magyar nép küzdelmeiben és reményeiben ma már csak múltjából meríthet ösztönző erőt, lelkesültséget és kitartást. A második ezredévet csak úgy fogja betölthetni, ha féltő gonddal őrzi meg azokat a kincseket, melyeket az első ezredév nagy nemzedékei gyűjtöttek össze számára.”

Kiss Ernő, a 72000 holdas délvidéki nábob, mint tábornok, minden gőg nélkül, alázattal szolgálta a szabadságharc ügyét. Amikor már minden veszve látszott, Csányi Lászlóhoz hasonlóan elhárította maga elől a menekülés gondolatát is. „Nem, nem megyek. Én katona voltam, a harctéren kell maradnom. Azok, akik a bekövetkezendő gyászos időkben hívatva lesznek a nemzetben egy jobb jövő reményét fenntartani, azok meneküljenek… szívükben vigyék el a nemzeti ügy igaz szeretetét.”. Kiss Ernő maradt, vállalta a sorsát. Ám gazdag és befolyásos családja Bécsben megszerezte kegyelmi végzést. Ez eljutott a tábornokhoz, aki azt belső zsebébe tette és társaival kiállt a kivégző osztag elé. A leírás szerint a bekötött szemű tábornokot az első sortűzből egyetlen golyó sem találta el. Ám ő ekkor sem vette elő zsebéből a kegyelmi végzést, megvárta a másodikat, amelyik végzett vele.

Az egyik október 6-i megemlékezésen ott voltam a Vértanúk terén. Jött egy gimnazista osztály, leróva kegyeletét. Én kéretlenül elmondtam nekik Kiss Ernő történetét. Fátyolos szemeket láttam a kislányok arcán. Megköszönték és közölték, hogy erről nem tudtak. Sírjatok kislányok! De hullajtsatok örömkönnyeket is, hogy ilyen mártírjaink vannak! Ez a jövőnk záloga.. Vannak és lesznek még „muszkavezető főuraink.”

Farkas József történész

Az ember, aki zenével gyógyít “Jeszenszky István”

2012 májusában néhány napra beköltöztem István erdei házába, a sokak által Napfény Szentély néven emlegetett béke és nyugalom szigetére.
Az élet egy másik minőségét találtam meg itt . Egy lehetőséget, ami ugyan nem könnyen másolható, viszont példát mutat. Kitár egy ajtót és bepillantást enged a természet, a tisztaság, a szeretet, az egyszerűség, a bölcsesség és a zene varázslatos, titokzatos, gyógyító harmóniájába.
Amennyiben olyan érzésetek támadna, hogy a “normálistól” teljesen eltérő viselkedéssel vagy gondolatokkal találjátok szembe magatokat, csak nyissátok ki a szíveteket és rájöttök, minden igaz! István tényleg így él! Tanult a Természettől, Indiai és Tibeti mesterektől! Gyógyító zenéjével, teltházas koncertjeivel járja az országot és a világot, Mexikótól- Iránig.
A felvételeket minden előre tervezés nélkül készítettem, csak spontán követtem a Mestert és filmeztem!
Jó szórakozást és ébredést kívánok!
Horváth Szilárd
cinematográfus

Sári-legendárium – Beszélgetés Sári Lászlóval

csoma_legendarium_1„Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz” – életút beszélgetés Sári Lászlóval, a neves tibetológussal, a Csoma-legendárium forgatókönyvírójával, Lin-csi apát közreadójával, a Magyar Rádió szerkesztőjével. 

Sári-legendárium – Beszélgetés Sári Lászlóval

Sári László

Sári László

Sári László Magyar-tibeti szakon végzett az ELTÉ-n. Fő kutatási területe, a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Doktori disszertációját a tibeti verselmélet kérdéseiből írta. Publikációiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. Verselméleti kérdésekkel foglalkozó munkái a nyugati versformák és a tibeti költészet formai sajátosságait mutatják fel, tartalmilag a kétféle világszemlélet és az ezeknek megfelelő életvezetési formák különbözőségeit írják le. Magyarul először az ő munkáiból ismerhette meg az olvasóközönség Cangjang Gjaco, a VI. Dalai Láma költészetét és a tibeti népköltészetet. 1975 óta tudományos ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban. 1992-től a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének vezető szerkesztője. Műsorai (A Kelet Kapujában, Keleti Társalgó) a Távol-Kelet irodalmát mutatják be a szélesebb közönségnek. Ugyancsak e célt szolgálja közreműködése a különböző televíziós csatornák ismeretterjesztő sorozataiban, műsoraiban. 2003-ban Csoma-legendárium címmel film-forgatókönyvet írt, a filmet Szemző Tibor rendezte. Könyvei: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, A Himalája arca, Beszélgetések a Kelet kapujában,Az ifjú Lin-csi vándorlásai. Fordításai: Tudást Őrző Tiszta Tenger, tibeti versek, Lelked szélfútta madártoll, Cangjang-Gjaco, a VI. Dalai Láma szerelmes versei, Út a nyugalomhoz, Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma írásai korunkról, jövőnkről, esélyeinkről. Sári Lászlóval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

WST: Öt évvel ezelőtt volt egy előadássorozatod: a „Nyugat-keleti utazás”, amiben, úgy sárilászló2érzem, szinte a teljes eddigi munkáidat megpróbáltad felölelni, elmondani, megtanítani. Már a cím is elég beszédes számomra, bár most nem lesz lehetőségünk végigmenni azon, amit te fél éven keresztül tanítottál. Talán arra jó ez, hogy egy vonalzó legyen; mérték, aminek mentén tudunk haladni, és kiderüljön, hogy Sári László minek a kapcsán jutott el keletre, miért tartja fontosnak ezt a keleti irányultságot, mi és miért lett fontos egy magyar tibetológus számára, vagy egyáltalán, a magyar közönség számára. Így hát az első kérdésem ez: jól érzem ezt a Nyugatról Kelet felé való orientációnak a fontosságát és súlyát a munkásságodban?

SL: Igen, és visszafelé is éppen ilyen fontos, tehát a kelet-nyugati orientáció is. Talán még fontosabb, mert amit mi a nyugati világból tudunk keletre vinni, az nem feltétlenül áldás. Viszont még mindig érvényes – ha nem is olyan romantikusan, mint ahogyan ezt gondolták – hogy

keletről fölragyog valami fény, a szellem fénye,

és bevilágítja a mi nyugati labirintusainkat; szorongásaink majd megszűnnek, és ismét magunkra találunk. Ennyit azért nem ad, ennyit nem kaphatunk kelettől, nem mentheti meg ezt a nyugati civilizációt minden maga teremtette bajától. De legalább csillapíthatja a gondjainkat, bajainkat, és talán fékezheti azt a tempót, amivel igyekszünk valami nagyon sötét és gyanús cél felé. És ha ilyen, hát akkor legalább kelet segíthet abban, hogy ne nagyon siessünk egy elég közelinek, csúnyának és sötétnek látszó vég felé. Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz.

WST: Bocsáss meg, megütötte a fülemet, hogy „a régi kelet”. Az új keletre, ahogy tudom, te gyakran jártál, és egy másik interjúban sajnálkoztál is, hogy csak négy hónap volt a maximum idő, amit ott töltöttél. De szerintem az már elég intenzív tudott lenni ahhoz, hogy a mostani keletről is képet alkothass. Nagy különbséget veszel észre, nagy változást látsz a mostani kelet történéseiben?

SL: Hát nem is kell ahhoz kelet felé még csak elindulni sem; bekapcsoljuk a televíziót vagy kinyitunk bármilyen újságot, és látjuk, hogy

a mai kelet már sokkal inkább nyugati módon él.

Talán még a mi nyugati világunknál is nyugatibb az a fajta életvezetési gyakorlat és ipari civilizációs infrastruktúra, ami ott létrejött. Természetesen ez a mi ajándékunk, amivel pillanatnyilag még tudnak mit kezdeni, de aztán oda jutnak, ahova mi is jutottunk: kicsit belegabalyodnak a világukba, s ennek fenntartása és tökéletesítése lesz a cél a biztonság érdekében. Ez tényleg oda visz, hogy elfordulnak a régi kultúrájuktól; ahogy ők mondják: aki kifelé fordulva serénykedik, az elfordul a szívétől. És akkor az el is feledkezik magáról. Tehát a lelki, az égi – ők így mondják – származásuk feledésbe vész, és csak ez, a földi rabság marad. És ez is egy életveszélyes üzemként, mert hát valóban életveszélyes az egész ipari civilizációs infrastruktúra, ami megáll rajtunk, mint a vastüdő.

WST: Egy pillanatra most felvázoltuk a kor tükrét, de szeretnék visszatérni inkább a te dolgaidhoz. Ezt az öt évvel ezelőtti előadássorozatot a Lelked szélfútta madártoll című könyvvel kezdted meg; gondolom, nem véletlen, hogy ezt tetted az első helyre. Másrészt, ahogy tudom, te a tibeti verseléssel, a tibeti költészettel foglalkoztál és foglalkozol elég intenzíven. Az Irodalmi Jelen elsősorban ugye irodalmi lap; bár nagyon szívesen eltársalognék különböző szociológiai és társadalmi jelenségekről, melyek elválaszthatatlanok az irodalomtól, de ez esetben inkább érdekelne az irodalmi tevékenységed. És különösen az, hogy miért fogott meg téged a tibeti költészet? Miért pont a tibeti költészet? Miért pont a tibeti verstan? Ázsia azért elég nagy…

SL: A vers meg az irodalom akkor is a legfontosabb dolog a világon, ha most ezekért valaki egy kicsit megmosolyog, és azt mondja, vagy azt gondolja rólam, hogy micsoda szép lélek vagyok. Nem erről van szó! Arról van szó, hogy akár történelmi, akár – ahogy az előbb mondtad – szociológiai vonatkozásokat keresünk, és egy nép életét és kultúrájának a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban keletkező elemeit keressük, azokat leginkább csak az irodalomban találjuk meg. Vagy leginkább, vagy csak, de lehet, hogy még a csak is igaz. Más művészetek is feltárják előttünk a hétköznapi élet kérdéseit. Sőt, a hétköznapi ember létkérdéseit, filozófiáját; az emberek egymáshoz való viszonyait, egy közösség életének legjellemzőbb vonásait. De konkrétabban, kézzelfoghatóbban, megragadhatóbban az irodalomnál semmi sem tárja fel. A mai kor lenyomatai, a mai ember életérzése, elgondolásai is egy adott közösségen belül az irodalomból ismerhetők meg leginkább; és még inkább így van ez, hogy ha egy háromszáz évvel ezelőtti ember életét akarjuk elképzelni. Szeretnénk tudni, hogy mit érzett, mit gondolt, milyenek voltak az emberi viszonyai, milyen volt a viszonya a világgal, önmagával. Ezt csakis az irodalom tudja elénk tárni. Különösen egy olyan kultúrában, mint a régi keleti, ahol a tudományok, mint például a szociológia vagy egyáltalán, a társadalomtudományok nem jelentek meg; együtt, egy egészben, egy teljességben működött vallás, irodalom, filozófia és művészetek – nem csak az irodalom, hanem a művészetek minden ága. De a legkonkrétabb lenyomatokat, a legkonkrétabb megfogalmazását mindig az irodalom adta egy kor emberének, és annak az embernek a legkülönbözőbb viszonyairól

az irodalom tájékoztatott legteljesebben.

Nos, ezen belül is, főleg, ha érzéseket keresünk, akkor a vers, a költészet a leghitelesebb. Az ázsiai költészet viszont olyan, amely egyben filozófiát is hordoz. És ha a filozófiából még tovább megyünk a hétköznapi élet egyszerűbb megnyilvánulásai felé – beszéltünk erről a teljességről: a filozófia, a vallás, a művészetek és a tudományok amennyiben vannak, vagy a tudományos gondolkodás amennyiben feltűnik – ez mind egy teljes egységet alkot, és egymással együttélésben jelenik meg. Akkor a versben nem csak az egyes ember életérzései, viszonyai jelennek meg, hanem a gondolatai és a hétköznapi életében történő dolgokra való reagálása is. Tehát egyszerre szociográfia is tud lenni a régi ázsiai vers, egyszerre filozófia, egyszerre vallás, és természetesen a szív, az érzésvilág legtisztább, legtökéletesebb megmutatkozása. Ezért fontos a vers. Nem azért, mert jaj, de szeretjük, és elolvadunk a szép szavaktól és a költészet mindenféle felemelő effektusaitól; hanem azért, mert konkrét tudás, konkrét ismeretek olvashatók ki belőle. Ha ez ráadásul röviden sikerül, ha nem hosszú traktátusokból kell a sorok mögé tekintve megsejteni ilyesmit, hanem négy sorban tájékoztat briliáns tehetséggel egy költő mindenféle dolgokról, amelyeket épp az imént soroltunk – hát akkor azt a költészetet nagyon meg kell becsülni. A hatodik dalai láma kicsivel több háromszáz évvel ezelőtti költészete pontosan ilyen.

WST: Szerelmi költészet nem túl gyakori, vagy nem tudom, a dalai láma…

Samantab-yabyum

Samantab-yabyum



SL: Nem.

WST: …ne sértődj meg ezért… (mindketten nevetünk)

SL: Nem dehogy is. Abból nagy botrány is lehetett volna, ha nem ilyen jó költő, nem ilyen jó uralkodó. És nem ilyen jó diplomata a népével, akik közé álruhában, éjjel, a bordélyok világába jár.

WST: Kicsit „Mátyás királyos”.

SL: Igen, valóban. Nappal pedig az ivókban és a piacokon vegyült volna el. És nem találta volna meg a hangot a közönségével, akik egyben alattvalói is voltak. Hát akkor egy óriási botrány lett volna abból, hogy egy dalai láma nem csak egy dalai láma; a világi és az egyházi hatalom egyszemélyes birtokosa piál és csajozik; akkor a legegyszerűbb szerzetes vagy láma is bizony nagyon megfizetett volna az efféle kilengésekért. De olyan hangon szólalt meg, és annyira az ő érzéseiket, gondolataikat tükrözte mindenféle evilági kalandja ennek az istenségnek – mert ugye a dalai láma egy megtestesült istenség, itt a földi világban, égi származék, ahogy ő maga is vallotta magáról. Szóval, ha nem az ő hangjukon szólal meg, és nem kedvelik meg egymást a költő és közönsége, akkor tényleg óriási balhé lett volna belőle. De ő olyan hangon szólalt meg, olyan egyszerű nyelven, hogy ezek a versek folklorizálódtak is, még a saját életében énekelt formában ő maga hallotta a piacokon, hogy dalolják a költeményeit. Nagyon is a nép nyelvén tudott szólni, és mindig óriási együttérzéssel a földi létben szenvedők iránt, ugye, ahogy a buddhizmus tekinti az embert. És az ő fájdalmukat, kínjukat, örömeiket szólaltatta meg, az ő nyelvükön. Nem csoda ha még életében megjelentek a versek fadúcos kiadásban, többször is. De mondom, kívülről is fújta a nép, éjjel-nappal dalolták a kocsmákban, a piacokon és a bordélyokban. Jó uralkodó volt, egyben egy életveszélyes nemzetközi helyzetben, ahogy ma mondanánk, mert a mongolok nagyon fenték akkoriban a fogukat Tibetre. És ezért sem volt ésszerű magánéleti okokból valami botrányt csinálni, belpolitikai botrányt, bizonytalanságot, mert akkor az a mongolokat – a külső támadókat – előnyös helyzetbe hozta volna. Tehát józan volt a vezetés is, az egyházi és a világi vezetés is, és józan volt a nép is. Nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvelték a dalai lámájukat, az uralkodójukat.

WST: Tovább lépnék, mert erről még nagyon sokat lehetne beszélni.

SL: Igen, az a baj, hogy nagyon sokat.

Linji

Linji

WST: De itt volt egy részlet, ami szerintem nagyon kedves, és tényleg nagyon kifejező: „Mi az, ami túlmutat Buddhán és tanításán?” – kérdezte egyszer Lin-Csi apát kolostorában az egyik tanítvány.  „Egy szezámmagos pogácsa” – vágta rá a mester. Azt hiszem, hogy ezt a már-már abszurdnak tűnő, de abszolút mindent vivő logikát, amit én nagyon szeretek, amit tapasztalok…

SL: Ezt szeretjük. (nevetés)

WST: …sok nehézségen átvitt már, és szerintem nem csak engem, hanem sokakat. Valami ilyesmit látok ezekben a kis közreadott művekben. Az egyik költő barátom, Jász Attila mesélte, hogy Tatabányán volt egy kiváló könyvtáros beszélgetés; és ott szóba került Lin-Csi apátnak nemcsak a beszélgetései és tanításai, hanem magának Su-la-ce-nek is a személye. Vajon megállja-e az a feltételezés a helyét, hogy Su-la-ce olyan viszonyba van Lin-csivel, mint mondjuk Szókratésszel Platón? Szókratész nem nagyon írt le semmit, viszont Platón az ő egész filozófiáját képes volt interpretálni, megfoghatóvá tenni.

SL: Ez egy hibátlan párhuzam. A nagy mesterek annak tudatában, hogy úgyis lejegyzik a bölcs mondásaikat, legfeljebb csupán szentencia formában, vagy tán részletesebben is kifejtve, mert hogy azok olyan értékesek; hát minek fáradozzanak – gondolják. Meg nem is olyan méltó talán a munka rabságában körmölni, és ezzel azt a szándékot is elárulni, hogy én nektek valami nagyon lényeges dolgot akarok mondani. De nem is ez a lényeg, nem akarom bántani persze a mestereket.  Azzal, ha maga a mester írná le a tanítását, elárulná a szándékát, elárulná önmaga minősítését, ami persze valószínű, hogy alacsony minősítés. A mester önértékelése válna nyilvánvalóvá, nevezetesen az, hogy a mester azt hiszi, hogy lejegyzésre és terjesztésre méltók az elgondolások, amiket ő a világról tanít, és hogy ezekre rá is szorul a világ. Nos, ez nem előnyös színben tünteti föl a mestert. Minden mesternek akad előbb-utóbb egy ilyen lelkes tanítványa. Ha nem, akkor megszervezi, keres magának egyet, csak azért, hogy megmaradhasson abban a szerepben, ami valószínűleg kicsit hamis, hogy: „dehogy akarok én bármit is közölni a világgal”, és „dehogy gondolok én bármit is örökérvényűnek abból, amit gondolok”, „dehogy képzelem azt, hogy ti rászorultok az én tanításaimra”. Szóval „én csak laza krapek vagyok, egy olyan csávó, aki hát itt elejt ezt-azt; fiúk, ha éppen egy-egy gondolatom tetszik, akkor kezdjetek vele valamit”. Nos, efféle hamis szerepekben szoktak tetszelegni a mesterek. És meg is értem őket, lehet, hogy ez nem mindig hamis szerep. Az is lehet, hogy halálkomolyan így gondolják. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy cseppnyi hiúság ne legyen a mesterekben, és ne fájlalnák, ha netán már közeledvén a vég, az elmúlás, nem látnának valaki lelkes tanítványt, aki serényen jegyzetel.

WST: Szerintem ez egy fontos dolog volt. Egyáltalán, a szerző fogalma, vagy a költők is szívesen szoktak… (nevetés)

SL: Ezért vannak szerepversek is…

WST: Sokszor azok a legjobbak.

SL: Bizony. És ezt Jász Attila milyen jól tudja, ott nincs valami hamis póz eltakarásáról szó, hanem hogy ő nagyon jól érzi magát a legkülönbözőbb szerepekben, egészen nagyszerűen.

Zen

Zen

WST: Visszatérve Lin-Csi apáthoz, ő egy ezerkétszáz évvel ezelőtt élt figura. És ugye volt, aki lejegyezze a tanítását, de közben most te adod közre magyarul, ezerkétszáz évvel később. Nyilván ez valamennyire aktualizálja ezeket a szövegeket, beleteszi egyrészt a magyar kontextusba, másrészt olyan irodalmi vagy történelmi helyzetbe, amikor a nyugati ember bizony szívesebben tekint hátra és keletre. Remélve, ahogy már mondtad korábban, hogy majd megvilágosodnak helyettem. Vagy ezt meg lehet rendelni, mint a pizzát. Szóval egy ilyen rendszerben, egy ilyen történelmi helyzetben vannak ezek a könyvek. Mennyire érzed azt, hogy ez egy abszolút feladat, vagy ez csak a Sári László tibetológus, rádióműsor-szerkesztő, a Kelet Kiadó vezetője és egyéb más dolgok mellett, vagy amiről még majd tényleg beszélhetnénk az Élet vendégéről is a Csoma-filmről; ezek mellett ez csak egy. Vagy mennyire érzed úgy, hogy ez szinte már te magad vagy?

SL: Tökéletesen képes vagyok azonosulni Su-la-ce-vel és Lin-Csivel is, bevallom. Én talán azt gondolom, hogy akkor vagyok őszinte, ha bevallom, talán ezek azok a legfontosabb gondolatok, amiket keletről el lehet és érdemes hozni.

WST: Mi volt az a pont, amikor megérintett? Mikor kezdtél ezzel foglalkozni?

SL: Ez megint egy nyugat-keleti és egyben kelet-nyugati utazás, mint amik a Lin-Csi történetek. Valójában a keleti példázatok a nyugati világról és annak gondjairól, bajairól szólnak; szorongásainkról, téves elgondolásainkról, megromlott vagy eleve rossz emberi viszonyainkról, vagy viszonyunkról általában a világgal és magunkkal. Ezek a legfontosabb kérdések egy ember meg egy közösség életében is.

WST: Úgy tudom, hogy végül németül is kiadták az egyik…

SL: Igen, meg csehül is.

WST: Az a fordításverzió is a tied volt?

SL: Igen, szóról szóra magyarból készült a fordítás. És hónapokig a toplistán volt Prágában, ami nagyon jó érzés, mert azt jelenti, vagy igazolja, hogy ez a szándék helyes. Az emberek szívesen olvassák, mert bizony várnak valami efféle csillapítószerre.

WST: Az egyik legjellemzőbb szó, hogy van benne egyfajta derű. Lehet, hogy erre a derűre vágynak, és ezt a derűt sejtik meg, vagy valami egészen másról van szó?

SL: Biztosan a derű is, mert ha megszabadítanak a szorongásomtól, és a tetejébe még valami derűs megkönnyebbülést kapok egy-egy történettől, akár mint receptet alkalmazhatom. Akkor biztosan boldogabb vagyok, mint ha csak nagyon komolyan elmondanák, hogy ne fájjon a világ, meg hogy azért nincs még világvége. Látod, ezen még nem gondolkoztam, de most talán értem, hogy mitől van ez. Ez egyrészt egy vallás, méghozzá a csan, vagy japán, szóval a zen-buddhizmus filozófiai forrásaiból, a bölcselet világról alkotott képeiből, gondolataiból táplálkozik, és von le következtetéseket. Na most, minden vallás, vallási vigasztalás kissé komor, és hogy a vigasztalás részese lehessek, vagy az ígéretet, amit a vigasztalás megfogalmaz, megkaphassam, ahhoz elég nagy árat kell fizetnem a legtöbb vallásgyakorlat következményeképpen. Tényleg a vallásgyakorlat visz oda, hogy aztán az ígéretet a saját ígéretemnek tekinthessem, vagy a vigasztalás valóban vigasztaljon. A legtöbb vallás valami komor ígérettel és vigasztalással szolgál, és nagyon meg kell fizetnem az ígéret megvalósulásáért, vagy a vigasztalás könnyebbítő, és a terheket rólam valamennyire levevő hatásáért. A zen pedig az a fajta vallás, mely, mint egy túlérett társadalom vagy egy emberi közösség világlátása és vallása, vallásgyakorlása is egyben,

[a zen] vállalja a lírát és a humort.

De ha nem komor ígéretekben és nem nagy áldozatokat kell hoznom, hanem könnyed és derűs úton szabadulhatok meg a terheimtől vagy a gondjaimtól, akkor persze hogy hálásabb vagyok, mint hogyha a komor, sötét ígéreteket, szörnyű szabályok betartását, teljesítését és valami nagyon komoly és fantáziátlan életvezetést várnak el tőlem, hogy aztán ahhoz a vigasztaláshoz hozzájussanak. Ez inkább könnyed, derűs, kicsit lírai, és a humort őszintén vállaló.

WST: Ezek a zen filozófiájához kicsit visszatérnek. A gyakorlás ellenben nagyon kemény.

SL: Az elején.

WST: Amikor egy nyugati ember a lehető legegyszerűbb formában ül, vagy csak simán zazent gyakorol,  azért az kemény fizikai jelenlétet is igényel eleinte.

SL: Igen, ha szerzetesi, kolostori vallásként tekintünk a zenre.

WST: Tekinthetünk másként is a zenre?

SL: Hogyne, civilként is. Nem kell nekünk mindent átvenni, amit a zen javasol. A szerzeteseknek egészen más szabályok kötelezőek, mint a világiaknak. És a világiak is megválaszthatják, hogy mivel rokonszenveznek, és mivel nem. És ha úgy döntök, hogy csak a derűt, a lírát és a világlátást veszem át, de közben élem az én civil életemet, úgy, ahogy korábban éltem, akkor máris megkönnyebbülök. Könnyebb lesz az élet, és könnyebb lesz a halál is – ahogy ők mondják. Ugyanis a tét nélküliségről győz meg a zen világlátás vagy bölcselet engem, vagy azt hiszem, legtöbbünket; hogy azoknak a dolgoknak, amelyek olyan súlyosan vagy hátrányosan szólnak bele az életünkbe, nincs is olyan komoly súlyuk, nincs is olyan komoly tétjük. És ha erről meggyőznek, akkor nem kell nekem bevonulni szerzetesnek, és nem kell szigorú szabályok betartásával élnem; ennek a tudata is bőven elég ahhoz, hogy kicsit könnyedébben éljem az életemet tovább.

WST: Csak annyit engedj meg, hadd tegyem hozzá a beszélgetés kedvéért, hogy például számomra a zen gyakorlásban az elengedés volt az egyik legfontosabb, érdekesebb dolog minden egyes kilégzéssel, és ez a tét nélküliség és elengedés valószínűleg ennek a filozófiának a kis csomópontjai, a sok-sok szál, amely mind elfut egy bizonyos irányba.

SL: Igen, pontosan így van. De állítom, hogy sokunknak, akik találkozunk a zennel, vagy tán csak nem tudjuk, hogy találkoztunk a zennel, magunk ismerjük fel a zen filozófia következtetéseit: akár mindenféle zen segítség nélkül jutunk zen felismerésekhez. Bővel elég, ha civilek, világiak maradunk, és nem firtatjuk a vallásgyakorlás különböző technikáit. Nem feltétlenül kell jógáznunk, nem feltétlenül kell meditálnunk.

Élnünk kell józanul.

Lehet, hogy a hétköznapi élet egy-egy eseményén vagy jelenségén eltűnődve egyesek messzebb jutnak, mint mások nagy erőfeszítéssel végzett meditálások és légzőgyakorlatok eredményeképpen. Nem tudjuk pontosan, hogy kinek mi kell, és az nagyon nagy veszély, hogy sokan egyből a mély vízbe ugrunk; a meditáció meg a jóga bizony lehet tévút is. Lehet, hogy sokkal jobban meditálunk, és a jógára egyáltalán nincs szükségünk akkor, amikor ülünk a fűben; nem is tudjuk, hogy meditálunk, és sokkal messzebbre jutunk, mint amikor szervezetten, előkészítetten, bemosakodva a leírt vagy megtanult szabályok szerint végezzük a gyakorlatokat. Nem mindenféleképpen kell a zen egyébként valóban nehéz gyakorlatait elsajátítani, és különösen nem kell zen szerzetessé válnunk, ahol az első félév „halál”. De utána, ha már a szerzetes megfelelt, már valóban egy egészen könnyű, laza életet élhet. Tulajdonképpen a buddhizmus minden ágának a lényegéhez jut hozzá az ember, ha ezeken a gyakorlatokon túl van, vagy gyakorlatok nélkül a saját felismeréseiből, következtetéseiből jut ide, és akkor számára az élet és a halál többé nem drámai esemény, hanem filozófiai kategória; akkor már megkapta a zentől vagy a buddhizmustól azt, amit kaphat. Ez a legjobb vigasztalás vagy ígéret, amikor az ember erre a következtetésre jut.

WST: Tovább lépve Kőrösi Csoma Sándorra, ha jól tudom, ennek a filmnek te írtad a csomafilmszövegét, igaz?

SL: Igen, én írtam a filmet.

WST: Ez kiváltott némi vitát, és olvastam olyan recenziót is, ahol azt firtatták, hogy ez egy mesefilmbe ágyazódott Körösi Csoma Sándor életrajz-e? A saját közvetlen környezetemben viszont egy abszolút elismert Kőrösi Csoma-film lett. Nemcsak azért, mert ismerek olyan embereket, akik részt vettek benne, hanem mert olyan arcát mutatta meg ennek az egész Kőrösi Csoma-történetnek, ami nagyon-nagyon szerethető. Neked erről mi a véleményed: egy ilyen szerethető, egy legendás Kőrösi Csomát szerettél volna, szerettetek volna Szemző Tiborral felszínre hozni, vagy pedig jogos az, amikor Kőrösi Csoma Sándor „konkrét életét” kérik számon a filmen?

SL: Mind a kettő igaz, tehát Csoma egészen biztos, hogy eljutott ahhoz a felismeréshez, amit eddig emlegettünk, és egész biztos az is, hogy ahhoz a következtetéshez is eljutott, hogy az élet és a halál eseményei, főleg a buddhisták halála a tibeti buddhizmusban egy eseménysor, nem pedig egyetlen mozzanat. Ezek nem drámai események, történések, hanem egy filozófiai kategória. Ez tette Csomát is derűssé és könnyeddé. Miután elkészült a szótár, nem ment tovább eredeti úticélja felé, hanem lubickolt a buddhizmusnak ebben a könnyű életérzésében. Ült a szigorú aszkéta, a protestáns lelkész – mert hát hivatalból ő az volt valójában – és minden szorongását fölszabadította ez a felismerés; a feladatok, a munka iszonyú terhétől megszabadulva felismerte az emberi létezés végtelenségét. És nem nehéz nekünk, nem buddhistáknak is belátni, hogy a világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából? Az ember a jelen élete, az ebben a testben töltött élete után is majd lesz valahol, egy másik létformában. A létformák csereberélésével ugyan, de az emberi létezés is végtelen. Ez egy nagyon vigasztaló tudat: megnyugtatja az embert, és nem szorong a haláltól.

WST: Igen, csak ezekben a lépcsőkben az ego, amihez a mai ember leginkább ragaszkodik, úgyis elveszik.

SL: Nem biztos. Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy épp az marad meg, csak más-más ruhában, öltözetben; nem tudjuk. Akár ezt is lehet hinni, és nem is képtelenség. Na most, ez Csoma szellemi fejlődésének a regénye. Aszkétából, kemény, következetes, iszonyú nagy munkabírású, szívós, de kicsit szúrós, barátságtalan, mogorva tudós emberből egy derűs, megkönnyebbült kalkuttai polgár lett, aki ott, a bengáli ázsiai intézet könyvtárában falta a buddhista irodalmat, és nagyokat nevetgélt, beszélgetett a látogatóival. Így írják le őt, a korábbi énjét pedig tényleg egy kicsit negatívan komornak, barátságtalannak ítélték meg az emberek. Ezt tudjuk, hogy megtörtént. És azt is tudjuk, hogy eztán már nem nagyon vállalta korábbi feladatát a tét nélküliség miatt. Azt mondta: igen, ígértem valamit, nagyon nehéz bevallani, vagy teljesíthetetlen, vagy legalábbis kétséges a teljesítése, mert egyre kevésbé ígér konkrét eredményt föllelni a magyarok őshazáját vagy a magyarok maradékait az őshazában. Hát inkább még egy kicsit készülök – magát is áltatta – és aztán ha később indulok el, akkor talán nagyobb eséllyel találom meg. De amíg itt vagyok, amíg nem indulok el újabb próbatételekre, a régi cél felé, addig is élvezem a buddhizmus derűjét. Ide jutott ő szellemileg, a buddhizmus megismerése által – nem szorult ő segítségre, de hogy ehhez a felismeréshez hozzájusson, jól jött neki a buddhizmus.

Kőrösi Csoma Sándor

Kőrösi Csoma Sándor

WST: A filmednek egy szakaszában van egy jelenet, ahol az oda vezető út során táncol, három napig táncol Kőrösi Csoma Sándor. Mindenki kidől körülötte, de ő nyomja. Ott a magyar virtust szeretted volna megmutatni, vagy inkább ezt a mesebeliségét az útjának?

SL: Ilyennek szeretné látni a népe. A székely nép képzeletében fogalmazódott meg ez a mese, hogy ő ilyen ember volt. Nemcsak a tudományban meg a fizikai és szellemi élet áldozatainak bemutatása során vagy folyamatában volt ilyen kiemelkedő, hanem konokságában, kitartásában: mindenben. És amikor épp táncolni kell, abban is ő volt a legjobb. Egyébként pedig ismerjük, hogy a fene se akar néha mulatni egy-egy társaságban, de berángatnak minket, és gyakran nem akarjuk megbántani a vendéglátóinkat, ezért veszünk részt egy-egy mulatságban; akkor persze hogy kiteszünk magunkért. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Csoma innen is, onnan is, tényleg minden tekintetben egy kiválóság volt.

Ilyennek akarta látni a nép,

és én elhiszem, hogy az a fizikai teljesítmény, hogy letáncolta a placcról az összes törököt, s abban a sok napos lakodalomban ő lett a legjobb táncos, ő bírta legtovább, ez nem csak a népi képzelet szerint történt meg, hanem a valóságban is megtörténhetett volna. Iszonyú szívós volt, irgalmatlan fizikai teljesítményekre volt képes. Ha táncolni kellett vagy kellett volna, szerintem azt így csinálja.

WST: Még egy dolgot a filmmel kapcsolatban, és ez már a megvalósulásra vonatkozik: hogy jelentős része bábjátékszerű. Ez nekem nagyon-nagyon tetszett, ritkán alkalmaznak ilyesmit, hogy egy ilyen finom történetbe, sajátos játékfilmbe belevigyenek animációt.  Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi a műfaja ennek a filmnek? Számodra szerzőként mi a véleményed Szemző Tibor megvalósításáról, a bábjátékról? Ezt így terveztétek?

SL: Így terveztük, és minden képzeletemet felülmúlta. Mindenki, minden résztvevő teljesítménye; amit Roskó Gábor csinált, és persze az animáció munkatársai, Szemző zenéje és rendezése, és Szaladják Pisti operatőri munkája, minden képzeletet felülmúltak.

WST: Szerinted miért lett az, hogy én, mint néző kicsit olyan egyedülállónak érzem ezt a filmet, a magyar filmiparban? Nem jellemző, hogy így állnának egy magyar történelmi figurához.

SL: Igen, de olyan valószínűtlen vagy valószerűtlen az a fajta figura: jelmezes, konok, aszkéta hős, aki összeszorított fogakkal megy, és leküzd minden nehézséget; ez nem hiteles, és nem is ilyen volt. Szerettük volna megmutatni az embert:

ilyennek képzeljük ezt az embert.

Azzal én sohasem voltam kibékülve, hogy ő egy mártír, a tudomány mártírja meg a nemzet mártírja, önmaga mártírja, mert nem tudta valóra váltani az ígéretét. Szó sincs róla: ez egy valóban megoldhatatlan feladat, de azt akkor még nem tudhatta, mekkora feladatot vállalt, aztán időben rájött, hogy a létezés nagy kérdéseit tekintve – és nem csak az emberi létezést, hanem a mindenség létezésének kérdéseit tekintve – kicsiny súlyú dolog egy részletkérdésben elmerülni és ott találni választ is. Lehet, hogy nem érdemes, mert akkor az ember belevakul abba, és nem látja az ontológia egészének sokkal  izgalmasabb kérdéseit. És boldog volt, hogy a buddhista filozófia fölveti az ontológia kérdéseit; a nyugati filozófia sokkal ritkábban teszi ezt, a régi keleti filozófia pedig válaszokat is talál. A nyugati már kérdezni sem mer jóformán. Csoma óta még kevésbé mer kérdezni, nemhogy válaszokkal is szolgálna. Ő pedig boldog volt, hogy itt válaszokkal, ráadásul hihető és vigasztaló válaszokkal is találkozik.

WST: Lesz- e folytatása a Lin-Csi apátnak? Van-e még anyag, amit közre lehet adni?

SL: Kéznél éppen nincsen, de a filológia annyi meglepetést kínál, hogy végül is ki tudja, melyik kolostorban vagy könyvtárban botlik az ember Lin-Csiről szóló szövegekbe. Elképzelhető.

WST: A Könyvhétre jelentettek meg új anyagot?

Sári László

Sári László

SL: Igen, holnap megyünk a nyomdába megnézni. A jelen idejű munkáim inkább szerkesztői jellegűek, legfeljebb egy-két előszóra, utószóra futja az időmből. Most a Kelet Kiadónál nagy fába vágtuk a fejszénket: Kipling szövegeit több mint száz évvel a Nobel-díj után még mindig nem ismerjük, vagy magyarul nem ismerhető Kipling, pedig hát egy egészen nagyszerű, különös író volt. Újabb és újabb Kipling-kötetek jönnek, most a könyvhétre is egy vaskos novellás kötet. A Tibeti közmondások kiegészül az Indiai közmondások kötettel. Nagyon izgalmas dolog az, hogy ilyen egyszerű szentencia jellegű megnyilvánulásokból, megszólalásokból lássuk, hogy milyen srófra jár egy nép esze. És mit gondolnak a világnak azon a felén arról, amit mi is igyekszünk megragadni, az élet mindenféle jelenségét, eseményeit; ugyanarra a következtetésre jutnak-e, mint itt? Ha igen, akkor hogyan fogalmazzák meg, ugyanúgy-e, vagy hasonlóan, vagy teljesen másképp? A közmondások megint nagyon sok mindenbe engednek bepillantást, éppúgy, mint a költészet. És van egy kötet Afganisztánról, ami most már évtizedek óta megint az életünk vagy a nemzetközi politikai élet egyik főszereplője. El kell helyezni, mi az afgán történelem, mi az afgán kultúra, ha van, és hogyan jelenik ez meg akár a politika eseményeiben. Valójában primer vagy nem primer, de kézenfekvő kérdésekre keressük a választ a Kelet Kiadó könyveivel, és ha valamiben a kelet tényleg hozzájárulhat a mi filozófiai felismeréseinkhez, hát akkor az éppen ez, hogy az ő viszonyukat a világhoz meg tudjuk ismerni a költeményekből. De tulajdonképpen lehet, hogy egy mondatban Kipling is egész életében a keletet írta, és akkor volt a legjobb, amikor India ihlette a munkáinak a tárgyát.

WST: Köszönjük szépen!

(Sári Lászlóval beszélgetett: Weiner Sennyey Tibor. A portrékat Szőcs Tekla készítette. Technikai munkatársak: Demencze Ilona és Stenszky Cecília voltak.)

Részlet a Csoma-legendáriumból:

forrás: Irodalmi Jelen

40 éve a Duna mélyén a titokzatos Senki szigete

Jókai nem hazudott: létezett a “Senki szigete”. A magyar-román-szerb hármashatár közepén elnyúló Ada-Kadeh szigete turisztikai attrakciónak számított jó klímája, vadregényes festői romjai és etnikai egzotikuma miatt, amely a Vaskapu I. erőmű építése miatt 40 éve tűnt el a Duna hullámaiban.

“Nevem Senki”

Jókai Mór „Aranyember” című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és

 Ada Kaleh egykori szigete (Fotó: Profila.hu)

Ada Kaleh egykori szigete (Fotó: Profila.hu)

idilli életkörülményeket bemutató ”Senki szigetére” talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból. A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt dunai ködben megbújó szigetről az olvasó azt hinné, hogy csak az író fantáziájában született meg-, holott maga a „nagy mesélő” vallotta be „Utóhangok” című írásában, hogy a „jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz sem tartozó” szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően. A szóban forgó sziget ráadásul Európa lakói előtt sem volt ismeretlen. Hérodotosz legendáiban Cyraunis néven említették a Dunába ömlő Cserna folyó torkolatánál elnyúló gránitszigetet, de a rómaiak gyakran hívták Yernis-nek, Saan-nak és Cotinusának is-, ami „cserszömörcék földjét” jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel néven emlegették.

Az 1750 méter hosszú és 4-500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák-magyar – szerb – román hármas határ közelében) feküdt. Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrző pontja volt-, ezért is erősítette meg Hunyadi János 1444-ben egy földvárral a szigetet, amit 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Veterani császári altábornagy. A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén. A Duna által körbeölelt szigetet ekkortól kezdték el Ada-Kaleh-nek hívni, ami magyarul „erődszigetet”, „szigetvárat” jelent.

Az elsüllyesztett Ada-Kaleh szigete, erődje és községe (Grafika:Falanszter.blog.hu)

Az elsüllyesztett Ada-Kaleh szigete, erődje és községe (Grafika:Falanszter.blog.hu)

1717 augusztusában a császári osztrák és magyar csapatok visszafoglalták a szigetet, majd Savoyai Jenő utasítására Bánát új kormányzója, Claudius Florimund Count von Mercy tábornok egy hatszögű „Vauban”-stílusú erődöt építtetett a dunai sziget közepére, amelynek négy nagy bástyáját a hadsereg akkori vezéreiről neveztetett el: Károly, Jenő, Mercy és Wallis. Ahogy húszévnyi építése során elkészül az erősség, a vidini török pasa rögtön ostrom alá vette a vízi várat. Az 1738. május 29-től augusztus 15-ig tartó több hullámban levezényelt támadások során, báró Kehrenberg ezredes 2000 katonájával és 120 ágyújával nem tudta a túlerőt feltartóztatni, így kénytelen volt feladni Ada-Kaleh szigetét. Az 1739. szeptember 1-én megkötött belgrádi béke ötödik pontja alapján Orsova és a sziget a török kezén maradhatott, míg a Temesi Bánság közigazgatásilag a császár birtokába került. A fényes Porta ekkor keresztelte át az erősség bástyáit Tekijára, Elisabethre, Verciorovára és Allionra, és ekkor költöztetett muszlim vallású polgárokat a szigetre. 1788 februárjában Bécs ismét hadat üzent Konstantinápolynak. Az 1789. október 24-től gróf Wartensleben császári altábornagy vezette ostrom során Mehemed Takir aga és 2740 főnyi védőserege 1790. április 16-án kapitulált. Az Új-Orsovára átkeresztelt sziget parancsnokának azonban hiába nevezték ki Haan vezérőrnagyot, a szisztovói béke alapján a sziget oszmán fennhatóság alatt maradhatott.Ada-Kaleh (Új-Orsova) romos erődje az Osztrák-Magyar Monarchia alatt (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Miután Bem tábornok 1849. május 16-án megszállta Ó-Orsovát, követeket küldött át Ozman bejhez, a sziget várparancsnokához azzal az üzenettel, hogy a török földre menekült osztrákokat fegyvereztesse le. Bem apó két nap múlva személyesen is tárgyalt vendéglátójával, aki megígérte a hadvezér kívánságának teljesítését. Az 1849. augusztus 24-i mehádiai ütközet után a magyar honvédsereg maradványai és több politikus, mint például Szemere Bertalan és Batthyány Kázmér is itt lépett török földre, miután menekülés közben elásták Ó-Orsova határában a magyar Szent Koronát.

Az Osztrák-Magyar Monarchiának Ada-Kaleh hovatartozása

Az egykori ferences kolostorból kialakított mecset (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Az egykori ferences kolostorból kialakított mecset (Grafika: Falanszter.blog.hu)

nem volt közömbös, hiszen sem Bécs, sem Budapest nem akarta, hogy a török ellen szabadságharcot vívó Románia és Szerbia bármiféle katonai kontingenst helyezzen el ide. Az orosz-török háborút lezáró 1878. március 3-án San Stefanó-i béke értelme szerint Konstantinápolynak az összes dunai szigetre épített erődjét le kellett volna rombolnia, és Új-Orsovát Belgrádnak kellett átadnia. Gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter kezdeményezésére azonban 1878. május 21-én az osztrák-magyar és a török kormány

képviselői Bécsben arra jutottak, hogy az erődöt a szerbek helyett inkább a császári és a királyi csapatok szállják meg addig, amíg azt a szultán később vissza nem kéri. A megszálló erő parancsnokává lovag Gröller Albin vezérőrnagyot nevezte ki Ferenc József, aki május 26-án hajnal 3 órakor foglalta el csapataival a szigetet. Ada-Kaleh időközben elveszítette katonai jelentőségét, így 1894-ben már csak 1 tiszt és 28 gyalogos katona képezte a sziget magyar helyőrségét az 500 muszlin hitű polgár mellett. Bosznia-Hercegovina annexiójakor gyakran kikötöttek itt a dunai birodalom hadihajói és monitorjai is.

A szigetlakók mindennapjai

Ada-Kaleh lakói sok kedvezményt kaptak Budapesttől. Mentesek voltak a katonai szolgálat alól, az áruk behozataláért nem kellett sem vámot, sem adót fizetniük. A török mellett szerbül, románul, a képzettebbek németül és magyarul is beszéltek. A sziget 1878-as elfoglalása után Konstantinápoly már csak formálisan gyakorolta fennhatóságát egy általa kinevezett, négyévenként leváltott polgári személy, az ún. mudír vagy müdir (közösségi elöljáró, bíró) révén, aki a bécsi török nagykövetség alárendeltségébe tartozott és onnan kapta fizetését. Hivatalos ügyekben a sziget négy török egyenruhába bújt rendőre segítette munkáját. Ő volt a legfelsőbb bíró is, oldalán 6-18 segítővel. Rajta kívül még volt egy tanár és egy imam is a szigeten. A tisztségviselők fizetésére, valamint a sziget templomának és iskolájának működtetésére a Portának volt gondja. Az erőd falai közt helyezkedett el a gyalogsági laktanya és mellette a bazár. A szigeten működött egy cigarettamanufaktúra is.

Az egykori belső várban, az erőd keleti kapujánál lévő mecset 1720 táján eredetileg ferences rendi templomnak épült, majd a sziget 1739-es török megszállása után török mecsetté alakították. 1902 és 1903 között a klasszicista stílusú épületet a szultán pénzéből felújították, ugyanakkor egy minaretet is mellé építettek. A legfőbb látnivalót ez a mecset képezte, hiszen három helyiségében hatosztályos népiskola működött, padlózatát pedig II. Abd al-Hamid szultán által adományozott 480 kilós perzsaszőnyeg borította. A sziget keleti végében elhelyezkedő egykori római romokon nyugvó alsó erőd a török falun át volt elérhető. A múlt század utolsó évtizedétől kezdve Ada-Kaleh idegenforgalma megnőtt, az Al-Dunára látogatók egyik kedvenc kirándulóhelyének számított, hiszen a törökök hűen megőrizték évszázados hagyományaikat, szokásaikat, vallási előírásaikat, ami az európai civilizációhoz szokott ember számára kuriózumnak számított. Ennek az unikális közegnek köszönhetően sok bécsi és budapesti értelmiségi választotta végső lakhelyének ezt az egy óra alatt körbejárható szigetet. Itt született például Erdély Izolda zenekritikus (1906), Aszlányi Károly színmű-és újságíró, aki sporttudósításai mellett bájos ifjúsági regényeket, novellákat is írt (1908), Bonomi Jenő etnográfus (1908), és Gáspárdy Sándor festőművész (1909) is. A szigetet postahajójárat kötötte össze Törökországgal.

Ada-Kaleh falai között működött a török falusi bazár is (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Ada-Kaleh falai között működött a török falusi bazár is (Grafika: Falanszter.blog.hu)

A szigetlakók legtöbbje földművelésből, szőlő-, mandula-, mogyoró-, gesztenye- és rózsatermesztésből, dohány és bortermelésből, halászatból, kiskereskedésből (dohány, cukor, kávé, zöldségfélék eladása), valamint az Orsova és a sziget közötti csónak- és idegenforgalom lebonyolításából, ezen kívül csempészetből élt. A csempészetet, noha megakadályozására a szigetet este csak az osztrák-magyar katonai parancsnok engedélyével és a csónak orrába tett lámpával lett volna szabad elhagyni, minden szomszédos ország irányába gyakorolták. A régi várfalakat az Új-Orsován (Török-Orsován) szolgáló katonák és az ott élő lakosok egyaránt bontogatták. A szigeten a XX. század elején három török kávéház, egy szerb és egy magyar vendéglő működött, ez utóbbi a katonák kantinjaként is szolgált-írja Balla Tibor történész. A vár belső területén három kaszárnyaépület volt, abból kettő üresen állt, a harmadikban lakott a sziget parancsnoka, valamint a garnizon. Ada-Kaleh igazi ura az ide kirendelt főhadnagy volt: ő felügyelte a rendet, szabályozta a lakosok és a katonák tevékenységét, engedélye nélkül este 9 óra után senki sem hagyhatta el a szigetet. A sziget négy pontján felállított, az égtájakról elnevezett őrházaknál a legénység egy része őrszolgálatot teljesített, a többiek bontottak, építettek, kertészkedtek. A

Ada-Kaleh kikötője, parkosított sétányai (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Ada-Kaleh kikötője, parkosított sétányai (Grafika: Falanszter.blog.hu)

közvilágításról a budapesti Ganz cég gondoskodott. A szigeten élő törökök és a magyar katonai jelenlét egyébként nem volt súrlódásmentes: A mudírok például számtalanszor ragaszkodtak olyan előjogaikhoz, amelyekkel eleve nem rendelkeztek-, úgymint olyan földterületeket sajátítottak ki szigettársaiknak, amelyek vagy magyar, vagy török állami tulajdonban voltak, illetve a sziget vám-és adómentességét kihasználva, rendszeresen hamis papírokkal látták el a Szerbiából csempészett zöldségeket, amiket Orsova piacán árultak. Problémát okozott az is, hogy Szál József a szigeten kikötői gyaloghíd felállítását és a magyar parttal motorcsónak-összeköttetést kapott, ami annyit tett, hogy a turisták inkább az ő szolgáltatását választották, mint a török ladikosokét.

Szép napok és sötét évek

Bár már 1878-tól saját tulajdonban szerette volna tudni Budapest a szigetet, Ada-Kaleh polgári irányítása 1918-ig a török államot képviselő mudír kezében maradt. Ausztria-Magyarország ugyanis egyrészt nem kívánta elmérgesíteni a sziget miatt a Portával kialakult jó viszonyát, másrészt pedig az első világháború évei alatt Törökország a dunai birodalom szövetségese volt. Ettől függetlenül Lukács László miniszterelnök úgy látta, hogy mivel Törökországnak a Balkán-háborút lezáró békében úgyis le kell majd mondania az Enos-Midia vonaltól nyugatra eső területekről, így Új-Orsováról is, dr. Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja magyar hadi lobogó alatt közigazgatásilag csatolja a szigetet Magyarországhoz. Erre 1913. május 12-én került sor- írja Balla Tibor történész.

Az első világégés hamar elérte a szigetet. 1914-ben az Ada-Kaleh-val szemben fekvő Tekija községből a szerbek lőtték a szigetet, a hajóállomás, a mecset és 3 lakóház megrongálódott. Az iskola bezárt, a tanítónőket visszahívták Törökországba. A sziget lakossága a világháború ideje alatt különböző állampolgárságú egyének elegye lett, különösen mert Szerbia elfoglalása után az ottani területek muzulmánjai közül többen ide menekültek. A román csapatok 1916. augusztus 29-én reggel öt órakor kezdték el lőni Ada-Kaleh-et, amit csak szeptember 2-án tudtak elfoglalni. A bunyai Szivó Sándor ezredes vezette november 13-ai ellentámadás során azonban a magyar csapatok végérvényesen visszaüldözték a románokat Havasalföldre.

Az első világháborúban győztes nagyhatalmak és Törökország által 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i, majd az annak helyébe lépő, 1923. július 24-i lausanne-i béke után a sziget Romániához került. 1925-ben területén állami cigarettagyárat létesítettek, amelynek speciális dohánya miatt annyira minőségi terméknek számított, hogy élvezete a kubai Habanos szivarral vetekedett. 1931-ben II. Károly román király megerősítette a szigetlakók (az 1930-as években is mintegy 650 fő élt ott) vámmentes cikkek árusítására vonatkozó korábbi jogait. A románok a szigetet klimatikus gyógyhellyé nyilvánították és mint korábban a magyarok, ők is nagy előszeretettel látogatták-, hiszen a jó klíma, a festői romok, a néprajzi egzotikumok mellett 1923-tól itt élt feleségével Bicsérdy Béla természetgyógyász, táplálkozáskutató is, aki vegetáriánus életrendje ellenére 50 évesen világrekordot döntött, amikor fekve kinyomta a 188 kilót.

Ada-Kaleh bontása egy korabeli román ismeretterjesztő filmen

A sziget pusztulása Gheorghe Gheorghiu-Dej, Nicolae Ceaușescu és Josip Broz Titónak köszönhető, akik az 1964-72 között közös román-jugoszláv vállalkozásban kívánták megépíteni a Vaskapu I. erőművet, amely akkor a világ legnagyobb vízerőművei közé tartozott 2×2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A gátrendszer 33 méter magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet, ami miatt Orsova óvárosa, valamint Nagyzsuppány, Tuffás, Dunaorbágy és Koromnok falvakkal együtt Ada-Kaleh szigete is víz alá került. A szigeten élő török lakosságot Törökországba és Dobrudzsába telepítették. A gát építésével egy időben Adriana Miha építész és Nocolaescu-Plopsor akadémikus kezdeményezésére az erőd, a kazamaták, a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, s pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten újra felépítették. A mecsetet és a minaretet együtt azonban nem költöztették át ide. A szélesre felduzzasztott Dunából sokáig kilógott a mecset tornya, míg pár év múlva bele nem dőlt a folyóba. Ezzel örökre eltűnt a térképről egy, a magyar múlt fontos részét képező kis sziget. Senki szigete semmivé lett.

Jamrik Levente

forrás: falanszter

Okuláré Projekt avagy Színpadra Magyar!

Az Okuláré Projekt független színházi műhelyek, amatőr és hivatásos színjátszó társulatok, civil közösségek összefogásában létrejött, város- és országhatárokat átívelő kortárs dráma-felolvasóest sorozat.

okuláré projekt

okuláré projekt

 Az Amargant Színházi Műhely ősztől tavaszig minden hónapban három-három drámaírót kér fel arra, hogy egy -egy aktuális témáról írjanak egy-egy, maximum 15 perces egyfelvonásost. Ezek a szövegek ugyanabban az időben egyszerre több helyszínen, egyszerre több társulat produkciójaként  kerülnek bemutatásra. A felolvasások után mindenhol beszélgetés következik, ahol a közönség elmondhatja a szövegekkel kapcsolatos véleményét, gondolatait, és végül szavazással döntenek, melyik írás tetszett aznap este a legjobban. Az est végén internetes-körkapcsolással minden helyszín néhány mondatban összegzi a tapasztalatokat, a voksolás eredményét, és a beszélgetések legfontosabb gondolatait. A legtöbb helyszínen megszavazott író a következő hónapra is meghívást kap.

 A megmozdulás áprilisban indult el, még csak három alkalmat tudhatunk magunk mögött, mégis minden hónapban már 11-13 város vett részt a havonta megújuló projektben.

 Őszre 30 résztvevő magyar nyelvű helyszín a cél, illetve elindul az Okuláré International, de ennek részleteiről később 🙂

Résztvevő városok április 7: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Sopron, Calgary,Eger, Debrecen, Karlsruhe, Paks, Sárospatak,

Résztvevő városok május 5: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Sopron, Calgary, Eger, Debrecen, Paks, Isaszeg,

Résztvevő városok június 2: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Calgary, Eger, Debrecen, Sárospatak, Celldömölk

Okuláré Projekt / Kanada, Calgary (Június 2.)

Beszámoló

Az Amargant Színházi Műhely elgondolása hívta életre az országhatárokon átívelő felolvasóest programsorozatot. A résztvevő városok közel azonos időben, paralel olvastak fel irodalmi szövegeket, melyek adott témára, kimondottan erre az alkalomra születtek. Az előadások után minden alkalommal rövid diskurzus következett, ahol a közönség- az amatőr színészek megosztották egymással a művel kapcsolatos elképzeléseket, gondolatokat. Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően egyenes adásban a városok egymás között is megvitatták a darabokhoz kötődő érzéseket, felvetett kérdéseket, problémákat és előre tekintően olykor a szubjektív megoldást is. Örömmel fogadtuk el az anyaországi felkérést Calgaryban is, szorgosan készültünk alkalomról alkalomra, hogy minél magasabb színvonalon prezentáljuk az egyes témakörök üzenetét. Harmadik, egyben a 2013/2014-es évad záróeseményére május utolsó hétköznapján került sor. Ez alkalommal az emigrációval foglalkoztunk, különös érzés volt benne magunkat megtalálni, adott pillanatban nagyot bólintani és/vagy megcáfolni a hallottakat.

Halmi Gábor: E kívül nincs-e, Korcsmáros András: Edvin, valamint Formanek Csaba: Kadupul című darabjai képezték felolvasóestünk vázát.

A nagy világon e kívül, A Szózat sorának átiratával jelzett mű, Halmi Gábor darabja minket a múltban és jelenben is aktívan megjelenő kivándorlók érzéseinek hektikus óriáskáoszára emlékeztetett. Feltételeztük, hogy a fiatal fiú, mint múltbeli én és a már többnyelvűséggel megjelenő MC Dr. Rep MC önmagát árusítja. A boldogulás ösvényét a meglopásban, anya-anyaföld kijátszásában találta meg. Tiszta, egyértelmű gondolatokra nem sűrűn találtunk a műben, (…) így elég öncélúnak találtuk a tehetetlenség, történelmi erők- politikai megbélyegzés hullámvölgyeiben megmártózó főszereplőt; megkockáztatva, hogy a névválasztás és a szerző között élő kapcsolat létezhet… (?) …A szleng és az archaikus magyar nyelv párhuzamossága tette nyomasztóvá, a végére dühítővé a tehetetlenséget, értetlenséget. A vegzáló a sorok tagolatlansága, a szereplők mondatainak egymásba úszása zavarttá tett mindnyájunkat, nem tudtunk mit kezdeni az olvasói szabadsággal, melyet az író biztosított… Alapjában véve talán túlságosan két lábon álltunk ezen a pénteken ahhoz, hogy ennél elrugaszkodottabban mélyüljünk bele a műbe.

A Sri Lanka szigetén csekély számban előforduló, évente egyszer virágba boruló, tiszavirág életű növény címével jelezett darab, a Kadupul keretes szerkezetén belül magára az Útra hívta fel figyelmünket Formanek Csaba. Több síkban is elhelyeztük a történéseket, a virágok találkozásaként beszéltünk a férfi- női, gyerek-anya (anyaföld), ember- Isten párhuzamokról is. Érdekes az indíttatás, a Miért indulunk? kérdésre való válaszadás a darab elején. A korlátok, az ígéretes kezdet sokszínűségének megfakulása vezeti rá Leandert és Levendulát, hogy továbbálljanak, keressék a Csodát, az Egzotikust, a Reményt. Sokszor tapasztaltuk, hogy az új megismeréséhez való lehetősége -a Kékszakállú herceg várához hasonlóan-, sokszor elzárt. A szabadság-felszabadultság érzéseinek kulcsai, a környezet támogatása nem egyértelműen biztosítottak, ha valaki úgy dönt, elhagyja termő-földjét/ otthonát/társát/énjének egy részét. Hasonlóan a magyar népdalok sajgó lüktetéséhez és kíméletlen őszinteségéhez (lásd: „Szomorítson meg a halál, ha az öröm rád talál”), a műben is csak egymást határainak tiszteletben nem tartásával, kíméletlen haragbeszéddel közelíthető meg az út, amíg végül átlépik az országhatárt. A vándor motívum, mint az emigráció egyikmeghatározó leírója nagyon kedves volt szívünknek; abszolút sikert aratott az odüsszeuszi kísértések kapcsolása a napjainkban megjelenő hívószavakkal: az élet tartalmassága (Callipso), a vonzó, kinézetre megnyerő, örömöket ígérő (Kirké) és az új kezdet lehetőségeivel kecsegtető (Nauszika) szirének állandó hangja ott cseng az utazni vágyók, döntést meghozni készülők fülében. Sokszor még utána is… Mi lett volna, ha? Keresni valamit, éveket tölteni vele, majd nem megtalálni/másképp megtalálni azt, amiért indultunk… És hazatérni.

A Program három fordulójának kilenc darabja közül számunkra egyedül Formanek Csaba munkája foglalta magába végtelenül gazdag nyelvünk és világirodalmunk értékeit. Hatalmas éhséggel faltuk, szeretettel üdvözöltük a rímeket, tagolást, a szerteágazó szépirodalmi utalásokat, a részletekben megbújó apró, de annál ízesebb nyelvi finomságokat! Amennyiben van rá lehetőség, ezúton szeretnénk a szó legnemesebb értelemben vett ”Irodalmi érzékenység” különdíját megszavazni neki!

Korcsmáros András történetét találtuk hozzánk legközelebb állónak. Református és katolikus meggyőződésünket -az őrangyalok/segítő lelkek létezéséről- teológiailag is sikerült konszenzusra juttatni: az író nagyon szépen használta anagrammaként a latin kifejezést –Divine- a címadó szereplő karakterében, jelentőségében. A másik főszereplő, a Fiú személyesíti meg gyakori válaszunkat arra, miért érem be most ezzel? Megnyugtatja magát abba a hitbe, hogy a felszolgáló munka csak átmeneti. Ugyanakkor számtalanszor tapasztaljuk, hogy ez a gondolat aztán idővel tompul, homályosodik, megszokjuk a kényelmetlenséget és éveket élünk le önmagunk leértékelt verziójával. Az anyagi forrás arányos-e azzal, hogy életünk fontos döntéseit, lépéseit odázzuk, amíg…? Nagyon jó beszélgetés kerekedett a „maga akkor is magyar marad” sor kapcsán, kimondásra került feladatatunk a jövő generációjára vonatkozóan. Mit jelent magyarnak lenni a szülőhazától távol/ magyarnak születni Kanadában? Mit jelentek én emigránsként Magyarországnak? Ki vagyok én a hazámnak? Őszinte megosztásokban volt részünk a szülői, nagyszülői és leendő édesanyaként, édesapaként megélt rizikófaktorokról, tükröt állítottunk a sokszor torzult, jogtalan önostorozásunkról, a haza-árulás X, Y, Z generációs értelmezésében… Felszabadító volt a gondolat, hogy küzdelmeinkkel és tenni akarásunkkal, a családban és közösségünkben megélt magyarságtudatunkkal többezer kilométerről igenis lehetünk oszlopai nemzetünknek, nyelvünknek, kultúránknak. Az apa jövőbeli halálhírével együtt összességében a művet könnyednek, emészthetőnek találtuk. (Bár kétségtelen, hogy elég biztonságos (kommersz?) a gyerek-szülő-Isten-távolság-betegség szókapcsolatokra és érzelemvilágra focizni…) Így az összesítésben Calgaryból Edvinre szavaztunk.

Kedves emigránstársaink Karlsruhe-ban,kedves Budapest, Debrecen, Eger, Gyöngyös, Győr, Hódmezővásárhely, Mezőkövesd, Miskolc, Paks, Sárospatak, Sopron, Szeged!

Nagy élmény volt, hogy az ITTHON-OTTHON fogalompár mentén paralel gondolkodhattunk veletek a művek kapcsán! Bár az időeltolódás miatt nem volt alkalmunk élő adásban beszélni egymással, sok szeretettel gondoltunk Rátok, találkozzunk ősszel is! Itt a „szomszédok” is érdeklődtek ám, Vancouver, Edmonton… Szóval ha tudtok, ti is szóljatok a többieknek! Hol vagytok, Székesfehérvár, Kecskemét, Kaposvár, Veszprém, Pápa, …. ?!

Köszönjük a szervezőknek, hogy bizalmat szavaztatok nekünk, Ilyés Lénárd személyes hangüzeneteit, Nagy Áron grafikáit! Öröm volt veletek dolgozni!

Calgary

KÜLFÖLDI MAGYAROK JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK AKIK SZÍVESEN CSATLAKOZNÁNAK A PROJEKTHEZ!

JELENTKEZNI ITT!

(rendezveny@matine.hu; tárgy: okuláré projekt)