AVE Kiállítóház

AVE Kiállítóház“egy elfeledett varázslat ébredése”

Intézményünk az a tér, közös dimenzió, ahol korlátlanul mozoghatunk és tevékenykedhetünk projektjeink során. Alapvető feladatunk közművelődési, ismeretterjesztési és esztétikai céllal időszaki kiállítások szervezése, tudományos valamint kulturális tartalomszolgáltatás. Rendezvényeken, konferenciákon, előadásokon keresztül, szellemi örökségünk javítása, intellektuális szemléletformálás a kor kihívásainak megfelelve. Célunk az „eljáró típusú” tudatos kulturális értelmiségi fogyasztók kiszolgálása, olyan minőségű műsor kínálat megteremtésével, amely része egy a XXI. századi értelmes ember igényes kikapcsolódásának.

Mindezek minőségi szolgáltatójaként további céljaink között szerepel:
• a magyar és nemzetközi történelmi örökség minél teljesebb körű bemutatása, feltárásának segítése nem utolsó sorban közérthetővé tétele,
• a modern és régi kori tudományok, a klasszikus és kortárs művészetek sokoldalú szemléltetése valamint közvetítése a világ sokféleségét elfogadó, anyanyelvi és kulturális hazafiság támogatásának jegyében úgy az ínyenc, mint a szélesebb közönség számára is befogadható, magas szintű élmény megteremtésével,
• a kulturális emlékezet ébrentartása, folyamatos gazdagítása,
• a régészet és társtudományai széles körű társadalmi beágyazottságának megvalósítása, nem utolsó sorban egyéb művészetek és hagyományaink közötti párbeszéd személyes és közösségi élményeinek biztosításával.

Tárlatainkon fokozatosan erősíteni kívánjuk az interaktivitás szerepét, a hatékonyabb ismeretátadás érdekében felhasználjuk a technika teremtette lehetőségeket.
Szolgáltatásaink megvalósításához szándékunkban áll együttműködni jelentősebb hazai, és külföldi múzeumokkal, szakmai szervezetekkel, társintézményekkel. A múzeumok megváltozott társadalmi szerepét figyelembe véve, különös hangsúlyt fektetve a kiállítótér kulturális mediátor szerepére. Évente két-három kiállítást kívánunk megalkotni, létrehozni.

Politikai, vallási és társadalmi hovatartozásra független bemutatótérként indulunk, ám azon túlmutatva szándékunkban áll egy újfajta igényes szolgáltató egységgé válni, amely az értelmiségi réteg, tudomány és kultúra fogyasztói valamint alkotói felé egyaránt szolgáltat. Minél szélesebb körben kívánjuk elérhetővé tenni az elgondolkodtató, minőségi tartalmat. Sokoldalú és változatos műsorainkkal (régészeti, néprajzi, történeti és természettudományi kiállításokkal, látogatóbarát kiállítóterekkel, előadásokkal, konferenciákkal, oktatási programokkal, múzeum pedagógiával), a minőségi Művészetek, Tudományok és a Hagyományok támogatójaként kötelezzük el magunkat, így kívánunk megjelenni a köztudatban.

Tevékenységünkkel nagyban hozzá kívánunk járulni, hogy a jövő nemzedékének fiataljai is egyre szélesebb körben váljanak tudatos kultúrafogyasztó felnőttekké. Mindezt inspiráló, párbeszédet generáló, kérdéseket felvető igényes eseményekkel és szolgáltatásokkal, az élményre, kreativitásra és interakcióra építő újszerű programok bemutatásával megtenni.

Tudástárunk örökségének őrzője valamint közvetítője nem utolsó sorban „óvóhelye” kívánunk lenni.

Emberek Aranyban – „Fejedelmi sírok leletei a Sztyeppe Piramisokból”

Utoljára Magyarországon!

Aranypompába temetett fejedelmek kincsei a keleti sztyeppékről. Krym Altynbekov covers_315739professzor (munkásságáért és a kiállítási anyag hazai bemutatásáért 2014. március 14.-én megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét Budapesten) 2500-3000 éves aranykincseket bemutató kiállítása. A lovas nomád népek aranykora, mely alapjaiban határozta meg a nyugati és a keleti civilizációt egyaránt!

Hérodotosz szavaival élve: Griffek által őrzött arany ország.

A kiállítás helyszíne: AVE Kiállítóház (1065 Budapest, Hajós utca 21.)

Időpontja: 2016. szeptember 02. – december 31.

Nyitva tartás: minden nap (hétfőtől – vasárnapig) 10.00 – 20.00 óráig

A tárlat alternatív szemszögből keres válaszokat a magyarság eredetére, múltjára. Megtekintése után átfogó képet kaphatunk az ókori világ lovas nomád birodalmáról.

A kiállítás 2012-ben volt látható Budapesten a VAM Design Centerben, majd Debrecenben a Kölcsey Központban, Keszthelyen a Festetics Kastélyban, Balatonszemesen a Bujdosó Magtárban, Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeumban, Tatán a Kuny Domonkos Vármúzeumban, Budapesten a Magyarok Világszövetsége székházában a Magyarok Házában, Békéscsabán a Munkácsi Mihály Múzeumban és idén a nagy sikerű bemutatók után, hazaszállítása előtt utoljára ismét Budapesten az AVE Kiállítóházban tekinthető meg.

Egy művészet, melynek alkotásait máig csodálja a világ.
Egy kultúra, ahol már 2500 éve ingben és nadrágban jártak.
Egy nép, akik évezreden át uraltak kétkontinensnyi területet.
Egy társadalom, ahol a férfi és a nő egyenrangú és egyenértékű volt.
Egy történet melynek nyomait ma is fellelni az Altáj hegységtől hazánkig.
Egy lelet együttes, melynek kincseit a Tutanhamon lelethez hasonlította a világ.
Egy kiállítás, ahol most mindez UTOLJÁRA látható, megtapasztalható és átélhető.

A kiállított leletek a Kazahsztáni – kurgánoknak nevezett – halomsírok mélyéről előkerült páratlan kincsek reprodukciói. Issyk-kurgánból és a Berel mellett feltárt – világviszonylatban is ritkaságszámba menő – lovas temetkezés leleteiből származnak. Időutazáson keresztül repítenek íjfeszítő kultúránk és a kazah nép eredőjeként tekinthető sztyeppei lovas-nomád nemzet 2500-3000 évvel ezelőtti fejedelmi világába, mely az ókor bölcsőjének tekinthető. Megelevenedik számos lelőhely, valamint a látogatók betekintést nyernek a feltárás, a beazonosítás, a leletmentés, a konzerválás és a reprodukció munkafázisainak technológiájába. Megismerhetik azt az emberfeletti munkát, amely során a három-négyezer éves szerves leletek, fából, bőrből és vászonból lévő temetkezési emlékeik is megelevenednek. A bemutatott tárlat bizonyítja a hatalmas erejű sztyeppei kultúra művészi alkotásainak tökélyét, máig utánozhatatlan egyediségét, megfejtetlen ékszerkészítési technológiájának titkát, valamint színes képet ad a szkíta és türk eredetű népek életéről, kultúrájáról, gazdagságáról.

Vajon képesek leszünk valaha az aranytárgyak üzenetét megértve visszatekinteni az időben, megérteni a mítoszokat?

A tárgyak hitelességét Krym Altynbekov restaurátor privát intézete az Ostrov Krym intézet szavatolja. Krym Altynbekov nevéhez fűződik az 1969-ben, Issyk falu mellett feltárt Aranyember végleges rekonstrukciója, a bereli sírmező leleteinek konzerválása, Ő mentette meg 2012-ben a Mongólia területén talált türk fejedelmi mauzóleum festett agyaghadseregét, valamint készítette el a H. Parzinger által megtalált, és az évszázad leleteként ismert Arzhan II kurgán szkíta fejedelmi sírjának rekonstrukcióját is.

A megfejtetlen Voynich-kódex

Michał Habdank-Wojnicz: Voynich-kódex
A világ legtitokzatosabb könyve, Voynich-kódex néven írta be magát a köztudatba. Ez egy olyan kézirat, amely makacsul ellenáll a kódfejtők minden próbálkozásának. Szerzőjét homály fedi, tartalma évszázadok óta ismeretlen.

Talán nem is igazán létezik olyan kódfejtő vagy tudós, aki a különféle engedélyek

Michał Habdank-Wojnicz [vojnics], később angolosított nevén Wilfrid Michael Voynich. (Forrás: Wikimedia commons)

Michał Habdank-Wojnicz [vojnics], később angolosított nevén Wilfrid Michael Voynich.
(Forrás: Wikimedia commons)

birtokában ne próbálta volna megfejteni a Voynich-kéziratot, amit a Yale Egyetem Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában őriznek 1969 óta. Sikertelenül. Mert a titok továbbra is titok marad.A hihetetlenül finom borjúbőr pergamenre rajzolt mintákról és különleges betűkről egy időben azt suttogták, hogy azokat a mindössze 10 éves Leonardo Da Vinci rajzolta, de ezt ma már többen tartják lehetetlen dolognak, mint elképzelhető verziónak.

Annyi azonban bizonyos, hogy a könyv Európából származik, eredetileg 272 lapból állt, melyből mára 235 maradt meg (azaz 37 oldal valamikor az idők folyamán eltűnt), szerzője pedig liba vagy kacsatollat használt az íráshoz. És ha már az úgynevezett írásnál tartunk: a szöveges részek 30 különféle betűt, vagy inkább jelet tartalmaznak, amiket a szerző ezeken kívül színes rajzokkal, stilizált emberalakokkal, csillagászati jelekkel és csillagjóslási szimbólumokkal is kiegészített.

A kódex nagyjából 35 ezer szóból áll, de ez minden, amit tudunk róla. A legfontosabb dolgot eddig senkinek nem sikerült megfejtenie: hogy mi célból íródott, mint ahogyan azt sem, hogy mit tartalmaz.

Pedig a Voynich-kéziratot még az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség szakemberei is vizsgálták, sőt, még külön programot is írtak a kód megfejtésére – természetesen sikertelenül.

Kifogott a számrendszereken is

A kódex tartalmát nemcsak a különféle számrendszerekbe ültették át, hanem a grafikákat írássá, az írásjeleket grafikákká konvertálták. Mindhiába.

A könyv első tulajdonosa talán Georg Baresch prágai vegyész, alkimista volt, aki évtizedekig kutatta a bölcsek kövét, valamikor az 1600-as években. Baresch, tisztában volt azzal, hogy egy nem hétköznapi könyv került a birtokába, annyira azonban mégsem érdekelte, hogy maga kezdjen neki a tanulmányozásának. Jobbnak látta, ha átadja a Károly Egyetem akkori rektorának, Ján Marek Marcinak, aki egy kis idő elteltével elküldte a Vatikánnak, azon belül is Athanasius Kirchernek, aki már akkoriban nagy eredményeket ért el a hieroglifák megfejtése terén. A különleges kódexszel ő sem jutott sokra.

A könyv ezt követően elsősorban magángyűjtemények között vándorolt, majd elérte végső úticélját, a Gregoriana Egyetem filozófiai és kánonjogi fakultásának zárt könyvtárát. A különleges mű teljesen megbabonázta Wilfrid Michael Voynichot, aki egészen haláláig készített jegyzeteket róla, azonban a titkát neki sem sikerült megfejtenie.

Voynich 1915-ben különleges kéréssel fordult a világ tudósai felé: „Fejtsék meg a könyvet, feltéve, ha tudják és készen állnak rá

Nincs is mit megfejteni?

Miután a könyv tartalmát eddig semmiféle kódfejtő módszer segítségével nem sikerült megfejteni, sokan úgy vélik, hogy ez azért fordulhatott elő, mert egyszerűen nincs mit megfejteni. Pontosabban fogalmazva, a könyv nem más, mint egy hatalmas halandzsa, aminek se eleje, se vége, a  rajzoknak pedig semmi közük a grafikai elemekhez és fordítva. Szerzőjének egyetlen célja lehetett vele: megtréfálni az embereket és esetleg sok pénzt keresni az által, hogy különleges színben tünteti fel.

Ha ez volt a célja, akkor sikerült. Jacques Guy nyelvész szerint azonban a „halandzsa” ettől jóval több: mandzsu nyelven íródott szöveg, ami egy egzotikus és természetes nyelv, amiről egyelőre igen keveset tudunk. A megrajzolt szavak nagyon hasonlítanak a Kelet- és Közép-Ázsiában beszélt nyelvek szavaihoz, azok közül is a sinto-tibeti nyelvekéhez.

Azonban a hasonlóság mellett különbözőséget is megfigyelhetünk, aminek oka, hogy a keletre utazó vándoroknak ez a nyelvcsalád túl bonyolult volt, ezért létrehoztak egy olyan ábécét, amit ők ugyan ismertek, de rajtuk kívül senki más.

A világ legtitokzatosabb könyve, Voynich-kódex néven írta be magát a köztudatba. Ez egy olyan kézirat, amely makacsul ellenáll a kódfejtők minden próbálkozásának. Szerzőjét homály fedi, tartalma évszázadok óta ismeretlen.
A lehetőségek…

Az egyik lehetséges elmélet szerint a könyv szerzője nem más, mint a híres Nostradamus egyik nagy elődje, és azért írta különleges kódok és rejtjelek alkalmazásával a kódexet, mert különleges tartalma miatt igenis sok félnivalója volt: ha a benne foglaltak mindenki számára érthetőek lettek volna, a szerzőt azonnal elítélik, természetesen nem mással, mint boszorkányság vádjával. Ezt elkerülendő olyan talán háromlépcsős kódrendszert használt, aminek segítségével bátran leírhatta látomásait, jóslatait, mindazt, amit a csillagokból képes volt kiolvasni.

Az is lehetséges, hogy a 37 hiányzó lapon volt a megfejtéshez tartozó „kulcs” vagy segítség, és már rég rájöttek arra, mi áll a kódexben, és az is lehet, megfejtői olyan információk birtokába jutottak, amit jobbnak láttak eltitkolni.

Egy másik feltevés szerint a kézirat az örök fiatalság receptjét rejti, mely mind a testet, mind a lelket segít fiatalon tartani, de olyan vélemény is napvilágot látott, mely szerint az „aranycsinálás” fortélyait írja le. Ahogyan az is lehetséges, hogy az elsüllyedt Atlantisz krónikája lenne olvasható el benne (már annak, aki megfejti), utóbbira a térképrajzoknak mondott vázlatok utalnak.

UFO-napló?

Amíg nem tudjuk, hogy mit rejtenek a sorok, ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki. Így azt az érdekes, de lehetséges magyarázatot sem, hogy  a Voynich-kódex a földönkívüliek látogatásainak egyik írásos és kézzel fogható bizonyítéka. Amikor az 1500-as években a földönkívüliek itt jártak, egy kolostorban élő barátot választottak ki, és neki diktálták le az emberiség számára is hasznos információkat, üzeneteket arra vonatkozóan, hogy mire kellene nagyobb figyelmet fordítaniuk, mit tartogat számukra az ismeretlen jövő.

Az üzenet pedig egyértelműen a sorok között, a szavak mögött keresendő, a rajzoknak ehhez nem sok közük van. Vagyis kár lenne összefüggést keresni a két dolog között. A rajzolt jelek viszont olyan kódot rejtenek, amit egyelőre nem vagyunk képesek feltörni. És ez sokak szerint bizony így is van rendjén, mivel egyelőre sem erkölcsileg, sem pedig emberileg nem tartunk ott, hogy megfejtsük, megértsük a földönkívüliek üzenetét.

Csupa találgatás egy nagyszerű alkotásról, mely újabb és újabb kódfejtőket ösztönöz arra, hogy rájöjjenek a „csodára”. Mi pedig gyártjuk az elméleteket, amíg valakinek sikerül végre megfejtenie. Ha ez egyáltalán valóban lehetséges.

Alkímia, titok, hamisítás? A megfejtetlen Voynich-kódexrőlMiért írt valaki a tizenötödik században egy egész könyvet ismeretlen nyelven, és miért illusztrálta ismeretlen növényekkel és meztelen nőkkel? Varázskönyvről van szó, tudatos félrevezetésről, vagy valami egészen másról? A kódex eddig ellenállt a nyelvészek erőfeszítéseinek.

Nemcsak az Indus-völgyi jelek és más hasonló ókori feliratok tartoznak a megfejtetlen szövegek közé. A Voynich-kódex jóval későbbről származik, de a mai napig őrzi titkát. Titkosírásról van-e szó, vagy esetleg bonyolult tréfáról?

rejtélyes micsodák (Forrás: Wikimedia commons)

rejtélyes micsodák
(Forrás: Wikimedia commons)

Csőbe húzott nők

A kódex több mint kétszáz oldal terjedelmű – az egész megtalálható a Wikimedia Commonson viszonylag nagy felbontásban. Az oldalakat egy ismeretlen archivista végigszámozta, és bizonyos számok hiányoznak. Valószínűsíthető tehát, hogy a könyv eredetileg még hosszabb volt, de a hiányzó lapokról semmit sem lehet tudni.

A kötet gazdagon illusztrált, habár a képek legalább annyira rejtélyesek, mint a szöveg. Az első szakasz furcsa növényeket ábrázol – az illusztrációk precízen megformáltak, de nem valódi növények láthatóak rajtuk. Inkább olyan benyomást keltenek, mintha több különböző faj részeit rakta volna össze az alkotó: az egyikből a leveleket, a másikból a virágokat, és így tovább.

Utána körkörös diagramokat tartalmazó rész következik: ezeket általában csillagászati ábráknak szokás tekinteni, mert néhányon beazonosíthatóak egyes csillagképek. Legnagyobb részüket azonban nem sikerült értelmezni a kutatóknak; igaz ugyan, hogy nem sokan foglalkoztak a kérdéssel, mára pedig leginkább csak hobbisták kutatják a témát, nem kis részben a kódex köré lerakódott összeesküvéselméletek miatt.

Ezután még furcsább szakasz jön: meztelen nők valamiféle medencéket összekötő

A meztelenség ellenére nem kimondottan erotikus látvány (Forrás: Wikimedia commons)

A meztelenség ellenére nem kimondottan erotikus látvány
(Forrás: Wikimedia commons)

csővezetékrendszerben. A medencéket egyesek tesztrészek sematikus rajzainak tekintik, mások alkímiai szimbolizmusra tippelnek, de igazából egyik elméletre sincsen meggyőző bizonyíték.

Utána ismét körök következnek, végül pedig visszatérünk a növényekhez, ezúttal több darabra szedve: gyökerek, levelek és hasonlók láthatók a képeken, mellettük tornyok vagy tégelyek. A záró szakaszban eltűnnek az illusztrációk, csak a margón láthatóak apró csillagok, mintha valamilyen tételes felsorolásról lenne szó.

Ki írta és miért?

A Voynich-kódexnek sokáig még a keletkezési időpontja is bizonytalan volt. A közelmúltban az Arizonai Egyetemen végzett vizsgálatok azt valószínűsítik, hogy a kötet a tizenötödik század első felében keletkezett, sőt a tinta is korabeli. Tehát nem arról van szó, hogy a közelmúltban valaki beszerzett egy nagy adag korabeli pergament, és gondosan lekapargatta róla a tintát, hogy aztán újra írhasson rá. (Bármilyen meredeknek hangzik, ilyesmit szoktak csinálni a hamisítók!)

Ettől persze továbbra sem tudjuk, ki készíthette és mi célból; a kötet a nevét egy lengyel

antikváriusról és régiségkereskedőről kapta, aki 1912-ben vásárolta meg jezsuita szerzetesektől, és 1915-ben tárta nyilvánosság elé. Amíg a fentebbi vizsgálatokat el nem végezték, az a feltevés is létezett, hogy maga Voynich hamisította a kódexet. Voynich egyébként érdekes személyiség volt: nemesi származása ellenére proletárforradalmárnak állt, Szibériába száműzték, majd onnan megszökött és Londonba emigrált, ahol hivatalosan is felvette a korábbi mozgalmi nevét.

Miért nem sikerült megfejteni?

A visszafejtés több okból is gondokba ütközik. A legnagyobb probléma, hogy nem tudjuk, milyen nyelven íródott a szöveg, sőt még azt sem, hogy milyen nyelvek lehetnének a rokonai. Más sikeres visszafejtések esetében legalább ennyi adott volt, például az általunk korábban bemutatott ugariti írásról sejteni lehetett, hogy az így lejegyzett szöveg nyelve a sémi nyelvcsaládba tartozik. Az ismeretlen nyelvű szövegekhez általában szoktak találni a régészek szószedeteket, vagy kétnyelvű párhuzamos szövegeket; így sikerült visszafejteni például az egyiptomi hieroglifákat.

Tovább nehezíti a feladatot, hogy az írás betűkre tagolása sem egyértelmű. Az ugariti ékírásos jeleket könnyen el lehetett különíteni egymástól, viszont a Voynich-kódex több folyóírásra emlékeztető tulajdonsággal is bír.

Azt sem tudjuk, a szöveg titkosítva van-e, tehát az ismeretlen írás mellett használt-e a szerző (a szerzők?) valamilyen olyan módszert, ami olvashatatlanná teszi a tartalmat. Az íráskép maga folyamatos, úgyhogy valószínűleg könnyedén tudta írni a lejegyzője; ez érv lehet a bonyolultabb titkosítások ellen. De az ismeretlen írnok készíthetett magának előzetesen feljegyzéseket, amelyeket később megsemmisített, vagy egyszerűen elkallódtak.

Valami van benne…

A szövegnek szemlátomást van valamilyen szerkezete, de sajnos ez még nem jelenti azt, hogy valóban nyelvről van szó – tetszőleges jelsorozatról matematikai módszerekkel jelenleg nem tudjuk egyértelműen kimondani, hogy nyelvi tartalmú-e. (A Voynich-témájú blogokon gyakran hivatkozott Zipf-törvény és a feltételes entrópia erre alkalmatlanok.)

Számos más emberi tevékenység következtében állhat elő belső szerkezet: léteznek nem nyelvi szimbólumrendszerek, mint a matematika, vagy olyan nyelvszerű dolgok, mint az automatikus írás. Automatikus írás esetén a szerző nem tudatosan – például transzállapotban – jegyez le szöveget, amely „ismeretlen nyelvű” is lehet. Ilyenkor általában a szerző által beszélt nyelv/ek bizonyos tulajdonságai jellemzőek rá, de nem alkot összefüggő nyelvet. A Voynich-kódex illusztrációinak látomásos jellege is módosult tudatállapotra utalhat.

Ezekből a gezemicékből kell elkészíteni a varázsfőzetet? (Forrás: Wikimedia Commons)

Ezekből a gezemicékből kell elkészíteni a varázsfőzetet?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Léteznek statisztikai érvek amellett, hogy a szövegnek van belső szerkezete, de az nem nyelvi. (Ezt egyszerűbb kimondani, mint azt, hogy biztosan nyelvi; a nyelvek és a nyelvszerű szimbólumrendszerek sok statisztikai paraméterükben hasonlítanak egymásra.) Lehet, hogy automatikus írásról van szó, vagy egyszerűen arról, hogy valaki összeírt egy csomó furán kinéző szöveget – mondjuk azért, hogy aztán jó pénzért eladhassa a kéziratot, mint varázskönyvet.

Művészet vagy bonyolult hobbi?

Érdemes lehet abba is belegondolni, hogy ma milyen célokból készülnek hasonló alkotások. Lehet a cél egyszerűen művészeti: Luigi Serafini olasz kortárs grafikusművész szintén készített egy rejtélyes kötetet, ez az 1981-ban megjelent Codex Seraphinianus. Serafini saját számokat használt az oldalszámozásra, amelyeket sikerült megfejteni, viszont a szöveget magát azóta sem. Nem csoda: Serafini a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a kódexnek nincs nyelvi tartalma és többé-kevésbé automatikus írással készült.

Akár egészen extrém erőfeszítésre is képesek művészek; Xu Bing kínai alkotó éveken át faragott fa nyomóformákat, hogy előállíthassa az Égi Könyvet, egy kínainak tűnő, de teljesen értelmetlen jeleket tartalmazó szöveget. (Az állampárt nem díjazta Xu Bing mondanivalóját és emigrációba kényszerítette a művészt.)

Sok ember tervez magának hobbiból mesterséges nyelveket, sőt akár hozzájuk tartozó kultúrákat is; számos alkalommal beszámoltunk már a témáról, sőt útmutatót is közöltünk lelkes próbálkozóknak. Habár a mesterséges nyelvek igazából az utóbbi néhány évszázadban váltak népszerűvé, ismerünk a Voynich-kódexnél korábbi példákat is, például ilyen a Bingeni Boldog Hildegard tizenkettedik századi német apáca nevéhez fűződő Lingua Ignota. Lehet, hogy a Voynich-kézirat esetében is ilyesmiről van szó, és a titok mindörökre titok marad…

forrás: nyest.hu; astronet

Folkbeats lemezsorozat

A Köztársaság Bandája

Elhúzza azt sejeha!

Minden országnak kell egy banda! /FB4TR081CD/

’A Köztársaság Bandája azt a fajta világzenét játsza, amit sajnos kevesen művelnek nálunk: népzenei feldolgozásaikat városias, fiatalos, naprakész formába öntik – és olyan energiával tálalják, ami azonnal magával ragadja hallgatóit. Kétségtelenül új és friss hang az övék, mely egészen bizonyos, hogy komoly jövő előtt áll.’

(Marton László, Sziget Fesztivál világzenei nagyszínpad főszervező)


***

Édes Málé Trió

Úton

Régimódi, gyimesi és moldvai csángó muzsika /FB7TR084CD/

Az “Édes Málé”-t 2007-ben “főzték ki”. Azóta több közös népzenegyűjtő úton jártak Gyimesben és Moldvában. A személyes találkozás az idős zenészekkel megalapozta az autentikus népzene iránti elhivatottságukat. A hagyományos csángó táncmuzsikát eredeti formájában, kevés hangszerrel szeretik a legjobban játszani és hallgatni is. Egyszerűen, mint amilyen egyszerű étel a málé. Repertoárjukban a tánczene mellett dalok is szerepelnek hagyományos, hangszeres kísérettel. Az elmúlt 3-4 évben több hazai és külföldi fesztiválon, rendezvényen és táborban felléptek. Legjobban azokat a mulatságokat szeretik, amikor akusztikusan muzsikálhatnak és a közönség nem csak hallgat, hanem táncra is perdül.


***

Guessous Majda Mária

Szivárványhíd – Rainbow Bridge  

Magyar, török és marokkói népzene találkozása egy félig magyar és félig marokkói lélekben /FB3TR080CD/

Junior Prima díjas előadónk. A Folkbeats népzenei kategóriájának győztese! A  füzérre fűzött dalokban elmélyült, meditatív és dinamikus részek váltakoznak. A sok kis mozaik, egy egészet alkot. Egy Szivárványhíd születik, mely népeket, kultúrákat és életfordulókat köt össze a Születéstől a Menyegzőn át az Elmúlásig.

***

Guessous Majda Mária

Örömes album 2013 /FB13TR2006CD/

A Szivárványhíd után az ÖröMes valóban a következő állomása az életemnek. Egy nagyon otthonos, meleg világ ez nekem, mely kavalkádja a magyar, török és a marokkói népdaloknak. Jelképezi az eddigi zenei találkozásaimat a magyar népzenétől a marokkói népzenéig, egyfajta személyes történetként az Öröm jegyében.


***

Tarsoly

Szombaton este

Autentikus, magyar, vonós népzene /FB8TR085CD/

A zenekar többéves ismeretség és együttzenélés után alakult 2010-ben majd az év májusában különdíjat kaptak a Földváry Miklós népzene versenyen, októberben pedig Nívó-díjat a bonyhádi Országos Népzene Versenyen. Repertoárjukban szerepel kis-magyarországi és erdélyi népzene egyaránt. Felső-Maros mentétől egészen a Galga-mentéig szólaltatják meg zenészek, falvak muzsikáját. A Tarsoly  tagjai mind más tájakról származnak, talán pont ez az ami sokszínűvé  teszi a bandát. Első, bemutatkozó lemezükön szeretnék ezt a színességet zene formájában átadni, sőt nem  csupán a zenét, hanem annak egykori mindennapiságát, ízét.


***

Baraka  

Vérrel Pecsételve /FB11TR089CD/

A BaRaKa zenéje ritmusos, magyaros, dallamos világzene. Táltosokat, bátor harcosokat, puszták bátor fiait megidéző muzsika. Erős dobos alapokra épül, fő motívumokat a népi furulyák, kavalok és Nazarka énekhangja adja. Dobjaik nagy része saját készítésű állatbőrös dobok, melyeket maguk készítenek.


***

Madhuwanti

Live in Islamabad

Magyar-pakisztáni fúzió /FB12TR2007CD/

Burn Katalin  Iszlámábadi fúziós koncertjének hanganyaga. Az est folyamán, amelyet a pakisztáni Magyar Konzulátus szervezett,  a magyar szerző és  előadóművész neves, pakisztáni zenészekkel adott elő saját szerzeményeivel fűszerezett, izgalmas világzenei produkciót tabla, énekek, kaval, szitár formációban. A zenei koncepció a moldvai, csángó népzene és a pakisztáni népzene közti hasonlatosságra épült.

***

Illangó

Egy

Vokális népzene hangszeres kísérettel /FB9TR086CD/

Együttesüket a barátság és a közös érdeklődés hozta össze, 2008 tavaszán alakultak. Elsősorban a vokális magyar népzenéből merítkeznek, de szívesen válogatnak különböző nemzetek, nemzetiségek (pl.: ruszin, szlovák, lengyel) népdalanyagából is. A vidám, vicces, néha szomorú népdalok elementáris erővel, hitelesen és mély átérzéssel  szólalnak meg előadásukban. Debütáló lemezükön hegedű, brácsa, bőgő és cimbalmos is kíséri az énekegyüttest  Szeretnék a népzenét közelebb hozni az emberekhez, bebizonyítva, hogy ez egy közös nyelv, és mindenki számára elérhető érték, a mindennapjainkban is éltethető kincs.


***

Drum And Folk

Hol folk hol nem

Autentikus magyar népzene, sokszínű, modern világzenei köntösben /FB10TR087CD/

Mondhatnánk, hogy csak nagyon fiatalon veszi az ember a bátorságot, hogy magyar népzenét elegyítsen reggae-vel! A 2010-ben, Kecskeméten alakult Drum And Folk kísérletezik és ismeretlen vizekre merészkedik, hogy felfedezzen egy új világot.  Az érdekes zenei kisérlet: egy dinamikus, ötletes, szórakoztató világzene egy gyönyörű hangú énekesnővel. A muzsikusok célja, hogy közelebb hozzák a népzenét a fiatal generációhoz, ezért az autentikus magyar dallamokat egy modern világzenei köntösbe öltöztetve, a zenei műfajok sokszínű keverékét hozták létre. A dalokban, felcsendülnek a reggae, drum and bass, funky, rock, jazz és blues-os elemek is. A Drum And Folk rohamosan tör előre a zenei dzsungel legmélye felé.


***

Őškestar

Balkan Beast

A Balkán hangja! /FB1TR088CD/

Az Őskestar a napjainkban világszerte taroló balkáni tánczene avatott előadója, de a legkevésbé sem kopírozója. Feldolgozásaik erőteljes rockos-funkys felhangot kapnak, és olyan erővel robbannak ki, hogy szinte lángra kap a színpad alattuk.



***

Apnoe

Forduló

Népzene és rock and roll! /FB5TR082CD/

Az Apnoé zenei ihletettségét a magyar népzenéből eredezteti s egy olyan önálló hangzást hozott létre, mely a világzene műfajban egy új dimenziót nyitott meg. 2009-ben talált egymásra a zenekar és Mesics György „Mesó”, aki tizenöt éve különböző táncházas zenekarok tagja, prímása. A nótákat azóta hamisítatlan népi hegedű, és egy férfi énekhang is gazdagítja, sajátos karaktert adva a banda egyéni, magyar népi muzsikák feldolgozásából, újragondolásából eredő stílusának, ahol az elektromos hangszerek hangzásban népzenei irányt vesznek, a népi hangszerek pedig rockosabban szólalnak meg.


https://www.youtube.com/watch

***

Hypernomad Live Essence

Hyperistan Dayo (music from Hyperistan)

Városi, törzsi zene, elektronikával és népi hangszerekkel /FB2TR079CD/

Zenéje egyéni hangzású, a világ összes népzenéjéből merítő, városi törzsi zene, Hiperisztánt megidéző  muzsika. Furcsa, elektronikus ritmusképletek és mindenféle népi hangszerek, valamint a hiperistani nyelv használata adja jellegzetesen unikális zenei világát. Lüktetésére a hallgatóság rendszerint táncraperdül és az önfeledtség mosolya terül szét az arcokon. .A Hypernomad Live Essence  stílusteremtő bátorságért s az újító hozzáállásért, amivel a világ népzenéit kezeli, a Folkbeats világzenei különdíját kapta!



Sári-legendárium – Beszélgetés Sári Lászlóval

csoma_legendarium_1„Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz” – életút beszélgetés Sári Lászlóval, a neves tibetológussal, a Csoma-legendárium forgatókönyvírójával, Lin-csi apát közreadójával, a Magyar Rádió szerkesztőjével. 

Sári-legendárium – Beszélgetés Sári Lászlóval

Sári László

Sári László

Sári László Magyar-tibeti szakon végzett az ELTÉ-n. Fő kutatási területe, a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Doktori disszertációját a tibeti verselmélet kérdéseiből írta. Publikációiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. Verselméleti kérdésekkel foglalkozó munkái a nyugati versformák és a tibeti költészet formai sajátosságait mutatják fel, tartalmilag a kétféle világszemlélet és az ezeknek megfelelő életvezetési formák különbözőségeit írják le. Magyarul először az ő munkáiból ismerhette meg az olvasóközönség Cangjang Gjaco, a VI. Dalai Láma költészetét és a tibeti népköltészetet. 1975 óta tudományos ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban. 1992-től a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének vezető szerkesztője. Műsorai (A Kelet Kapujában, Keleti Társalgó) a Távol-Kelet irodalmát mutatják be a szélesebb közönségnek. Ugyancsak e célt szolgálja közreműködése a különböző televíziós csatornák ismeretterjesztő sorozataiban, műsoraiban. 2003-ban Csoma-legendárium címmel film-forgatókönyvet írt, a filmet Szemző Tibor rendezte. Könyvei: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, A Himalája arca, Beszélgetések a Kelet kapujában,Az ifjú Lin-csi vándorlásai. Fordításai: Tudást Őrző Tiszta Tenger, tibeti versek, Lelked szélfútta madártoll, Cangjang-Gjaco, a VI. Dalai Láma szerelmes versei, Út a nyugalomhoz, Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma írásai korunkról, jövőnkről, esélyeinkről. Sári Lászlóval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

WST: Öt évvel ezelőtt volt egy előadássorozatod: a „Nyugat-keleti utazás”, amiben, úgy sárilászló2érzem, szinte a teljes eddigi munkáidat megpróbáltad felölelni, elmondani, megtanítani. Már a cím is elég beszédes számomra, bár most nem lesz lehetőségünk végigmenni azon, amit te fél éven keresztül tanítottál. Talán arra jó ez, hogy egy vonalzó legyen; mérték, aminek mentén tudunk haladni, és kiderüljön, hogy Sári László minek a kapcsán jutott el keletre, miért tartja fontosnak ezt a keleti irányultságot, mi és miért lett fontos egy magyar tibetológus számára, vagy egyáltalán, a magyar közönség számára. Így hát az első kérdésem ez: jól érzem ezt a Nyugatról Kelet felé való orientációnak a fontosságát és súlyát a munkásságodban?

SL: Igen, és visszafelé is éppen ilyen fontos, tehát a kelet-nyugati orientáció is. Talán még fontosabb, mert amit mi a nyugati világból tudunk keletre vinni, az nem feltétlenül áldás. Viszont még mindig érvényes – ha nem is olyan romantikusan, mint ahogyan ezt gondolták – hogy

keletről fölragyog valami fény, a szellem fénye,

és bevilágítja a mi nyugati labirintusainkat; szorongásaink majd megszűnnek, és ismét magunkra találunk. Ennyit azért nem ad, ennyit nem kaphatunk kelettől, nem mentheti meg ezt a nyugati civilizációt minden maga teremtette bajától. De legalább csillapíthatja a gondjainkat, bajainkat, és talán fékezheti azt a tempót, amivel igyekszünk valami nagyon sötét és gyanús cél felé. És ha ilyen, hát akkor legalább kelet segíthet abban, hogy ne nagyon siessünk egy elég közelinek, csúnyának és sötétnek látszó vég felé. Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz.

WST: Bocsáss meg, megütötte a fülemet, hogy „a régi kelet”. Az új keletre, ahogy tudom, te gyakran jártál, és egy másik interjúban sajnálkoztál is, hogy csak négy hónap volt a maximum idő, amit ott töltöttél. De szerintem az már elég intenzív tudott lenni ahhoz, hogy a mostani keletről is képet alkothass. Nagy különbséget veszel észre, nagy változást látsz a mostani kelet történéseiben?

SL: Hát nem is kell ahhoz kelet felé még csak elindulni sem; bekapcsoljuk a televíziót vagy kinyitunk bármilyen újságot, és látjuk, hogy

a mai kelet már sokkal inkább nyugati módon él.

Talán még a mi nyugati világunknál is nyugatibb az a fajta életvezetési gyakorlat és ipari civilizációs infrastruktúra, ami ott létrejött. Természetesen ez a mi ajándékunk, amivel pillanatnyilag még tudnak mit kezdeni, de aztán oda jutnak, ahova mi is jutottunk: kicsit belegabalyodnak a világukba, s ennek fenntartása és tökéletesítése lesz a cél a biztonság érdekében. Ez tényleg oda visz, hogy elfordulnak a régi kultúrájuktól; ahogy ők mondják: aki kifelé fordulva serénykedik, az elfordul a szívétől. És akkor az el is feledkezik magáról. Tehát a lelki, az égi – ők így mondják – származásuk feledésbe vész, és csak ez, a földi rabság marad. És ez is egy életveszélyes üzemként, mert hát valóban életveszélyes az egész ipari civilizációs infrastruktúra, ami megáll rajtunk, mint a vastüdő.

WST: Egy pillanatra most felvázoltuk a kor tükrét, de szeretnék visszatérni inkább a te dolgaidhoz. Ezt az öt évvel ezelőtti előadássorozatot a Lelked szélfútta madártoll című könyvvel kezdted meg; gondolom, nem véletlen, hogy ezt tetted az első helyre. Másrészt, ahogy tudom, te a tibeti verseléssel, a tibeti költészettel foglalkoztál és foglalkozol elég intenzíven. Az Irodalmi Jelen elsősorban ugye irodalmi lap; bár nagyon szívesen eltársalognék különböző szociológiai és társadalmi jelenségekről, melyek elválaszthatatlanok az irodalomtól, de ez esetben inkább érdekelne az irodalmi tevékenységed. És különösen az, hogy miért fogott meg téged a tibeti költészet? Miért pont a tibeti költészet? Miért pont a tibeti verstan? Ázsia azért elég nagy…

SL: A vers meg az irodalom akkor is a legfontosabb dolog a világon, ha most ezekért valaki egy kicsit megmosolyog, és azt mondja, vagy azt gondolja rólam, hogy micsoda szép lélek vagyok. Nem erről van szó! Arról van szó, hogy akár történelmi, akár – ahogy az előbb mondtad – szociológiai vonatkozásokat keresünk, és egy nép életét és kultúrájának a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban keletkező elemeit keressük, azokat leginkább csak az irodalomban találjuk meg. Vagy leginkább, vagy csak, de lehet, hogy még a csak is igaz. Más művészetek is feltárják előttünk a hétköznapi élet kérdéseit. Sőt, a hétköznapi ember létkérdéseit, filozófiáját; az emberek egymáshoz való viszonyait, egy közösség életének legjellemzőbb vonásait. De konkrétabban, kézzelfoghatóbban, megragadhatóbban az irodalomnál semmi sem tárja fel. A mai kor lenyomatai, a mai ember életérzése, elgondolásai is egy adott közösségen belül az irodalomból ismerhetők meg leginkább; és még inkább így van ez, hogy ha egy háromszáz évvel ezelőtti ember életét akarjuk elképzelni. Szeretnénk tudni, hogy mit érzett, mit gondolt, milyenek voltak az emberi viszonyai, milyen volt a viszonya a világgal, önmagával. Ezt csakis az irodalom tudja elénk tárni. Különösen egy olyan kultúrában, mint a régi keleti, ahol a tudományok, mint például a szociológia vagy egyáltalán, a társadalomtudományok nem jelentek meg; együtt, egy egészben, egy teljességben működött vallás, irodalom, filozófia és művészetek – nem csak az irodalom, hanem a művészetek minden ága. De a legkonkrétabb lenyomatokat, a legkonkrétabb megfogalmazását mindig az irodalom adta egy kor emberének, és annak az embernek a legkülönbözőbb viszonyairól

az irodalom tájékoztatott legteljesebben.

Nos, ezen belül is, főleg, ha érzéseket keresünk, akkor a vers, a költészet a leghitelesebb. Az ázsiai költészet viszont olyan, amely egyben filozófiát is hordoz. És ha a filozófiából még tovább megyünk a hétköznapi élet egyszerűbb megnyilvánulásai felé – beszéltünk erről a teljességről: a filozófia, a vallás, a művészetek és a tudományok amennyiben vannak, vagy a tudományos gondolkodás amennyiben feltűnik – ez mind egy teljes egységet alkot, és egymással együttélésben jelenik meg. Akkor a versben nem csak az egyes ember életérzései, viszonyai jelennek meg, hanem a gondolatai és a hétköznapi életében történő dolgokra való reagálása is. Tehát egyszerre szociográfia is tud lenni a régi ázsiai vers, egyszerre filozófia, egyszerre vallás, és természetesen a szív, az érzésvilág legtisztább, legtökéletesebb megmutatkozása. Ezért fontos a vers. Nem azért, mert jaj, de szeretjük, és elolvadunk a szép szavaktól és a költészet mindenféle felemelő effektusaitól; hanem azért, mert konkrét tudás, konkrét ismeretek olvashatók ki belőle. Ha ez ráadásul röviden sikerül, ha nem hosszú traktátusokból kell a sorok mögé tekintve megsejteni ilyesmit, hanem négy sorban tájékoztat briliáns tehetséggel egy költő mindenféle dolgokról, amelyeket épp az imént soroltunk – hát akkor azt a költészetet nagyon meg kell becsülni. A hatodik dalai láma kicsivel több háromszáz évvel ezelőtti költészete pontosan ilyen.

WST: Szerelmi költészet nem túl gyakori, vagy nem tudom, a dalai láma…

Samantab-yabyum

Samantab-yabyum



SL: Nem.

WST: …ne sértődj meg ezért… (mindketten nevetünk)

SL: Nem dehogy is. Abból nagy botrány is lehetett volna, ha nem ilyen jó költő, nem ilyen jó uralkodó. És nem ilyen jó diplomata a népével, akik közé álruhában, éjjel, a bordélyok világába jár.

WST: Kicsit „Mátyás királyos”.

SL: Igen, valóban. Nappal pedig az ivókban és a piacokon vegyült volna el. És nem találta volna meg a hangot a közönségével, akik egyben alattvalói is voltak. Hát akkor egy óriási botrány lett volna abból, hogy egy dalai láma nem csak egy dalai láma; a világi és az egyházi hatalom egyszemélyes birtokosa piál és csajozik; akkor a legegyszerűbb szerzetes vagy láma is bizony nagyon megfizetett volna az efféle kilengésekért. De olyan hangon szólalt meg, és annyira az ő érzéseiket, gondolataikat tükrözte mindenféle evilági kalandja ennek az istenségnek – mert ugye a dalai láma egy megtestesült istenség, itt a földi világban, égi származék, ahogy ő maga is vallotta magáról. Szóval, ha nem az ő hangjukon szólal meg, és nem kedvelik meg egymást a költő és közönsége, akkor tényleg óriási balhé lett volna belőle. De ő olyan hangon szólalt meg, olyan egyszerű nyelven, hogy ezek a versek folklorizálódtak is, még a saját életében énekelt formában ő maga hallotta a piacokon, hogy dalolják a költeményeit. Nagyon is a nép nyelvén tudott szólni, és mindig óriási együttérzéssel a földi létben szenvedők iránt, ugye, ahogy a buddhizmus tekinti az embert. És az ő fájdalmukat, kínjukat, örömeiket szólaltatta meg, az ő nyelvükön. Nem csoda ha még életében megjelentek a versek fadúcos kiadásban, többször is. De mondom, kívülről is fújta a nép, éjjel-nappal dalolták a kocsmákban, a piacokon és a bordélyokban. Jó uralkodó volt, egyben egy életveszélyes nemzetközi helyzetben, ahogy ma mondanánk, mert a mongolok nagyon fenték akkoriban a fogukat Tibetre. És ezért sem volt ésszerű magánéleti okokból valami botrányt csinálni, belpolitikai botrányt, bizonytalanságot, mert akkor az a mongolokat – a külső támadókat – előnyös helyzetbe hozta volna. Tehát józan volt a vezetés is, az egyházi és a világi vezetés is, és józan volt a nép is. Nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvelték a dalai lámájukat, az uralkodójukat.

WST: Tovább lépnék, mert erről még nagyon sokat lehetne beszélni.

SL: Igen, az a baj, hogy nagyon sokat.

Linji

Linji

WST: De itt volt egy részlet, ami szerintem nagyon kedves, és tényleg nagyon kifejező: „Mi az, ami túlmutat Buddhán és tanításán?” – kérdezte egyszer Lin-Csi apát kolostorában az egyik tanítvány.  „Egy szezámmagos pogácsa” – vágta rá a mester. Azt hiszem, hogy ezt a már-már abszurdnak tűnő, de abszolút mindent vivő logikát, amit én nagyon szeretek, amit tapasztalok…

SL: Ezt szeretjük. (nevetés)

WST: …sok nehézségen átvitt már, és szerintem nem csak engem, hanem sokakat. Valami ilyesmit látok ezekben a kis közreadott művekben. Az egyik költő barátom, Jász Attila mesélte, hogy Tatabányán volt egy kiváló könyvtáros beszélgetés; és ott szóba került Lin-Csi apátnak nemcsak a beszélgetései és tanításai, hanem magának Su-la-ce-nek is a személye. Vajon megállja-e az a feltételezés a helyét, hogy Su-la-ce olyan viszonyba van Lin-csivel, mint mondjuk Szókratésszel Platón? Szókratész nem nagyon írt le semmit, viszont Platón az ő egész filozófiáját képes volt interpretálni, megfoghatóvá tenni.

SL: Ez egy hibátlan párhuzam. A nagy mesterek annak tudatában, hogy úgyis lejegyzik a bölcs mondásaikat, legfeljebb csupán szentencia formában, vagy tán részletesebben is kifejtve, mert hogy azok olyan értékesek; hát minek fáradozzanak – gondolják. Meg nem is olyan méltó talán a munka rabságában körmölni, és ezzel azt a szándékot is elárulni, hogy én nektek valami nagyon lényeges dolgot akarok mondani. De nem is ez a lényeg, nem akarom bántani persze a mestereket.  Azzal, ha maga a mester írná le a tanítását, elárulná a szándékát, elárulná önmaga minősítését, ami persze valószínű, hogy alacsony minősítés. A mester önértékelése válna nyilvánvalóvá, nevezetesen az, hogy a mester azt hiszi, hogy lejegyzésre és terjesztésre méltók az elgondolások, amiket ő a világról tanít, és hogy ezekre rá is szorul a világ. Nos, ez nem előnyös színben tünteti föl a mestert. Minden mesternek akad előbb-utóbb egy ilyen lelkes tanítványa. Ha nem, akkor megszervezi, keres magának egyet, csak azért, hogy megmaradhasson abban a szerepben, ami valószínűleg kicsit hamis, hogy: „dehogy akarok én bármit is közölni a világgal”, és „dehogy gondolok én bármit is örökérvényűnek abból, amit gondolok”, „dehogy képzelem azt, hogy ti rászorultok az én tanításaimra”. Szóval „én csak laza krapek vagyok, egy olyan csávó, aki hát itt elejt ezt-azt; fiúk, ha éppen egy-egy gondolatom tetszik, akkor kezdjetek vele valamit”. Nos, efféle hamis szerepekben szoktak tetszelegni a mesterek. És meg is értem őket, lehet, hogy ez nem mindig hamis szerep. Az is lehet, hogy halálkomolyan így gondolják. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy cseppnyi hiúság ne legyen a mesterekben, és ne fájlalnák, ha netán már közeledvén a vég, az elmúlás, nem látnának valaki lelkes tanítványt, aki serényen jegyzetel.

WST: Szerintem ez egy fontos dolog volt. Egyáltalán, a szerző fogalma, vagy a költők is szívesen szoktak… (nevetés)

SL: Ezért vannak szerepversek is…

WST: Sokszor azok a legjobbak.

SL: Bizony. És ezt Jász Attila milyen jól tudja, ott nincs valami hamis póz eltakarásáról szó, hanem hogy ő nagyon jól érzi magát a legkülönbözőbb szerepekben, egészen nagyszerűen.

Zen

Zen

WST: Visszatérve Lin-Csi apáthoz, ő egy ezerkétszáz évvel ezelőtt élt figura. És ugye volt, aki lejegyezze a tanítását, de közben most te adod közre magyarul, ezerkétszáz évvel később. Nyilván ez valamennyire aktualizálja ezeket a szövegeket, beleteszi egyrészt a magyar kontextusba, másrészt olyan irodalmi vagy történelmi helyzetbe, amikor a nyugati ember bizony szívesebben tekint hátra és keletre. Remélve, ahogy már mondtad korábban, hogy majd megvilágosodnak helyettem. Vagy ezt meg lehet rendelni, mint a pizzát. Szóval egy ilyen rendszerben, egy ilyen történelmi helyzetben vannak ezek a könyvek. Mennyire érzed azt, hogy ez egy abszolút feladat, vagy ez csak a Sári László tibetológus, rádióműsor-szerkesztő, a Kelet Kiadó vezetője és egyéb más dolgok mellett, vagy amiről még majd tényleg beszélhetnénk az Élet vendégéről is a Csoma-filmről; ezek mellett ez csak egy. Vagy mennyire érzed úgy, hogy ez szinte már te magad vagy?

SL: Tökéletesen képes vagyok azonosulni Su-la-ce-vel és Lin-Csivel is, bevallom. Én talán azt gondolom, hogy akkor vagyok őszinte, ha bevallom, talán ezek azok a legfontosabb gondolatok, amiket keletről el lehet és érdemes hozni.

WST: Mi volt az a pont, amikor megérintett? Mikor kezdtél ezzel foglalkozni?

SL: Ez megint egy nyugat-keleti és egyben kelet-nyugati utazás, mint amik a Lin-Csi történetek. Valójában a keleti példázatok a nyugati világról és annak gondjairól, bajairól szólnak; szorongásainkról, téves elgondolásainkról, megromlott vagy eleve rossz emberi viszonyainkról, vagy viszonyunkról általában a világgal és magunkkal. Ezek a legfontosabb kérdések egy ember meg egy közösség életében is.

WST: Úgy tudom, hogy végül németül is kiadták az egyik…

SL: Igen, meg csehül is.

WST: Az a fordításverzió is a tied volt?

SL: Igen, szóról szóra magyarból készült a fordítás. És hónapokig a toplistán volt Prágában, ami nagyon jó érzés, mert azt jelenti, vagy igazolja, hogy ez a szándék helyes. Az emberek szívesen olvassák, mert bizony várnak valami efféle csillapítószerre.

WST: Az egyik legjellemzőbb szó, hogy van benne egyfajta derű. Lehet, hogy erre a derűre vágynak, és ezt a derűt sejtik meg, vagy valami egészen másról van szó?

SL: Biztosan a derű is, mert ha megszabadítanak a szorongásomtól, és a tetejébe még valami derűs megkönnyebbülést kapok egy-egy történettől, akár mint receptet alkalmazhatom. Akkor biztosan boldogabb vagyok, mint ha csak nagyon komolyan elmondanák, hogy ne fájjon a világ, meg hogy azért nincs még világvége. Látod, ezen még nem gondolkoztam, de most talán értem, hogy mitől van ez. Ez egyrészt egy vallás, méghozzá a csan, vagy japán, szóval a zen-buddhizmus filozófiai forrásaiból, a bölcselet világról alkotott képeiből, gondolataiból táplálkozik, és von le következtetéseket. Na most, minden vallás, vallási vigasztalás kissé komor, és hogy a vigasztalás részese lehessek, vagy az ígéretet, amit a vigasztalás megfogalmaz, megkaphassam, ahhoz elég nagy árat kell fizetnem a legtöbb vallásgyakorlat következményeképpen. Tényleg a vallásgyakorlat visz oda, hogy aztán az ígéretet a saját ígéretemnek tekinthessem, vagy a vigasztalás valóban vigasztaljon. A legtöbb vallás valami komor ígérettel és vigasztalással szolgál, és nagyon meg kell fizetnem az ígéret megvalósulásáért, vagy a vigasztalás könnyebbítő, és a terheket rólam valamennyire levevő hatásáért. A zen pedig az a fajta vallás, mely, mint egy túlérett társadalom vagy egy emberi közösség világlátása és vallása, vallásgyakorlása is egyben,

[a zen] vállalja a lírát és a humort.

De ha nem komor ígéretekben és nem nagy áldozatokat kell hoznom, hanem könnyed és derűs úton szabadulhatok meg a terheimtől vagy a gondjaimtól, akkor persze hogy hálásabb vagyok, mint hogyha a komor, sötét ígéreteket, szörnyű szabályok betartását, teljesítését és valami nagyon komoly és fantáziátlan életvezetést várnak el tőlem, hogy aztán ahhoz a vigasztaláshoz hozzájussanak. Ez inkább könnyed, derűs, kicsit lírai, és a humort őszintén vállaló.

WST: Ezek a zen filozófiájához kicsit visszatérnek. A gyakorlás ellenben nagyon kemény.

SL: Az elején.

WST: Amikor egy nyugati ember a lehető legegyszerűbb formában ül, vagy csak simán zazent gyakorol,  azért az kemény fizikai jelenlétet is igényel eleinte.

SL: Igen, ha szerzetesi, kolostori vallásként tekintünk a zenre.

WST: Tekinthetünk másként is a zenre?

SL: Hogyne, civilként is. Nem kell nekünk mindent átvenni, amit a zen javasol. A szerzeteseknek egészen más szabályok kötelezőek, mint a világiaknak. És a világiak is megválaszthatják, hogy mivel rokonszenveznek, és mivel nem. És ha úgy döntök, hogy csak a derűt, a lírát és a világlátást veszem át, de közben élem az én civil életemet, úgy, ahogy korábban éltem, akkor máris megkönnyebbülök. Könnyebb lesz az élet, és könnyebb lesz a halál is – ahogy ők mondják. Ugyanis a tét nélküliségről győz meg a zen világlátás vagy bölcselet engem, vagy azt hiszem, legtöbbünket; hogy azoknak a dolgoknak, amelyek olyan súlyosan vagy hátrányosan szólnak bele az életünkbe, nincs is olyan komoly súlyuk, nincs is olyan komoly tétjük. És ha erről meggyőznek, akkor nem kell nekem bevonulni szerzetesnek, és nem kell szigorú szabályok betartásával élnem; ennek a tudata is bőven elég ahhoz, hogy kicsit könnyedébben éljem az életemet tovább.

WST: Csak annyit engedj meg, hadd tegyem hozzá a beszélgetés kedvéért, hogy például számomra a zen gyakorlásban az elengedés volt az egyik legfontosabb, érdekesebb dolog minden egyes kilégzéssel, és ez a tét nélküliség és elengedés valószínűleg ennek a filozófiának a kis csomópontjai, a sok-sok szál, amely mind elfut egy bizonyos irányba.

SL: Igen, pontosan így van. De állítom, hogy sokunknak, akik találkozunk a zennel, vagy tán csak nem tudjuk, hogy találkoztunk a zennel, magunk ismerjük fel a zen filozófia következtetéseit: akár mindenféle zen segítség nélkül jutunk zen felismerésekhez. Bővel elég, ha civilek, világiak maradunk, és nem firtatjuk a vallásgyakorlás különböző technikáit. Nem feltétlenül kell jógáznunk, nem feltétlenül kell meditálnunk.

Élnünk kell józanul.

Lehet, hogy a hétköznapi élet egy-egy eseményén vagy jelenségén eltűnődve egyesek messzebb jutnak, mint mások nagy erőfeszítéssel végzett meditálások és légzőgyakorlatok eredményeképpen. Nem tudjuk pontosan, hogy kinek mi kell, és az nagyon nagy veszély, hogy sokan egyből a mély vízbe ugrunk; a meditáció meg a jóga bizony lehet tévút is. Lehet, hogy sokkal jobban meditálunk, és a jógára egyáltalán nincs szükségünk akkor, amikor ülünk a fűben; nem is tudjuk, hogy meditálunk, és sokkal messzebbre jutunk, mint amikor szervezetten, előkészítetten, bemosakodva a leírt vagy megtanult szabályok szerint végezzük a gyakorlatokat. Nem mindenféleképpen kell a zen egyébként valóban nehéz gyakorlatait elsajátítani, és különösen nem kell zen szerzetessé válnunk, ahol az első félév „halál”. De utána, ha már a szerzetes megfelelt, már valóban egy egészen könnyű, laza életet élhet. Tulajdonképpen a buddhizmus minden ágának a lényegéhez jut hozzá az ember, ha ezeken a gyakorlatokon túl van, vagy gyakorlatok nélkül a saját felismeréseiből, következtetéseiből jut ide, és akkor számára az élet és a halál többé nem drámai esemény, hanem filozófiai kategória; akkor már megkapta a zentől vagy a buddhizmustól azt, amit kaphat. Ez a legjobb vigasztalás vagy ígéret, amikor az ember erre a következtetésre jut.

WST: Tovább lépve Kőrösi Csoma Sándorra, ha jól tudom, ennek a filmnek te írtad a csomafilmszövegét, igaz?

SL: Igen, én írtam a filmet.

WST: Ez kiváltott némi vitát, és olvastam olyan recenziót is, ahol azt firtatták, hogy ez egy mesefilmbe ágyazódott Körösi Csoma Sándor életrajz-e? A saját közvetlen környezetemben viszont egy abszolút elismert Kőrösi Csoma-film lett. Nemcsak azért, mert ismerek olyan embereket, akik részt vettek benne, hanem mert olyan arcát mutatta meg ennek az egész Kőrösi Csoma-történetnek, ami nagyon-nagyon szerethető. Neked erről mi a véleményed: egy ilyen szerethető, egy legendás Kőrösi Csomát szerettél volna, szerettetek volna Szemző Tiborral felszínre hozni, vagy pedig jogos az, amikor Kőrösi Csoma Sándor „konkrét életét” kérik számon a filmen?

SL: Mind a kettő igaz, tehát Csoma egészen biztos, hogy eljutott ahhoz a felismeréshez, amit eddig emlegettünk, és egész biztos az is, hogy ahhoz a következtetéshez is eljutott, hogy az élet és a halál eseményei, főleg a buddhisták halála a tibeti buddhizmusban egy eseménysor, nem pedig egyetlen mozzanat. Ezek nem drámai események, történések, hanem egy filozófiai kategória. Ez tette Csomát is derűssé és könnyeddé. Miután elkészült a szótár, nem ment tovább eredeti úticélja felé, hanem lubickolt a buddhizmusnak ebben a könnyű életérzésében. Ült a szigorú aszkéta, a protestáns lelkész – mert hát hivatalból ő az volt valójában – és minden szorongását fölszabadította ez a felismerés; a feladatok, a munka iszonyú terhétől megszabadulva felismerte az emberi létezés végtelenségét. És nem nehéz nekünk, nem buddhistáknak is belátni, hogy a világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából? Az ember a jelen élete, az ebben a testben töltött élete után is majd lesz valahol, egy másik létformában. A létformák csereberélésével ugyan, de az emberi létezés is végtelen. Ez egy nagyon vigasztaló tudat: megnyugtatja az embert, és nem szorong a haláltól.

WST: Igen, csak ezekben a lépcsőkben az ego, amihez a mai ember leginkább ragaszkodik, úgyis elveszik.

SL: Nem biztos. Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy épp az marad meg, csak más-más ruhában, öltözetben; nem tudjuk. Akár ezt is lehet hinni, és nem is képtelenség. Na most, ez Csoma szellemi fejlődésének a regénye. Aszkétából, kemény, következetes, iszonyú nagy munkabírású, szívós, de kicsit szúrós, barátságtalan, mogorva tudós emberből egy derűs, megkönnyebbült kalkuttai polgár lett, aki ott, a bengáli ázsiai intézet könyvtárában falta a buddhista irodalmat, és nagyokat nevetgélt, beszélgetett a látogatóival. Így írják le őt, a korábbi énjét pedig tényleg egy kicsit negatívan komornak, barátságtalannak ítélték meg az emberek. Ezt tudjuk, hogy megtörtént. És azt is tudjuk, hogy eztán már nem nagyon vállalta korábbi feladatát a tét nélküliség miatt. Azt mondta: igen, ígértem valamit, nagyon nehéz bevallani, vagy teljesíthetetlen, vagy legalábbis kétséges a teljesítése, mert egyre kevésbé ígér konkrét eredményt föllelni a magyarok őshazáját vagy a magyarok maradékait az őshazában. Hát inkább még egy kicsit készülök – magát is áltatta – és aztán ha később indulok el, akkor talán nagyobb eséllyel találom meg. De amíg itt vagyok, amíg nem indulok el újabb próbatételekre, a régi cél felé, addig is élvezem a buddhizmus derűjét. Ide jutott ő szellemileg, a buddhizmus megismerése által – nem szorult ő segítségre, de hogy ehhez a felismeréshez hozzájusson, jól jött neki a buddhizmus.

Kőrösi Csoma Sándor

Kőrösi Csoma Sándor

WST: A filmednek egy szakaszában van egy jelenet, ahol az oda vezető út során táncol, három napig táncol Kőrösi Csoma Sándor. Mindenki kidől körülötte, de ő nyomja. Ott a magyar virtust szeretted volna megmutatni, vagy inkább ezt a mesebeliségét az útjának?

SL: Ilyennek szeretné látni a népe. A székely nép képzeletében fogalmazódott meg ez a mese, hogy ő ilyen ember volt. Nemcsak a tudományban meg a fizikai és szellemi élet áldozatainak bemutatása során vagy folyamatában volt ilyen kiemelkedő, hanem konokságában, kitartásában: mindenben. És amikor épp táncolni kell, abban is ő volt a legjobb. Egyébként pedig ismerjük, hogy a fene se akar néha mulatni egy-egy társaságban, de berángatnak minket, és gyakran nem akarjuk megbántani a vendéglátóinkat, ezért veszünk részt egy-egy mulatságban; akkor persze hogy kiteszünk magunkért. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Csoma innen is, onnan is, tényleg minden tekintetben egy kiválóság volt.

Ilyennek akarta látni a nép,

és én elhiszem, hogy az a fizikai teljesítmény, hogy letáncolta a placcról az összes törököt, s abban a sok napos lakodalomban ő lett a legjobb táncos, ő bírta legtovább, ez nem csak a népi képzelet szerint történt meg, hanem a valóságban is megtörténhetett volna. Iszonyú szívós volt, irgalmatlan fizikai teljesítményekre volt képes. Ha táncolni kellett vagy kellett volna, szerintem azt így csinálja.

WST: Még egy dolgot a filmmel kapcsolatban, és ez már a megvalósulásra vonatkozik: hogy jelentős része bábjátékszerű. Ez nekem nagyon-nagyon tetszett, ritkán alkalmaznak ilyesmit, hogy egy ilyen finom történetbe, sajátos játékfilmbe belevigyenek animációt.  Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi a műfaja ennek a filmnek? Számodra szerzőként mi a véleményed Szemző Tibor megvalósításáról, a bábjátékról? Ezt így terveztétek?

SL: Így terveztük, és minden képzeletemet felülmúlta. Mindenki, minden résztvevő teljesítménye; amit Roskó Gábor csinált, és persze az animáció munkatársai, Szemző zenéje és rendezése, és Szaladják Pisti operatőri munkája, minden képzeletet felülmúltak.

WST: Szerinted miért lett az, hogy én, mint néző kicsit olyan egyedülállónak érzem ezt a filmet, a magyar filmiparban? Nem jellemző, hogy így állnának egy magyar történelmi figurához.

SL: Igen, de olyan valószínűtlen vagy valószerűtlen az a fajta figura: jelmezes, konok, aszkéta hős, aki összeszorított fogakkal megy, és leküzd minden nehézséget; ez nem hiteles, és nem is ilyen volt. Szerettük volna megmutatni az embert:

ilyennek képzeljük ezt az embert.

Azzal én sohasem voltam kibékülve, hogy ő egy mártír, a tudomány mártírja meg a nemzet mártírja, önmaga mártírja, mert nem tudta valóra váltani az ígéretét. Szó sincs róla: ez egy valóban megoldhatatlan feladat, de azt akkor még nem tudhatta, mekkora feladatot vállalt, aztán időben rájött, hogy a létezés nagy kérdéseit tekintve – és nem csak az emberi létezést, hanem a mindenség létezésének kérdéseit tekintve – kicsiny súlyú dolog egy részletkérdésben elmerülni és ott találni választ is. Lehet, hogy nem érdemes, mert akkor az ember belevakul abba, és nem látja az ontológia egészének sokkal  izgalmasabb kérdéseit. És boldog volt, hogy a buddhista filozófia fölveti az ontológia kérdéseit; a nyugati filozófia sokkal ritkábban teszi ezt, a régi keleti filozófia pedig válaszokat is talál. A nyugati már kérdezni sem mer jóformán. Csoma óta még kevésbé mer kérdezni, nemhogy válaszokkal is szolgálna. Ő pedig boldog volt, hogy itt válaszokkal, ráadásul hihető és vigasztaló válaszokkal is találkozik.

WST: Lesz- e folytatása a Lin-Csi apátnak? Van-e még anyag, amit közre lehet adni?

SL: Kéznél éppen nincsen, de a filológia annyi meglepetést kínál, hogy végül is ki tudja, melyik kolostorban vagy könyvtárban botlik az ember Lin-Csiről szóló szövegekbe. Elképzelhető.

WST: A Könyvhétre jelentettek meg új anyagot?

Sári László

Sári László

SL: Igen, holnap megyünk a nyomdába megnézni. A jelen idejű munkáim inkább szerkesztői jellegűek, legfeljebb egy-két előszóra, utószóra futja az időmből. Most a Kelet Kiadónál nagy fába vágtuk a fejszénket: Kipling szövegeit több mint száz évvel a Nobel-díj után még mindig nem ismerjük, vagy magyarul nem ismerhető Kipling, pedig hát egy egészen nagyszerű, különös író volt. Újabb és újabb Kipling-kötetek jönnek, most a könyvhétre is egy vaskos novellás kötet. A Tibeti közmondások kiegészül az Indiai közmondások kötettel. Nagyon izgalmas dolog az, hogy ilyen egyszerű szentencia jellegű megnyilvánulásokból, megszólalásokból lássuk, hogy milyen srófra jár egy nép esze. És mit gondolnak a világnak azon a felén arról, amit mi is igyekszünk megragadni, az élet mindenféle jelenségét, eseményeit; ugyanarra a következtetésre jutnak-e, mint itt? Ha igen, akkor hogyan fogalmazzák meg, ugyanúgy-e, vagy hasonlóan, vagy teljesen másképp? A közmondások megint nagyon sok mindenbe engednek bepillantást, éppúgy, mint a költészet. És van egy kötet Afganisztánról, ami most már évtizedek óta megint az életünk vagy a nemzetközi politikai élet egyik főszereplője. El kell helyezni, mi az afgán történelem, mi az afgán kultúra, ha van, és hogyan jelenik ez meg akár a politika eseményeiben. Valójában primer vagy nem primer, de kézenfekvő kérdésekre keressük a választ a Kelet Kiadó könyveivel, és ha valamiben a kelet tényleg hozzájárulhat a mi filozófiai felismeréseinkhez, hát akkor az éppen ez, hogy az ő viszonyukat a világhoz meg tudjuk ismerni a költeményekből. De tulajdonképpen lehet, hogy egy mondatban Kipling is egész életében a keletet írta, és akkor volt a legjobb, amikor India ihlette a munkáinak a tárgyát.

WST: Köszönjük szépen!

(Sári Lászlóval beszélgetett: Weiner Sennyey Tibor. A portrékat Szőcs Tekla készítette. Technikai munkatársak: Demencze Ilona és Stenszky Cecília voltak.)

Részlet a Csoma-legendáriumból:

forrás: Irodalmi Jelen

Okuláré Projekt avagy Színpadra Magyar!

Az Okuláré Projekt független színházi műhelyek, amatőr és hivatásos színjátszó társulatok, civil közösségek összefogásában létrejött, város- és országhatárokat átívelő kortárs dráma-felolvasóest sorozat.

okuláré projekt

okuláré projekt

 Az Amargant Színházi Műhely ősztől tavaszig minden hónapban három-három drámaírót kér fel arra, hogy egy -egy aktuális témáról írjanak egy-egy, maximum 15 perces egyfelvonásost. Ezek a szövegek ugyanabban az időben egyszerre több helyszínen, egyszerre több társulat produkciójaként  kerülnek bemutatásra. A felolvasások után mindenhol beszélgetés következik, ahol a közönség elmondhatja a szövegekkel kapcsolatos véleményét, gondolatait, és végül szavazással döntenek, melyik írás tetszett aznap este a legjobban. Az est végén internetes-körkapcsolással minden helyszín néhány mondatban összegzi a tapasztalatokat, a voksolás eredményét, és a beszélgetések legfontosabb gondolatait. A legtöbb helyszínen megszavazott író a következő hónapra is meghívást kap.

 A megmozdulás áprilisban indult el, még csak három alkalmat tudhatunk magunk mögött, mégis minden hónapban már 11-13 város vett részt a havonta megújuló projektben.

 Őszre 30 résztvevő magyar nyelvű helyszín a cél, illetve elindul az Okuláré International, de ennek részleteiről később 🙂

Résztvevő városok április 7: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Sopron, Calgary,Eger, Debrecen, Karlsruhe, Paks, Sárospatak,

Résztvevő városok május 5: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Sopron, Calgary, Eger, Debrecen, Paks, Isaszeg,

Résztvevő városok június 2: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Calgary, Eger, Debrecen, Sárospatak, Celldömölk

Okuláré Projekt / Kanada, Calgary (Június 2.)

Beszámoló

Az Amargant Színházi Műhely elgondolása hívta életre az országhatárokon átívelő felolvasóest programsorozatot. A résztvevő városok közel azonos időben, paralel olvastak fel irodalmi szövegeket, melyek adott témára, kimondottan erre az alkalomra születtek. Az előadások után minden alkalommal rövid diskurzus következett, ahol a közönség- az amatőr színészek megosztották egymással a művel kapcsolatos elképzeléseket, gondolatokat. Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően egyenes adásban a városok egymás között is megvitatták a darabokhoz kötődő érzéseket, felvetett kérdéseket, problémákat és előre tekintően olykor a szubjektív megoldást is. Örömmel fogadtuk el az anyaországi felkérést Calgaryban is, szorgosan készültünk alkalomról alkalomra, hogy minél magasabb színvonalon prezentáljuk az egyes témakörök üzenetét. Harmadik, egyben a 2013/2014-es évad záróeseményére május utolsó hétköznapján került sor. Ez alkalommal az emigrációval foglalkoztunk, különös érzés volt benne magunkat megtalálni, adott pillanatban nagyot bólintani és/vagy megcáfolni a hallottakat.

Halmi Gábor: E kívül nincs-e, Korcsmáros András: Edvin, valamint Formanek Csaba: Kadupul című darabjai képezték felolvasóestünk vázát.

A nagy világon e kívül, A Szózat sorának átiratával jelzett mű, Halmi Gábor darabja minket a múltban és jelenben is aktívan megjelenő kivándorlók érzéseinek hektikus óriáskáoszára emlékeztetett. Feltételeztük, hogy a fiatal fiú, mint múltbeli én és a már többnyelvűséggel megjelenő MC Dr. Rep MC önmagát árusítja. A boldogulás ösvényét a meglopásban, anya-anyaföld kijátszásában találta meg. Tiszta, egyértelmű gondolatokra nem sűrűn találtunk a műben, (…) így elég öncélúnak találtuk a tehetetlenség, történelmi erők- politikai megbélyegzés hullámvölgyeiben megmártózó főszereplőt; megkockáztatva, hogy a névválasztás és a szerző között élő kapcsolat létezhet… (?) …A szleng és az archaikus magyar nyelv párhuzamossága tette nyomasztóvá, a végére dühítővé a tehetetlenséget, értetlenséget. A vegzáló a sorok tagolatlansága, a szereplők mondatainak egymásba úszása zavarttá tett mindnyájunkat, nem tudtunk mit kezdeni az olvasói szabadsággal, melyet az író biztosított… Alapjában véve talán túlságosan két lábon álltunk ezen a pénteken ahhoz, hogy ennél elrugaszkodottabban mélyüljünk bele a műbe.

A Sri Lanka szigetén csekély számban előforduló, évente egyszer virágba boruló, tiszavirág életű növény címével jelezett darab, a Kadupul keretes szerkezetén belül magára az Útra hívta fel figyelmünket Formanek Csaba. Több síkban is elhelyeztük a történéseket, a virágok találkozásaként beszéltünk a férfi- női, gyerek-anya (anyaföld), ember- Isten párhuzamokról is. Érdekes az indíttatás, a Miért indulunk? kérdésre való válaszadás a darab elején. A korlátok, az ígéretes kezdet sokszínűségének megfakulása vezeti rá Leandert és Levendulát, hogy továbbálljanak, keressék a Csodát, az Egzotikust, a Reményt. Sokszor tapasztaltuk, hogy az új megismeréséhez való lehetősége -a Kékszakállú herceg várához hasonlóan-, sokszor elzárt. A szabadság-felszabadultság érzéseinek kulcsai, a környezet támogatása nem egyértelműen biztosítottak, ha valaki úgy dönt, elhagyja termő-földjét/ otthonát/társát/énjének egy részét. Hasonlóan a magyar népdalok sajgó lüktetéséhez és kíméletlen őszinteségéhez (lásd: „Szomorítson meg a halál, ha az öröm rád talál”), a műben is csak egymást határainak tiszteletben nem tartásával, kíméletlen haragbeszéddel közelíthető meg az út, amíg végül átlépik az országhatárt. A vándor motívum, mint az emigráció egyikmeghatározó leírója nagyon kedves volt szívünknek; abszolút sikert aratott az odüsszeuszi kísértések kapcsolása a napjainkban megjelenő hívószavakkal: az élet tartalmassága (Callipso), a vonzó, kinézetre megnyerő, örömöket ígérő (Kirké) és az új kezdet lehetőségeivel kecsegtető (Nauszika) szirének állandó hangja ott cseng az utazni vágyók, döntést meghozni készülők fülében. Sokszor még utána is… Mi lett volna, ha? Keresni valamit, éveket tölteni vele, majd nem megtalálni/másképp megtalálni azt, amiért indultunk… És hazatérni.

A Program három fordulójának kilenc darabja közül számunkra egyedül Formanek Csaba munkája foglalta magába végtelenül gazdag nyelvünk és világirodalmunk értékeit. Hatalmas éhséggel faltuk, szeretettel üdvözöltük a rímeket, tagolást, a szerteágazó szépirodalmi utalásokat, a részletekben megbújó apró, de annál ízesebb nyelvi finomságokat! Amennyiben van rá lehetőség, ezúton szeretnénk a szó legnemesebb értelemben vett ”Irodalmi érzékenység” különdíját megszavazni neki!

Korcsmáros András történetét találtuk hozzánk legközelebb állónak. Református és katolikus meggyőződésünket -az őrangyalok/segítő lelkek létezéséről- teológiailag is sikerült konszenzusra juttatni: az író nagyon szépen használta anagrammaként a latin kifejezést –Divine- a címadó szereplő karakterében, jelentőségében. A másik főszereplő, a Fiú személyesíti meg gyakori válaszunkat arra, miért érem be most ezzel? Megnyugtatja magát abba a hitbe, hogy a felszolgáló munka csak átmeneti. Ugyanakkor számtalanszor tapasztaljuk, hogy ez a gondolat aztán idővel tompul, homályosodik, megszokjuk a kényelmetlenséget és éveket élünk le önmagunk leértékelt verziójával. Az anyagi forrás arányos-e azzal, hogy életünk fontos döntéseit, lépéseit odázzuk, amíg…? Nagyon jó beszélgetés kerekedett a „maga akkor is magyar marad” sor kapcsán, kimondásra került feladatatunk a jövő generációjára vonatkozóan. Mit jelent magyarnak lenni a szülőhazától távol/ magyarnak születni Kanadában? Mit jelentek én emigránsként Magyarországnak? Ki vagyok én a hazámnak? Őszinte megosztásokban volt részünk a szülői, nagyszülői és leendő édesanyaként, édesapaként megélt rizikófaktorokról, tükröt állítottunk a sokszor torzult, jogtalan önostorozásunkról, a haza-árulás X, Y, Z generációs értelmezésében… Felszabadító volt a gondolat, hogy küzdelmeinkkel és tenni akarásunkkal, a családban és közösségünkben megélt magyarságtudatunkkal többezer kilométerről igenis lehetünk oszlopai nemzetünknek, nyelvünknek, kultúránknak. Az apa jövőbeli halálhírével együtt összességében a művet könnyednek, emészthetőnek találtuk. (Bár kétségtelen, hogy elég biztonságos (kommersz?) a gyerek-szülő-Isten-távolság-betegség szókapcsolatokra és érzelemvilágra focizni…) Így az összesítésben Calgaryból Edvinre szavaztunk.

Kedves emigránstársaink Karlsruhe-ban,kedves Budapest, Debrecen, Eger, Gyöngyös, Győr, Hódmezővásárhely, Mezőkövesd, Miskolc, Paks, Sárospatak, Sopron, Szeged!

Nagy élmény volt, hogy az ITTHON-OTTHON fogalompár mentén paralel gondolkodhattunk veletek a művek kapcsán! Bár az időeltolódás miatt nem volt alkalmunk élő adásban beszélni egymással, sok szeretettel gondoltunk Rátok, találkozzunk ősszel is! Itt a „szomszédok” is érdeklődtek ám, Vancouver, Edmonton… Szóval ha tudtok, ti is szóljatok a többieknek! Hol vagytok, Székesfehérvár, Kecskemét, Kaposvár, Veszprém, Pápa, …. ?!

Köszönjük a szervezőknek, hogy bizalmat szavaztatok nekünk, Ilyés Lénárd személyes hangüzeneteit, Nagy Áron grafikáit! Öröm volt veletek dolgozni!

Calgary

KÜLFÖLDI MAGYAROK JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK AKIK SZÍVESEN CSATLAKOZNÁNAK A PROJEKTHEZ!

JELENTKEZNI ITT!

(rendezveny@matine.hu; tárgy: okuláré projekt)

Egressy Béni, a Szózat megzenésítője

“Könnyen elfelejtettük… Hallott valaki megemlékezésről?

Leéghet a bőr a képünkről…”

Egressy Béni, a Szózat megzenésítője

200 éve született

Egressy Béni

Egressy Béni

Kétszáz éve, 1814. április 21-én született Sajókazincon (ma Kazincbarcika – szerintem Sajókazán… – megnézem mégegyszer JZ.) Egressy Béni zeneszerző, színműíró és fordító, a Szózat megzenésítője, a Bánk bán és a Hunyadi László című Erkel-operák szöveg-könyvének írója, a Klapka-induló szerzője.

Igen szerény körülmények között élő hatgyermekes családból származott. Első zenetanára édesapja, Egressy Galambos Pál református lelkipásztor volt. A kis Benjámin a miskolci reformá-tus gimnáziumban tanult, majd a sárospataki kollégiumban teoló-giát hallgatott, hogy lelkész apja nyomdokaiba léphessen. A család egyre romló anyagi helyzete végül más pályára sodorta, előbb Mezőcsáton, majd Szepsiben vállalt tanítói állást. Innen gyakorta látogatott át a közeli Kassára, ahol Gábor bátyja az ottani híres magyar színtársulat tagja volt. A színházi világ Bénit is elvará-zsolta, 1834-ben színésznek állt, Kassán és Kolozsváron lépett fel, egy évvel később a két Egressy-fivér a Budai Játékszíni Társaság tagja lett. 1837-ben az akkor megnyíló Pesti Magyar Színházhoz (a később Nemzeti Színházhoz) szerződtek, ahol Béni a kórusban énekelt, s kisebb énekes és prózai szerepe-ket is játszott. 1838-ban, hogy énekhangját és technikáját csiszolja, gyalogosan Milánóba ment, ahol az ének-leckék mellett az olasz színjátszást is tanulmányozta, s tökéletesen megtanult olaszul.

Hazatérve a színészetet zeneszerzői és szövegírói munkával váltotta fel, olasz, német és francia nyelvből fordított operai és népszínműszövegeket, összességében 19 opera és 60 népszínmű, illetve vaudeville (francia zenés bohózat) szövegét ültette át magyarra. 1840-ben Erkel Ferenc Bátori Mária című operájának, majd a Hunyadi Lászlónak is ő írta a szövegkönyvét – érdekesség, hogy az opera 1844-es bemutatóján Egressy énekelte Rozgonyi királyi hadnagy szerepét.

1843-ban Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója pályadíjat tűzött ki Vörösmarty Mihály Szózat című művének megzenésíté-sére, s a húsz aranyat Egressy Béni nyerte meg zenéjével. Egy évvel később Kölcsey Himnuszára írtak ki pályázatot, amelyen Egressy munkája is elismerésben részesült, ám a pályadíjat Erkel Ferenc zenéjének ítélték. E jeles munkák mellett Egressy nevé-hez fűződik számos Petőfi-költemény megzenésítése is (A virágnak megtiltani nem lehet, Alku, Ez a világ amilyen nagy, Fürdik a holdvilág, Ezrivel terem a fán a meggy), amelyek néme-lyike népdalként terjedt el. Írt zongoradarabokat is, ezeknek néhány motívumát később Liszt Ferenc és Brahms is feldolgozta.

Az 1840-es években fiatal és tehetséges cigányzenészekből zenekart alakított, saját költségén képezte, etette, ruházta őket, s hatalmas sikerrel léptek fel a Nemzeti Színházban és külföldön. A szabadságharc alatt ez a zenekar Sárközi Ferenc prímás vezetésével szórakoztatta a front mögött a honvédeket. 1848. március 15-én Petőfi Nemzeti dalához szerzett zenét, amelyet a Nemzeti Színházban Szerdahelyi József kórus-átiratában adtak elő.

A szabadságharc idején bátyja példáját követve ő is beállt honvédnek. 1849 februárjában a kápolnai csatában láblövést kapott, lábadozása idején zsoltárokhoz írt zenét, s orgona átiratokat szerkesztett. Így érte főhadnagyi kinevezésének híre, mire nyomban Komáromba utazott, ahol Klapka György tábornok a II. hadtest zenekari főnökévé nevezte ki. A tábornok tiszteleté-re írta meg a Klapka-induló néven ismert csatadalt, az egyik leg-népszerűbb magyar katonai indulót, s részt vett a Komáromi Lapok szerkesztésében is. A vár kapitulációja után menlevelet kapott, s visszatért a Nemzeti Színházhoz, ahol karigazgatóként működött.

Élete utolsó időszakában megírta a Két Sobri című népszínművét, amelynek zenéjét is maga szerezte. Elkészült a Bánk bán szöveg-könyvével is, ám az ebből készült Erkel-opera bemutatóját már nem érhette meg. Tüdőbajának elhatalmasodását, fizikai gyengü-lését érezve 1850 áprilisában kéziratait átadta megőrzésre a Nemzeti Múzeumnak, ahonnan ezek idővel az Országos Széchényi Könyvtárba kerültek. 1851. május 30-án még ott lehetett az általa fordított Verdi-opera, a Miller Lujza (Luisa Miller) bemutatóján, ám nem sokkal később végleg ágynak esett, s 1851. július 17-én Pesten meghalt.

Egressy Béni nevét Kazincbarcikán művelődési központ és utca, Csepeli zeneművészeti szakközépiskola és gimnázium, több város-ban (Komárom, Miskolc) zeneiskolája viseli, róla nevezték el a szlovákiai magyar amatőr színjátszó mozgalom éves fesztiválját, melynek a felvidéki Szepsi és Buzita ad otthont.

forrás: MTI (Budapest)