AVE Kiállítóház

AVE Kiállítóház“egy elfeledett varázslat ébredése”

Intézményünk az a tér, közös dimenzió, ahol korlátlanul mozoghatunk és tevékenykedhetünk projektjeink során. Alapvető feladatunk közművelődési, ismeretterjesztési és esztétikai céllal időszaki kiállítások szervezése, tudományos valamint kulturális tartalomszolgáltatás. Rendezvényeken, konferenciákon, előadásokon keresztül, szellemi örökségünk javítása, intellektuális szemléletformálás a kor kihívásainak megfelelve. Célunk az „eljáró típusú” tudatos kulturális értelmiségi fogyasztók kiszolgálása, olyan minőségű műsor kínálat megteremtésével, amely része egy a XXI. századi értelmes ember igényes kikapcsolódásának.

Mindezek minőségi szolgáltatójaként további céljaink között szerepel:
• a magyar és nemzetközi történelmi örökség minél teljesebb körű bemutatása, feltárásának segítése nem utolsó sorban közérthetővé tétele,
• a modern és régi kori tudományok, a klasszikus és kortárs művészetek sokoldalú szemléltetése valamint közvetítése a világ sokféleségét elfogadó, anyanyelvi és kulturális hazafiság támogatásának jegyében úgy az ínyenc, mint a szélesebb közönség számára is befogadható, magas szintű élmény megteremtésével,
• a kulturális emlékezet ébrentartása, folyamatos gazdagítása,
• a régészet és társtudományai széles körű társadalmi beágyazottságának megvalósítása, nem utolsó sorban egyéb művészetek és hagyományaink közötti párbeszéd személyes és közösségi élményeinek biztosításával.

Tárlatainkon fokozatosan erősíteni kívánjuk az interaktivitás szerepét, a hatékonyabb ismeretátadás érdekében felhasználjuk a technika teremtette lehetőségeket.
Szolgáltatásaink megvalósításához szándékunkban áll együttműködni jelentősebb hazai, és külföldi múzeumokkal, szakmai szervezetekkel, társintézményekkel. A múzeumok megváltozott társadalmi szerepét figyelembe véve, különös hangsúlyt fektetve a kiállítótér kulturális mediátor szerepére. Évente két-három kiállítást kívánunk megalkotni, létrehozni.

Politikai, vallási és társadalmi hovatartozásra független bemutatótérként indulunk, ám azon túlmutatva szándékunkban áll egy újfajta igényes szolgáltató egységgé válni, amely az értelmiségi réteg, tudomány és kultúra fogyasztói valamint alkotói felé egyaránt szolgáltat. Minél szélesebb körben kívánjuk elérhetővé tenni az elgondolkodtató, minőségi tartalmat. Sokoldalú és változatos műsorainkkal (régészeti, néprajzi, történeti és természettudományi kiállításokkal, látogatóbarát kiállítóterekkel, előadásokkal, konferenciákkal, oktatási programokkal, múzeum pedagógiával), a minőségi Művészetek, Tudományok és a Hagyományok támogatójaként kötelezzük el magunkat, így kívánunk megjelenni a köztudatban.

Tevékenységünkkel nagyban hozzá kívánunk járulni, hogy a jövő nemzedékének fiataljai is egyre szélesebb körben váljanak tudatos kultúrafogyasztó felnőttekké. Mindezt inspiráló, párbeszédet generáló, kérdéseket felvető igényes eseményekkel és szolgáltatásokkal, az élményre, kreativitásra és interakcióra építő újszerű programok bemutatásával megtenni.

Tudástárunk örökségének őrzője valamint közvetítője nem utolsó sorban „óvóhelye” kívánunk lenni.

Gráfik Imre – Keleti kulturális örökségünk: A nyereg

gráfik nyeregA ló több ezer éve az ember egyik legjobb barátja, s a modern járművek megjelenéséig az egyik legfontosabb közlekedési „eszköznek” számított. Ma már főként hobbiból ülünk lóra, de mint ahogyan régen sem, úgy ma sem mindegy, hogy a nyereg, amelyet az állat hátára kötünk, milyen kényelmet biztosít. A nyergek mai formaviláguk kialakulásáig több fejlődési szakaszon mentek keresztül. A tudomány mai állása szerint a legelső nyergek valahol Ázsiában jelentek meg, s ezek az un. párnanyergek voltak. Majd megjelentek a kápás-talpas nyergek, és a villás-oldaldeszkás nyergek. Melyiket mikor használták, s milyen elsődleges funkciót töltöttek be? Hogyan nézett ki a huszár nyereg, vagy a tehernyereg? Magyarországon melyik nyeregtípus terjedt el? Miről árulkodott a nyereg díszítése, s melyek voltak a híres tiszafüredi nyergek? Többek között ezekre a kérdésekre kap választ a néző, miközben a Néprajzi Múzeum csodálatos nyereggyűjteményébe is bepillantást nyer.

ÚJABB ADATOK NYUGAT- ÉS KÖZÉP-DUNÁNTÚL NYEREGHASZNÁLATÁHOZ

A Vasi Szemle LVIII. évfolyamában közzétett tanulmányainkat (GRÁFIK 2004a; 2004b) azzal zártuk, hogy a lovaskultúra emlékei utáni érdeklődés felkeltésén túl, remélhetően a téma kutatása is újabb és újabb ismereteket hoz felszínre. Kézirataink lezárását követően mintegy fél év elteltével máris olyan eredményekről adhatunk számot, melyek igazolják szándékunkat.

Vas megyei vonatkozásban az egyik legfontosabb az a tény, hogy megbízható források szerint megkerült Batthyány-Strattmann Ödön herceg körmendi várkastélybeli gyűjteményének egyik legértékesebb csontnyerge (lásd GRÁFIK 2004a: 406-407 és 2. kép, valamint 4a-b ábra).

A Batthyányak gyűjteményének ősforrása egy 1884-ben készült 216 oldalas, könyv alakú, keménytáblás kézirat, egy úgynevezett hitbizományi leltár, mely tételesen sorolja fel a fegyver-, nyereg- és képgyűjtemény egyes darabjait, s mely a Vas Megyei Levéltárban található (NAGY 2001: 17).

A körmendi Rába Múzeum igazgatója, dr. Nagy Zoltán évek óta kereste-kutatta a várkastélybeli gyűjtemény anyagát-sorsát, illetve nyomon követte a nagy értékű tárgyak kiállításainak krónikáját. Arra a megállapításra jutott, hogy: “A kiállítások ráirányították a figyelmet a kastélyokban, várakban őrzött főúri gyűjteményekre, melyek nagy része hadizsákmányként került birtokukba. Így a körmendi kastélyban tárolt műkincsekről is időről időre beszámolt a sajtó. Többek között a Vasvármegye 1931-32. évi számaiban a messze földön híres nyereggyűjteményről és egyházi ruhagyűjteményről kapunk képet, 1943-ban pedig ugyanezen újság hasábjain Kőszegi (Bartunek) János számolt be kimerítő alapossággal az itt látható kiállításról, melyet az ide látogató József királyi herceg tiszteletére rendeztek. Ekkor a gyűjteményt a hercegi család megbízásából szakemberrel, a Nemzeti Múzeum őrével, Kalmár János műtörténésszel megvizsgáltatták, aki – mint azt elmondásából megtudjuk – fényképfelvételeket is készített jelesebb darabjairól. Ez az utolsó híradás e páratlan gazdagságú gyűjteményről, melynek sorsát, megsemmisülésének (?) pontos történetét azóta is sűrű homály fedi.” (NAGY 2001: 18).

Tanulságos felidéznünk a korabeli lelkesült híradásokat, mindenekelőtt azok közül néhányat, amelyek a fentebb említett nyereg különleges értékét is kiemelik. Az 1912. évi Vas megyei műtörténelmi kiállítás kapcsán írja a Rábavidék 1912. évfolyamának szeptember 8-i száma: “Gazdag és felette értékes a nyereg gyűjtemény, közte egy 100 ezer koronára becsült elefántcsont nyereg, továbbá 12 drb egyenként 30 ezer koronára becsült különféle remek hímzésű és ékítményű nyereg… hímzett lóvédők, nyeregtakarók…” (Sz.n. 1912: 4).

Egy másik, egy évvel későbbi írás a páratlanul értékes gyűjteményt egy lehetséges hadtörténeti múzeum alapjának tekinti. A Rábavidék 1913. évfolyamának október 19-i számában olvasható az a “tárcza”, mely egy előzőleg már más újságban közölt írás alapján jelent meg, s melyből most csak a nyergekre vonatkozó részt idézzük: “Éppen ilyen gazdagság pompázik a nyergeken is. A vázak bársonnyal bevonva, a kápán nemes fémből való berakások és vésetek. Nem fukarkodtak a nyereg borítóján sem a drágakövekkel s nem a dolgos hímzéssel. Továbbá, ha elefántcsontból való a nyereg, amilyen nem egy van a gyűjteményben, akkor a művész állati és emberi alakokat vésett rá vagy egész virágos kertet s erdőt, ami egy XV. századi nyergen már tobzódásnak látszik.” (Hgy. 1913: 3).

A Vasvármegye hivatkozott 1943. évfolyamának június 13-i számában a nyergekről az alábbiakat tudhatjuk meg: “Egy csontborítású nyereg tűnik fel a nyeregszekrényben, amint továbbhaladunk. – A sárkányrend lovagjai – amelyet Zsigmond király 1408-ban alapított – kaptak ilyen nyerget a lovagi torna díjául – magyarázza nagy érdeklődésemre dr. Kalmár János. Jellegzetesen magyar nyereg. Inkább dísznek használták, mint lovagláshoz. Csontberakásán bibliai alakok, köztük Sárkányölő Szent György lovag. Teljesen olyan alakban, mint a Kolozsváry testvérek Szent György szobra Prágában. Azok ott török nyergek a XVII-XVIII. századból, s az ezüstdíszítésű ezüstcímeres nyereg az Illésházyak családi ereklyéi közül való. Remekmű, a család címere a kápán elhelyezve.” (KŐSZEGI 1943: 6).

A Batthyány-évforduló, illetve -emlékév előkészítése kapcsán dr. Nagy Zoltán múzeumigazgató a budapesti Szépművészeti Múzeum munkatársainak tájékoztatása szerint arról számolhatott be, hogy a fentebb leírt nyereg mint Batthyány-nyereg az Amerikai Egyesült Államok-beli Boston, Museum of Fine Arts gyűjteményében található (Lelt. sz. 69.944 – Centennial Purchased Found). A nyerget a Sotheby’s 1969. április 17-i árverésén vették (a múzeum helyszíni megbízottja Herbert N. Bier /London/ volt, a múzeum kurátora pedig Hanns Swarzenski), 12 500 fontért, az eladó Batthyány-Strattmann Antoinette volt (vö. 2005: 3).

A Batthyány-Strattmann gyűjtemény több más nyergéről azonban továbbra sincs tudomásunk. A magyar múzeumlátogató közönségnek azonban különleges élményben lehetett része a Magyar Nemzeti Múzeum 2004. december 21-én nyílt és 2005. február 28-án bezárt időszaki kiállításán. A bemutatott fejedelmi fegyverek, főúri lófelszerelések között a Batthyány-Strattmann gyűjteményből ismert nyergekhez hasonló értékű példányokkal lehetett találkozni. Mint a kiállítás katalógusában olvasható: “A 16-17. századi királyi Magyarországon és Erdélyben a magyar nyergek mellett igen gyakran találkozunk török és tatár darabokkal is (Kat. No. 1, 37.). Nagyon népszerűek voltak a vörös, zöld vagy kék bársonnyal bevont és skófiummal hímzett nyergek. A török nyergek zöme bársonyborítással készült és skófiummal hímzett virágok ékesítették (Kat. No. 1, 37.). A török nyergek egyik típusánál az első és a hátsó kápák mérete csaknem azonos (Kat. No. 1.), míg az ún. ‘kármán’ nyeregnél jellegzetes a felugró csúcsú karcsú gombban végződő elülső kápa, míg a hátsó igen széles és egyenesen áll (Kat. No. 37.). Különösen érdekesek a 17. század elejétől felbukkanó tatár nyergek. A honfoglaláskori – tiszafüredi típusú – magyar nyergekre jellemző az alacsony felépítés, a ló hátára felfekvő két oldaldeszka, az elöl felfelé álló elülső és a hátrahajló alacsonyabb nyeregkápa. A 15. században lesznek divatosak a tiszafüredi és a nyugati nyergek előnyeit felhasználó ún. átmeneti típusú magyar nyergek. A 16. század elejétől erőteljes török hatás éri a nyergeket. A krími tatárok lovasságának zömét adó nogájok olyan kaukázusi nyergeket használtak, amelyek a tiszafüredi típusú ősi honfoglaláskori nyeregre emlékeztetnek. Ez a változat a 17. század elejétől lett népszerűvé Erdélyben, Bethlen Gábor 1629-es leltárában olvashatjuk: ‘Egy párnás tatár nyereg.’ A leírás tökéletesen illik a Kat. No. 31. számú erdélyi dísznyeregre, amelynek a formája ‘tatár’ és nem a készítési helye.” (KOVÁCS 2004: 11).

A rövid ideig nyitva tartó kiállítás különlegessége volt az a pompás műtárgyegyüttes, melyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem ajándékozott II. Gusztáv Adolf svéd királynak. Tudjuk, hogy “1693-ban az erdélyi utazó, Bethlen Mihály stockholmi látogatásáról a következő sorokat veti papírra: ‘Egy kamrában vannak sok szép cafrangok, varrottak és szép nyergek, kik között a Bethlen Gáboré szép kővel rakott, hozzá tartozó szügyelőjével együtt, farmatringjával, kengyelivel, kard és buzogánnyal, melyek igen szépek.’ A Svéd Királyi Fegyvertár jóvoltából láthatjuk a pompás ajándéktárgyakat: a nyerget (Kat. No. 1.)…, amelyek kivétel nélkül oszmán-török készítésűek. A műtárgyakat drágakövekkel gazdagon kirakott arany, vagy aranyozott ezüst borítja, amelyet arabeszkek, lótuszvirágok, pünkösdi rózsák és sáslevelek ékesítenek.” (KOVÁCS 2004: 17).

A tárgyak eredetére egyértelműen a nyeregbe és a kengyelekbe beütött szultáni kaligrafikus névjegy, az úgynevezett tugra utal. “A nyeregbe ütött épebb tugra feloldása a következő: ‘SAH MURAD BIN AHMED HAN EL-MUZAFFER DAIMA azaz az ÖRÖKKÉ GYŐZEDELMES MURAD SAH, AHMED KÁN FIA.’ A fentiek szerint a tugra IV. Murád szultáné, aki 1623. szeptember 10-től 1640. február 9-ig uralkodott. Figyelembe véve Bethlen Gábor halálának a dátumát, a nyereg és a kengyelpár 1623 szeptembere és 1629 novembere között készült Isztambulban.” (KOVÁCS 2004: 18).

Bethlen Gábor végrendeletében nemcsak feleségére, közeli rokonaira hagy ingóságokat, hanem II. Ferdinánd magyar királyt, IV. Murád szultánt is megemlíti… Itt szerepelnek a II. Gusztáv Adolfnak szánt tárgyak is, a nyereg…” (KOVÁCS 2004: 23).
A hivatkozott nyereg nemcsak csodálatos kiképzése miatt érdemel figyelmet (leírását lásd KOVÁCS 2004: 26. és 16. oldalon kép), hanem azért is, mert úgy tudjuk, hogy II. Gusztáv Adolf lánya, Krisztina királynő 1687-es római bevonulásán férfi módjára ült – föltehetően – e pompás nyeregben (KOVÁCS 2004: 26, vö. IVÁNYI 1929: 95-96).

Visszatérve szűkebb régiónkba, továbbra is meglehetősen kevés az újabb pontos adat a Vas megyéhez köthető nyereggyártás és nyereghasználat írásos, képi és tárgyi dokumentumairól.

Az újkori adatok köréből szerény az információértéke annak a nyeregrajzolatnak, mely egy XIX. századi levéltári fejléces számla kézműves késztermékeinek ábrázolása nyomán készült, és a Vas megyei kézművesipari műhely- és szerszámkataszter címlapján látható (NAGY 2001 – újraközölve lásd NAGY 2004: 159). Alapjában úgynevezett angol nyeregnek tűnik, a nagyon rövidre fogott kengyelszíj azonban a galoppnyergek sajátja (vö. GRÁFIK 2002b: 293. és 297. képek).

A Vasi Szemlében közölt tanulmányaink után jelent meg a Körmend mezőváros XVII-XIX. századi kézműveseivel foglalkozó monográfia, mely a szerző – részben korábban már egyes részleteiben publikált, részben időközben gyűjtött anyagának – összefoglaló műve (NAGY 2004). Ebben a kötetben több olyan elsőként közölt adat is feltűnik, melyek pontosítják, és több vonatkozásban árnyalják a Vas megyei nyereggyártókról és a régió nyereghasználatáról kialakított képet.

A kötet adattárából név szerint is megismerhetjük a körmendi nyeregkészítőket. Elsőként 1744-ből Lesztigh Ferenc és Bigner János zsellér státuszú nyereggyártókat, az előbbit 7 Ft, az utóbbit 10 Ft éves jövedelemmel (NAGY 2004: 206).

Egy másik kimutatásból azt tudhatjuk meg, hogy 1757 és 1876 között hány kézműves mester és legény élt Körmenden. A nyereggyártók szerényebb számban képviselték mesterségüket: 1757-62 között 2, 1828-ban 2, 1857-ben 4 fővel (NAGY 2004: 215).

Az 1757-1762 közötti időszakban Körmenden élt kézművesek forrásadatainak összesítése a korábbról ismerteken túl (Bigner és itt Lesztik néven?), az M. betűvel jelzett Méltóságos uraság nyergese is szerepel (NAGY 2004: 219, 226, 237).

Megtudjuk többek között azt is, hogy Körmend város árendába (bérbe) adott lakást (szobát) olyan mesterembereknek, akiknek nem volt önálló ingatlanjuk. Ezek körében már 1755-ben említve van nyeregjártó is (NAGY 2004: 36).

A XVII-XIX. századi körmendi kézművesek monográfiájának adattár és forrásgyűjtemény összeállításából az is kiderül, hogy az 1788-ból Privilégiummal rendelkező Szíjgyártók és nyereggyártók közös céhe 1792-ben is szerepel a Községi Iratok között, majd 1817-ben szíjgyártók és nyereggyártó közös céheként, úgy tűnik külön céhmesterekkel (NAGY 2004: 190-191).

A mesterségekre kivetett adó a nyereggyártók esetében: “… 1798 nyerges 2 Ft, 1805 nyerges 4 Ft…”, ami közepesnél kicsit alacsonyabbnak tűnik a többi kézműves tevékenység művelőihez viszonyítva (NAGY 2004: 191).

Az 1817. évi céhes összeírás adatait Körmendre lebontva azt tudjuk meg, hogy a városban az összeírás idején 1 fő nyereggyártó volt, aki úgynevezett kis helyi jellegű, a szíjgyártókkal együtt alkotott vegyes céhben dolgozott (NAGY 2004: 45 és 47). A helyi adó fizetése szempontjából a szíjgyártó-nyerges céh tagjai a fejenként 50 krajcárt fizetve a középmezőnybe tartoztak (NAGY 2004: 123).

Külön fejezetet szentel a szerző a Vas Megyei Levéltárban őrzött, a kutatók által az 1830-as évek elejére datált, Lülik István által írt kéziratos, szlovén-magyar kétnyelvű tankönyv tervezetének, mely még nem került kiadásra, s melyben magyarázó kézműves példatár található (NAGY 2004: 90-94). Sajnos az e kötetben való közlés alapján sem tudjuk pontosítani a nyergek típusaira vonatkozó jelentéstartalmát annak a példamondatnak, mely a nyerges mesterségre vonatkozik: “Én pedig nyeregtsináló leszek, aki nyergeket és tsigákat készíteni, és a kocsikat, hintókat, szekereket, vánkosokat és ládákat különbféle bőrrel vagy posztóval, mesterségesen béborítani tud.” (NAGY 2004: 91 – korábban idézve lásd NAGY 2001: 36).

A körmendi kézművesség alapos elemzése során – többek között – arra is fény derül, hogy az 1828. évi összeírásban szereplő két nyereggyártó közül az egyik katolikus, a másik evangélikus (NAGY 2004: 131).

További részleteket tárnak fel az 1828-ban Körmenden élt kézművesek más típusú, illetve tartalmú forrásadatai. Fux József házas zsellér nyereggyártó “Legény nélkül dolgozik.” – katolikus, születési helye Borosin, az összeíráskor 39 éves volt, meghalt 1864-ban (NAGY 2004: 249 és 267). Schopp Fridrich nyereggyártó mester az összeírásban nem szerepel, evangélikus, más forrásból tudjuk, hogy 1828-ban 27 éves és 1831-ben elhunyt (NAGY 2004: 256 és 267).

Újabb név bukkan fel az 1828-1856 közötti időszakban Körmenden élt kézművesek sorában: Müller József katolikus nyerges 1839-1843 között (NAGY 2004: 292).

Fa nyeregvázak a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményéből

Fa nyeregvázak a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményéből

A források módszeres feltárásának eredményeként az 1857-ben Körmenden élt kézművesek családi- és életkörülményeire is vannak adataink, sőt azt is megtudjuk a házszámozás alapján a kataszteri térképre vetítve, hogy hol, milyen házban laktak. Almer József nyereggyártó, házastársa Csoknyai Mária, lakrészt árendál, azaz más házában lakik a Hosszú utca No. 190 alatt, Donner Lajos pintér hat lakrészes házában, katolikus, életkora 37 év, 1876-ban hunyt el 56 éves korában (NAGY 2004: 319 és 346). Fux (Fuchs) József nyereggyártó Borosinban született, felesége Kovács Julianna körmendi csizmadia lánya, a Hosszú utca No. 223 számú saját házban lakik, katolikus, életkora 1857-ben 68 év, 1864-ben halt meg 75 évesen (NAGY 2004: 322 és 346). Köfler (Löfler?) István nyereggyártó, szíjgyártó, felesége Szájer Erzsébet egy kézműves lánya, s ő is saját házban lakik a Templom utca No. 114-ben, egy négy lakrészes házban, katolikus (NAGY 2004: 328 és 346). Rumler Károly nyerges Bajorországban született, felesége a szombathelyi születésű Auerhammer Judit, Raposa Imre bognár Kis Köz utca No. 256 sz. négy lakrészes házának bérlője, evangélikus vallású (NAGY 2004: 332).

Nyereg posztóval és bőrrel bevonva. Savaria Múzeum, ltsz.: 59.1001.1

Nyereg posztóval és bőrrel bevonva.
Savaria Múzeum, ltsz.: 59.1001.1

A levéltári források adataihoz viszonyítva a Vas megyéből újonnan előkerült (közgyűjteményi) tárgyi emlékek száma sokkal szerényebb. Sajnálatosan semmiféle származási, használati információval nem rendelkezünk azokról a nyergekről, amelyekre ugyancsak a kézirat lezárása után hívták fel figyelmemet a Savaria Múzeum Néprajzi Osztályának munkatársai, akik a raktári-revíziós munka eredményeként fedezték fel a föltehetően a negyvenes évek végén bekerült, s az 1950-es években újraleltározott tárgyakat. A két nyereg (ltsz 59.1000.1 és 59.1001.1) hasonló szerkezeti felépítésű, csaknem azonos alaki-formai megjelenésű, a felhasznált anyag tekintetében is közel állnak egymáshoz, állapotuk azonban eltérő. A leírás szerint mindkettő: “Könnyű fából készült fejfokú és farrészű nyereg, posztóval és bőrrel bevonva, szőrrel kitömve.” Az 59.1000.1 ltsz nyereg fa váza “pudvás, szúrágta, több helyen eltört, az egész szerszám megviselt”, hossza 53 cm, magassága 28 cm. Az 59.1001.1 ltsz nyereg “kissé hiányos, különben jó állapotban van”, hossza 45 cm, magassága 26 cm. Mindkét tárgy leíró kartonján “1953 máj 20.” pecsételt dátum található, az utóbbin kézírásos jegyzet: “Molyette. Erősen használt. Dömötör”.

A leíró kartonok irodalom rovatában “Vö. Bátky Utm. 84.1.” olvasható, ami a hivatkozást ellenőrizve tévesnek tekinthető (lásd BÁTKY 1906). A tárgyak sokkal inkább rokoníthatók a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található 83128 ltsz. nyereggel (lásd GRÁFIK 2002a: 75). A budapesti gyűjtemény darabja ugyan az egykori Zólyom megyéből származik, XIX. századi és mívesebb is, mint a szombathelyi példányok, de különös figyelmet a leltárba vétel során használt megnevezés érdemel, miszerint “furmányos nyereg”-ként, azaz régies szóhasználattal élve társzekeres, fuvaros nyeregként határozták meg. E sajátos szerkezeti változatok elől kápafejes, hátul karéjos kiképzésükkel kései átmeneti állapotot képeznek a villás és a kápás-talpas alaptípusok között. A tárgyak elkerülhetetlen restaurálása, a posztó- és bőrfelületek felbontásával feltáruló pontos szerkezet, összeillesztési módok és a faanyag vizsgálata közelebb vihetnek a tipológiai pontosításhoz.

Vas megyei dokumentumokkal és tárgy-történeti vonatkozásokkal egyelőre nem tudjuk tovább bővíteni az országosan elterjedt, úgynevezett tiszafüredi típus nyugat-dunántúli használatát. Közép-Dunántúlról, Veszprém megyéből azonban igen!

Kéziratunk lezárása után jelent meg a tiszafüredi múzeum igazgatónőjének, dr. Füvessy Anikónak tanulmánya egy stílusban azonosítható kiskunhalasi nyereggyártó műhelyről (FÜVESSY 2003). E dolgozatában a tiszafüredi típusú nyergeket vizsgálva, kiemelt figyelmet szentel a kápafejeken, illetve kápakanalakon előforduló díszítményekre (virág, monogram, évszám, címerállat, magyar címer). Ezek sorában kettő, a zirci Reguly Antal Múzeumban található nyerget is említ, illetve részlet-rajzát is közli (FÜVESSY 2003: 275-276, valamint 8-11. ábrák).

A sok újdonsággal szolgáló közleményből azonban nem derül ki, hogy e nyergek valójában a veszprémi múzeumból kerültek kölcsönzésre, s több hivatkozás is pontatlan. A címeres ugyanis azonos a László Gyula által közölt példánnyal (LÁSZLÓ 1943: 81. kép), a monogram nem “KB”, hanem “KD”, s a helyes leltári szám P. 121. A tárgy Békefy K. ajándékaként 1909-ben került közgyűjteménybe, s a leíró karton szerint: “Füredi típusú, fából készült nyereg. A szíjhevederek már hiányoznak belőle, csak a váza van meg. Első részén magyar címer van rá kifaragva. Felirata KD 1830. Körben beütött díszítés.” A másik nyereg helyes leltári száma P. 124, mely Szentkirályszabadjáról származik, s a leíró karton szerint: “Fanyereg. Karcolt dísszel. 54 cm hosszú, 32 cm magas.”

Tájékozódásunk szerint a Laczkó Dezső Múzeum még egy Szentkirályszabadjáról származó füredi típusú nyeregvázat is őriz. Az 1912-ben a veszprémi múzeumba ajándékként került tárgy – csakúgy, mint a fentebb hivatkozottak – minden kétséget kizáróan tiszafüredi típusú, kiérlelt, klasszikus forma. A P. 122 leltári számú tárgy leíró kartonja szerint: “Fából készült, tiszafüredi típusú nyereg. Bőrhevederrel, feszítő szíjai megvannak. Elöl és hátul vésett-faragott dísszel. Szuette. Aj. 1912 Rosos István”. Tanulságos, hogy a két szentkirályszabadjai nyerget “Szamárnyereg-váz”-ként jegyezték be a korabeli szerzeményi naplóba.

Ugyancsak a veszprémi múzeum őrzi azt a szentgáli nyerget, melyre, mint dunántúli előfordulásra Vajkai Aurél monográfiája nyomán (VAJKAI 1959: 63. és 30-31. kép), magunk is hivatkoztunk (GRÁFIK 2002a: 46), legutóbb sajnálatosan elírva, ennek tulajdonítva a fentebb említett címer-ábrázolást (GRÁFIK 2004a: 420).

A fentieken kívül a veszprémi múzeum gyűjteményében található még két újabb nyereg. Az egyiknek nincs leltári száma, teljesen díszítetlen, a kápája fémből van. E típusváltozat párhuzamai, mint másodlagosan a parasztság, a köznép által használt katona nyergek, megtalálhatók a Néprajzi Múzeum gyűjteményében is (vö. GRÁFIK 2002a: 83-84). A másik példány egy tiszti szolgálati nyereg, a magyar honvédségnél használták 1960-ig, leltári száma 96.11.1, s melynek változatai a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében tanulmányozhatók (vö. GRÁFIK 2002b: 59. és 246. kép).

Sajnos nem tudjuk, hogy a veszprémi múzeum tiszafüredi típusú nyergei hol készültek, illetve miként kerültek a Dunántúlra. Összehasonlítva a tárgyakat a bizonyíthatóan tiszafüredi műhelyhez, illetve mesterekhez köthető példányokkal, több mint valószínűsíthető, hogy a Laczkó Dezső Múzeumban őrzött példányok nem a Dunántúlon, hanem a neves Tisza menti, esetleg más alföldi nyereggyártó központban készültek. Közép-Dunántúli előfordulásuk tehát nem a füredi típus dunántúli nyerges műhely(ek)ben való készítésére, hanem a kész tárgyak (föltehetően személyekhez kapcsolható) vándorlására, illetve a füredi típusú nyergek gyűjtéskori használati helyére utalnak (a múzeumi anyag azonosításában nyújtott segítségéért Schleicher Vera muzeológusnak ez alkalommal is köszönetemet fejezem ki).

Természetesen nem zárható ki, hogy füredi típusú nyergeket a XVIII-XIX. század folyamán a Dunántúlon is készítettek. Erre utalhat a füredivel együtt emlegetett, úgynevezett igmándi nyereg léte is, bár ez utóbbinak pontos leírásával – jelenleg még – nem rendelkezünk (vö. GRÁFIK 2004a: 412). A Dunántúlról ismert XX. századi szíjgyártók – akik nyereggyártással is foglalkoztak – viszont már az úgynevezett angol nyerget, illetve annak változatait készítették (példaként lásd KÖRMENDI 1988).

Mindenesetre – az újabb dokumentumok ismeretében – megállapíthatjuk, hogy maradtak még a Dunántúl (s benne Vas megye) nyereggyártásával, nyereghasználatával, azaz lovas kultúrájával kapcsolatban nyitott kérdések. Ezek megválaszolása további forrásfeltáró feldolgozást, terepmunkát és muzeológiai kutatást igényel.

forrás: czanikcsabaarpad.hu; vasiszemle

Az ember, aki zenével gyógyít “Jeszenszky István”

2012 májusában néhány napra beköltöztem István erdei házába, a sokak által Napfény Szentély néven emlegetett béke és nyugalom szigetére.
Az élet egy másik minőségét találtam meg itt . Egy lehetőséget, ami ugyan nem könnyen másolható, viszont példát mutat. Kitár egy ajtót és bepillantást enged a természet, a tisztaság, a szeretet, az egyszerűség, a bölcsesség és a zene varázslatos, titokzatos, gyógyító harmóniájába.
Amennyiben olyan érzésetek támadna, hogy a “normálistól” teljesen eltérő viselkedéssel vagy gondolatokkal találjátok szembe magatokat, csak nyissátok ki a szíveteket és rájöttök, minden igaz! István tényleg így él! Tanult a Természettől, Indiai és Tibeti mesterektől! Gyógyító zenéjével, teltházas koncertjeivel járja az országot és a világot, Mexikótól- Iránig.
A felvételeket minden előre tervezés nélkül készítettem, csak spontán követtem a Mestert és filmeztem!
Jó szórakozást és ébredést kívánok!
Horváth Szilárd
cinematográfus

Sári-legendárium – Beszélgetés Sári Lászlóval

csoma_legendarium_1„Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz” – életút beszélgetés Sári Lászlóval, a neves tibetológussal, a Csoma-legendárium forgatókönyvírójával, Lin-csi apát közreadójával, a Magyar Rádió szerkesztőjével. 

Sári-legendárium – Beszélgetés Sári Lászlóval

Sári László

Sári László

Sári László Magyar-tibeti szakon végzett az ELTÉ-n. Fő kutatási területe, a buddhista filozófia és a tibeti irodalom, elsősorban a tibeti vers. Doktori disszertációját a tibeti verselmélet kérdéseiből írta. Publikációiban a nyugati és a keleti gondolkodás határait, a különböző logikai rendszerek jellemzőit vizsgálja. Verselméleti kérdésekkel foglalkozó munkái a nyugati versformák és a tibeti költészet formai sajátosságait mutatják fel, tartalmilag a kétféle világszemlélet és az ezeknek megfelelő életvezetési formák különbözőségeit írják le. Magyarul először az ő munkáiból ismerhette meg az olvasóközönség Cangjang Gjaco, a VI. Dalai Láma költészetét és a tibeti népköltészetet. 1975 óta tudományos ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban. 1992-től a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének vezető szerkesztője. Műsorai (A Kelet Kapujában, Keleti Társalgó) a Távol-Kelet irodalmát mutatják be a szélesebb közönségnek. Ugyancsak e célt szolgálja közreműködése a különböző televíziós csatornák ismeretterjesztő sorozataiban, műsoraiban. 2003-ban Csoma-legendárium címmel film-forgatókönyvet írt, a filmet Szemző Tibor rendezte. Könyvei: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, A Himalája arca, Beszélgetések a Kelet kapujában,Az ifjú Lin-csi vándorlásai. Fordításai: Tudást Őrző Tiszta Tenger, tibeti versek, Lelked szélfútta madártoll, Cangjang-Gjaco, a VI. Dalai Láma szerelmes versei, Út a nyugalomhoz, Tendzin Gjaco, a XIV. Dalai Láma írásai korunkról, jövőnkről, esélyeinkről. Sári Lászlóval lapunk szerkesztője, Weiner Sennyey Tibor beszélgetett.

WST: Öt évvel ezelőtt volt egy előadássorozatod: a „Nyugat-keleti utazás”, amiben, úgy sárilászló2érzem, szinte a teljes eddigi munkáidat megpróbáltad felölelni, elmondani, megtanítani. Már a cím is elég beszédes számomra, bár most nem lesz lehetőségünk végigmenni azon, amit te fél éven keresztül tanítottál. Talán arra jó ez, hogy egy vonalzó legyen; mérték, aminek mentén tudunk haladni, és kiderüljön, hogy Sári László minek a kapcsán jutott el keletre, miért tartja fontosnak ezt a keleti irányultságot, mi és miért lett fontos egy magyar tibetológus számára, vagy egyáltalán, a magyar közönség számára. Így hát az első kérdésem ez: jól érzem ezt a Nyugatról Kelet felé való orientációnak a fontosságát és súlyát a munkásságodban?

SL: Igen, és visszafelé is éppen ilyen fontos, tehát a kelet-nyugati orientáció is. Talán még fontosabb, mert amit mi a nyugati világból tudunk keletre vinni, az nem feltétlenül áldás. Viszont még mindig érvényes – ha nem is olyan romantikusan, mint ahogyan ezt gondolták – hogy

keletről fölragyog valami fény, a szellem fénye,

és bevilágítja a mi nyugati labirintusainkat; szorongásaink majd megszűnnek, és ismét magunkra találunk. Ennyit azért nem ad, ennyit nem kaphatunk kelettől, nem mentheti meg ezt a nyugati civilizációt minden maga teremtette bajától. De legalább csillapíthatja a gondjainkat, bajainkat, és talán fékezheti azt a tempót, amivel igyekszünk valami nagyon sötét és gyanús cél felé. És ha ilyen, hát akkor legalább kelet segíthet abban, hogy ne nagyon siessünk egy elég közelinek, csúnyának és sötétnek látszó vég felé. Többen mondják, hogy ez a nyugati civilizáció egy öngyilkos civilizáció, és valóban, be kell látnunk, hogy sorra éljük fel szellemi és fizikai létfeltételeinket, s ez nem túl sok jót ígér. Lehet, hogy mostanában nekünk itt, a nyugati világban sokkal fontosabb, hogy mit adhat hozzá a régi kelet a mi kultúránkhoz.

WST: Bocsáss meg, megütötte a fülemet, hogy „a régi kelet”. Az új keletre, ahogy tudom, te gyakran jártál, és egy másik interjúban sajnálkoztál is, hogy csak négy hónap volt a maximum idő, amit ott töltöttél. De szerintem az már elég intenzív tudott lenni ahhoz, hogy a mostani keletről is képet alkothass. Nagy különbséget veszel észre, nagy változást látsz a mostani kelet történéseiben?

SL: Hát nem is kell ahhoz kelet felé még csak elindulni sem; bekapcsoljuk a televíziót vagy kinyitunk bármilyen újságot, és látjuk, hogy

a mai kelet már sokkal inkább nyugati módon él.

Talán még a mi nyugati világunknál is nyugatibb az a fajta életvezetési gyakorlat és ipari civilizációs infrastruktúra, ami ott létrejött. Természetesen ez a mi ajándékunk, amivel pillanatnyilag még tudnak mit kezdeni, de aztán oda jutnak, ahova mi is jutottunk: kicsit belegabalyodnak a világukba, s ennek fenntartása és tökéletesítése lesz a cél a biztonság érdekében. Ez tényleg oda visz, hogy elfordulnak a régi kultúrájuktól; ahogy ők mondják: aki kifelé fordulva serénykedik, az elfordul a szívétől. És akkor az el is feledkezik magáról. Tehát a lelki, az égi – ők így mondják – származásuk feledésbe vész, és csak ez, a földi rabság marad. És ez is egy életveszélyes üzemként, mert hát valóban életveszélyes az egész ipari civilizációs infrastruktúra, ami megáll rajtunk, mint a vastüdő.

WST: Egy pillanatra most felvázoltuk a kor tükrét, de szeretnék visszatérni inkább a te dolgaidhoz. Ezt az öt évvel ezelőtti előadássorozatot a Lelked szélfútta madártoll című könyvvel kezdted meg; gondolom, nem véletlen, hogy ezt tetted az első helyre. Másrészt, ahogy tudom, te a tibeti verseléssel, a tibeti költészettel foglalkoztál és foglalkozol elég intenzíven. Az Irodalmi Jelen elsősorban ugye irodalmi lap; bár nagyon szívesen eltársalognék különböző szociológiai és társadalmi jelenségekről, melyek elválaszthatatlanok az irodalomtól, de ez esetben inkább érdekelne az irodalmi tevékenységed. És különösen az, hogy miért fogott meg téged a tibeti költészet? Miért pont a tibeti költészet? Miért pont a tibeti verstan? Ázsia azért elég nagy…

SL: A vers meg az irodalom akkor is a legfontosabb dolog a világon, ha most ezekért valaki egy kicsit megmosolyog, és azt mondja, vagy azt gondolja rólam, hogy micsoda szép lélek vagyok. Nem erről van szó! Arról van szó, hogy akár történelmi, akár – ahogy az előbb mondtad – szociológiai vonatkozásokat keresünk, és egy nép életét és kultúrájának a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban keletkező elemeit keressük, azokat leginkább csak az irodalomban találjuk meg. Vagy leginkább, vagy csak, de lehet, hogy még a csak is igaz. Más művészetek is feltárják előttünk a hétköznapi élet kérdéseit. Sőt, a hétköznapi ember létkérdéseit, filozófiáját; az emberek egymáshoz való viszonyait, egy közösség életének legjellemzőbb vonásait. De konkrétabban, kézzelfoghatóbban, megragadhatóbban az irodalomnál semmi sem tárja fel. A mai kor lenyomatai, a mai ember életérzése, elgondolásai is egy adott közösségen belül az irodalomból ismerhetők meg leginkább; és még inkább így van ez, hogy ha egy háromszáz évvel ezelőtti ember életét akarjuk elképzelni. Szeretnénk tudni, hogy mit érzett, mit gondolt, milyenek voltak az emberi viszonyai, milyen volt a viszonya a világgal, önmagával. Ezt csakis az irodalom tudja elénk tárni. Különösen egy olyan kultúrában, mint a régi keleti, ahol a tudományok, mint például a szociológia vagy egyáltalán, a társadalomtudományok nem jelentek meg; együtt, egy egészben, egy teljességben működött vallás, irodalom, filozófia és művészetek – nem csak az irodalom, hanem a művészetek minden ága. De a legkonkrétabb lenyomatokat, a legkonkrétabb megfogalmazását mindig az irodalom adta egy kor emberének, és annak az embernek a legkülönbözőbb viszonyairól

az irodalom tájékoztatott legteljesebben.

Nos, ezen belül is, főleg, ha érzéseket keresünk, akkor a vers, a költészet a leghitelesebb. Az ázsiai költészet viszont olyan, amely egyben filozófiát is hordoz. És ha a filozófiából még tovább megyünk a hétköznapi élet egyszerűbb megnyilvánulásai felé – beszéltünk erről a teljességről: a filozófia, a vallás, a művészetek és a tudományok amennyiben vannak, vagy a tudományos gondolkodás amennyiben feltűnik – ez mind egy teljes egységet alkot, és egymással együttélésben jelenik meg. Akkor a versben nem csak az egyes ember életérzései, viszonyai jelennek meg, hanem a gondolatai és a hétköznapi életében történő dolgokra való reagálása is. Tehát egyszerre szociográfia is tud lenni a régi ázsiai vers, egyszerre filozófia, egyszerre vallás, és természetesen a szív, az érzésvilág legtisztább, legtökéletesebb megmutatkozása. Ezért fontos a vers. Nem azért, mert jaj, de szeretjük, és elolvadunk a szép szavaktól és a költészet mindenféle felemelő effektusaitól; hanem azért, mert konkrét tudás, konkrét ismeretek olvashatók ki belőle. Ha ez ráadásul röviden sikerül, ha nem hosszú traktátusokból kell a sorok mögé tekintve megsejteni ilyesmit, hanem négy sorban tájékoztat briliáns tehetséggel egy költő mindenféle dolgokról, amelyeket épp az imént soroltunk – hát akkor azt a költészetet nagyon meg kell becsülni. A hatodik dalai láma kicsivel több háromszáz évvel ezelőtti költészete pontosan ilyen.

WST: Szerelmi költészet nem túl gyakori, vagy nem tudom, a dalai láma…

Samantab-yabyum

Samantab-yabyum



SL: Nem.

WST: …ne sértődj meg ezért… (mindketten nevetünk)

SL: Nem dehogy is. Abból nagy botrány is lehetett volna, ha nem ilyen jó költő, nem ilyen jó uralkodó. És nem ilyen jó diplomata a népével, akik közé álruhában, éjjel, a bordélyok világába jár.

WST: Kicsit „Mátyás királyos”.

SL: Igen, valóban. Nappal pedig az ivókban és a piacokon vegyült volna el. És nem találta volna meg a hangot a közönségével, akik egyben alattvalói is voltak. Hát akkor egy óriási botrány lett volna abból, hogy egy dalai láma nem csak egy dalai láma; a világi és az egyházi hatalom egyszemélyes birtokosa piál és csajozik; akkor a legegyszerűbb szerzetes vagy láma is bizony nagyon megfizetett volna az efféle kilengésekért. De olyan hangon szólalt meg, és annyira az ő érzéseiket, gondolataikat tükrözte mindenféle evilági kalandja ennek az istenségnek – mert ugye a dalai láma egy megtestesült istenség, itt a földi világban, égi származék, ahogy ő maga is vallotta magáról. Szóval, ha nem az ő hangjukon szólal meg, és nem kedvelik meg egymást a költő és közönsége, akkor tényleg óriási balhé lett volna belőle. De ő olyan hangon szólalt meg, olyan egyszerű nyelven, hogy ezek a versek folklorizálódtak is, még a saját életében énekelt formában ő maga hallotta a piacokon, hogy dalolják a költeményeit. Nagyon is a nép nyelvén tudott szólni, és mindig óriási együttérzéssel a földi létben szenvedők iránt, ugye, ahogy a buddhizmus tekinti az embert. És az ő fájdalmukat, kínjukat, örömeiket szólaltatta meg, az ő nyelvükön. Nem csoda ha még életében megjelentek a versek fadúcos kiadásban, többször is. De mondom, kívülről is fújta a nép, éjjel-nappal dalolták a kocsmákban, a piacokon és a bordélyokban. Jó uralkodó volt, egyben egy életveszélyes nemzetközi helyzetben, ahogy ma mondanánk, mert a mongolok nagyon fenték akkoriban a fogukat Tibetre. És ezért sem volt ésszerű magánéleti okokból valami botrányt csinálni, belpolitikai botrányt, bizonytalanságot, mert akkor az a mongolokat – a külső támadókat – előnyös helyzetbe hozta volna. Tehát józan volt a vezetés is, az egyházi és a világi vezetés is, és józan volt a nép is. Nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvelték a dalai lámájukat, az uralkodójukat.

WST: Tovább lépnék, mert erről még nagyon sokat lehetne beszélni.

SL: Igen, az a baj, hogy nagyon sokat.

Linji

Linji

WST: De itt volt egy részlet, ami szerintem nagyon kedves, és tényleg nagyon kifejező: „Mi az, ami túlmutat Buddhán és tanításán?” – kérdezte egyszer Lin-Csi apát kolostorában az egyik tanítvány.  „Egy szezámmagos pogácsa” – vágta rá a mester. Azt hiszem, hogy ezt a már-már abszurdnak tűnő, de abszolút mindent vivő logikát, amit én nagyon szeretek, amit tapasztalok…

SL: Ezt szeretjük. (nevetés)

WST: …sok nehézségen átvitt már, és szerintem nem csak engem, hanem sokakat. Valami ilyesmit látok ezekben a kis közreadott művekben. Az egyik költő barátom, Jász Attila mesélte, hogy Tatabányán volt egy kiváló könyvtáros beszélgetés; és ott szóba került Lin-Csi apátnak nemcsak a beszélgetései és tanításai, hanem magának Su-la-ce-nek is a személye. Vajon megállja-e az a feltételezés a helyét, hogy Su-la-ce olyan viszonyba van Lin-csivel, mint mondjuk Szókratésszel Platón? Szókratész nem nagyon írt le semmit, viszont Platón az ő egész filozófiáját képes volt interpretálni, megfoghatóvá tenni.

SL: Ez egy hibátlan párhuzam. A nagy mesterek annak tudatában, hogy úgyis lejegyzik a bölcs mondásaikat, legfeljebb csupán szentencia formában, vagy tán részletesebben is kifejtve, mert hogy azok olyan értékesek; hát minek fáradozzanak – gondolják. Meg nem is olyan méltó talán a munka rabságában körmölni, és ezzel azt a szándékot is elárulni, hogy én nektek valami nagyon lényeges dolgot akarok mondani. De nem is ez a lényeg, nem akarom bántani persze a mestereket.  Azzal, ha maga a mester írná le a tanítását, elárulná a szándékát, elárulná önmaga minősítését, ami persze valószínű, hogy alacsony minősítés. A mester önértékelése válna nyilvánvalóvá, nevezetesen az, hogy a mester azt hiszi, hogy lejegyzésre és terjesztésre méltók az elgondolások, amiket ő a világról tanít, és hogy ezekre rá is szorul a világ. Nos, ez nem előnyös színben tünteti föl a mestert. Minden mesternek akad előbb-utóbb egy ilyen lelkes tanítványa. Ha nem, akkor megszervezi, keres magának egyet, csak azért, hogy megmaradhasson abban a szerepben, ami valószínűleg kicsit hamis, hogy: „dehogy akarok én bármit is közölni a világgal”, és „dehogy gondolok én bármit is örökérvényűnek abból, amit gondolok”, „dehogy képzelem azt, hogy ti rászorultok az én tanításaimra”. Szóval „én csak laza krapek vagyok, egy olyan csávó, aki hát itt elejt ezt-azt; fiúk, ha éppen egy-egy gondolatom tetszik, akkor kezdjetek vele valamit”. Nos, efféle hamis szerepekben szoktak tetszelegni a mesterek. És meg is értem őket, lehet, hogy ez nem mindig hamis szerep. Az is lehet, hogy halálkomolyan így gondolják. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy cseppnyi hiúság ne legyen a mesterekben, és ne fájlalnák, ha netán már közeledvén a vég, az elmúlás, nem látnának valaki lelkes tanítványt, aki serényen jegyzetel.

WST: Szerintem ez egy fontos dolog volt. Egyáltalán, a szerző fogalma, vagy a költők is szívesen szoktak… (nevetés)

SL: Ezért vannak szerepversek is…

WST: Sokszor azok a legjobbak.

SL: Bizony. És ezt Jász Attila milyen jól tudja, ott nincs valami hamis póz eltakarásáról szó, hanem hogy ő nagyon jól érzi magát a legkülönbözőbb szerepekben, egészen nagyszerűen.

Zen

Zen

WST: Visszatérve Lin-Csi apáthoz, ő egy ezerkétszáz évvel ezelőtt élt figura. És ugye volt, aki lejegyezze a tanítását, de közben most te adod közre magyarul, ezerkétszáz évvel később. Nyilván ez valamennyire aktualizálja ezeket a szövegeket, beleteszi egyrészt a magyar kontextusba, másrészt olyan irodalmi vagy történelmi helyzetbe, amikor a nyugati ember bizony szívesebben tekint hátra és keletre. Remélve, ahogy már mondtad korábban, hogy majd megvilágosodnak helyettem. Vagy ezt meg lehet rendelni, mint a pizzát. Szóval egy ilyen rendszerben, egy ilyen történelmi helyzetben vannak ezek a könyvek. Mennyire érzed azt, hogy ez egy abszolút feladat, vagy ez csak a Sári László tibetológus, rádióműsor-szerkesztő, a Kelet Kiadó vezetője és egyéb más dolgok mellett, vagy amiről még majd tényleg beszélhetnénk az Élet vendégéről is a Csoma-filmről; ezek mellett ez csak egy. Vagy mennyire érzed úgy, hogy ez szinte már te magad vagy?

SL: Tökéletesen képes vagyok azonosulni Su-la-ce-vel és Lin-Csivel is, bevallom. Én talán azt gondolom, hogy akkor vagyok őszinte, ha bevallom, talán ezek azok a legfontosabb gondolatok, amiket keletről el lehet és érdemes hozni.

WST: Mi volt az a pont, amikor megérintett? Mikor kezdtél ezzel foglalkozni?

SL: Ez megint egy nyugat-keleti és egyben kelet-nyugati utazás, mint amik a Lin-Csi történetek. Valójában a keleti példázatok a nyugati világról és annak gondjairól, bajairól szólnak; szorongásainkról, téves elgondolásainkról, megromlott vagy eleve rossz emberi viszonyainkról, vagy viszonyunkról általában a világgal és magunkkal. Ezek a legfontosabb kérdések egy ember meg egy közösség életében is.

WST: Úgy tudom, hogy végül németül is kiadták az egyik…

SL: Igen, meg csehül is.

WST: Az a fordításverzió is a tied volt?

SL: Igen, szóról szóra magyarból készült a fordítás. És hónapokig a toplistán volt Prágában, ami nagyon jó érzés, mert azt jelenti, vagy igazolja, hogy ez a szándék helyes. Az emberek szívesen olvassák, mert bizony várnak valami efféle csillapítószerre.

WST: Az egyik legjellemzőbb szó, hogy van benne egyfajta derű. Lehet, hogy erre a derűre vágynak, és ezt a derűt sejtik meg, vagy valami egészen másról van szó?

SL: Biztosan a derű is, mert ha megszabadítanak a szorongásomtól, és a tetejébe még valami derűs megkönnyebbülést kapok egy-egy történettől, akár mint receptet alkalmazhatom. Akkor biztosan boldogabb vagyok, mint ha csak nagyon komolyan elmondanák, hogy ne fájjon a világ, meg hogy azért nincs még világvége. Látod, ezen még nem gondolkoztam, de most talán értem, hogy mitől van ez. Ez egyrészt egy vallás, méghozzá a csan, vagy japán, szóval a zen-buddhizmus filozófiai forrásaiból, a bölcselet világról alkotott képeiből, gondolataiból táplálkozik, és von le következtetéseket. Na most, minden vallás, vallási vigasztalás kissé komor, és hogy a vigasztalás részese lehessek, vagy az ígéretet, amit a vigasztalás megfogalmaz, megkaphassam, ahhoz elég nagy árat kell fizetnem a legtöbb vallásgyakorlat következményeképpen. Tényleg a vallásgyakorlat visz oda, hogy aztán az ígéretet a saját ígéretemnek tekinthessem, vagy a vigasztalás valóban vigasztaljon. A legtöbb vallás valami komor ígérettel és vigasztalással szolgál, és nagyon meg kell fizetnem az ígéret megvalósulásáért, vagy a vigasztalás könnyebbítő, és a terheket rólam valamennyire levevő hatásáért. A zen pedig az a fajta vallás, mely, mint egy túlérett társadalom vagy egy emberi közösség világlátása és vallása, vallásgyakorlása is egyben,

[a zen] vállalja a lírát és a humort.

De ha nem komor ígéretekben és nem nagy áldozatokat kell hoznom, hanem könnyed és derűs úton szabadulhatok meg a terheimtől vagy a gondjaimtól, akkor persze hogy hálásabb vagyok, mint hogyha a komor, sötét ígéreteket, szörnyű szabályok betartását, teljesítését és valami nagyon komoly és fantáziátlan életvezetést várnak el tőlem, hogy aztán ahhoz a vigasztaláshoz hozzájussanak. Ez inkább könnyed, derűs, kicsit lírai, és a humort őszintén vállaló.

WST: Ezek a zen filozófiájához kicsit visszatérnek. A gyakorlás ellenben nagyon kemény.

SL: Az elején.

WST: Amikor egy nyugati ember a lehető legegyszerűbb formában ül, vagy csak simán zazent gyakorol,  azért az kemény fizikai jelenlétet is igényel eleinte.

SL: Igen, ha szerzetesi, kolostori vallásként tekintünk a zenre.

WST: Tekinthetünk másként is a zenre?

SL: Hogyne, civilként is. Nem kell nekünk mindent átvenni, amit a zen javasol. A szerzeteseknek egészen más szabályok kötelezőek, mint a világiaknak. És a világiak is megválaszthatják, hogy mivel rokonszenveznek, és mivel nem. És ha úgy döntök, hogy csak a derűt, a lírát és a világlátást veszem át, de közben élem az én civil életemet, úgy, ahogy korábban éltem, akkor máris megkönnyebbülök. Könnyebb lesz az élet, és könnyebb lesz a halál is – ahogy ők mondják. Ugyanis a tét nélküliségről győz meg a zen világlátás vagy bölcselet engem, vagy azt hiszem, legtöbbünket; hogy azoknak a dolgoknak, amelyek olyan súlyosan vagy hátrányosan szólnak bele az életünkbe, nincs is olyan komoly súlyuk, nincs is olyan komoly tétjük. És ha erről meggyőznek, akkor nem kell nekem bevonulni szerzetesnek, és nem kell szigorú szabályok betartásával élnem; ennek a tudata is bőven elég ahhoz, hogy kicsit könnyedébben éljem az életemet tovább.

WST: Csak annyit engedj meg, hadd tegyem hozzá a beszélgetés kedvéért, hogy például számomra a zen gyakorlásban az elengedés volt az egyik legfontosabb, érdekesebb dolog minden egyes kilégzéssel, és ez a tét nélküliség és elengedés valószínűleg ennek a filozófiának a kis csomópontjai, a sok-sok szál, amely mind elfut egy bizonyos irányba.

SL: Igen, pontosan így van. De állítom, hogy sokunknak, akik találkozunk a zennel, vagy tán csak nem tudjuk, hogy találkoztunk a zennel, magunk ismerjük fel a zen filozófia következtetéseit: akár mindenféle zen segítség nélkül jutunk zen felismerésekhez. Bővel elég, ha civilek, világiak maradunk, és nem firtatjuk a vallásgyakorlás különböző technikáit. Nem feltétlenül kell jógáznunk, nem feltétlenül kell meditálnunk.

Élnünk kell józanul.

Lehet, hogy a hétköznapi élet egy-egy eseményén vagy jelenségén eltűnődve egyesek messzebb jutnak, mint mások nagy erőfeszítéssel végzett meditálások és légzőgyakorlatok eredményeképpen. Nem tudjuk pontosan, hogy kinek mi kell, és az nagyon nagy veszély, hogy sokan egyből a mély vízbe ugrunk; a meditáció meg a jóga bizony lehet tévút is. Lehet, hogy sokkal jobban meditálunk, és a jógára egyáltalán nincs szükségünk akkor, amikor ülünk a fűben; nem is tudjuk, hogy meditálunk, és sokkal messzebbre jutunk, mint amikor szervezetten, előkészítetten, bemosakodva a leírt vagy megtanult szabályok szerint végezzük a gyakorlatokat. Nem mindenféleképpen kell a zen egyébként valóban nehéz gyakorlatait elsajátítani, és különösen nem kell zen szerzetessé válnunk, ahol az első félév „halál”. De utána, ha már a szerzetes megfelelt, már valóban egy egészen könnyű, laza életet élhet. Tulajdonképpen a buddhizmus minden ágának a lényegéhez jut hozzá az ember, ha ezeken a gyakorlatokon túl van, vagy gyakorlatok nélkül a saját felismeréseiből, következtetéseiből jut ide, és akkor számára az élet és a halál többé nem drámai esemény, hanem filozófiai kategória; akkor már megkapta a zentől vagy a buddhizmustól azt, amit kaphat. Ez a legjobb vigasztalás vagy ígéret, amikor az ember erre a következtetésre jut.

WST: Tovább lépve Kőrösi Csoma Sándorra, ha jól tudom, ennek a filmnek te írtad a csomafilmszövegét, igaz?

SL: Igen, én írtam a filmet.

WST: Ez kiváltott némi vitát, és olvastam olyan recenziót is, ahol azt firtatták, hogy ez egy mesefilmbe ágyazódott Körösi Csoma Sándor életrajz-e? A saját közvetlen környezetemben viszont egy abszolút elismert Kőrösi Csoma-film lett. Nemcsak azért, mert ismerek olyan embereket, akik részt vettek benne, hanem mert olyan arcát mutatta meg ennek az egész Kőrösi Csoma-történetnek, ami nagyon-nagyon szerethető. Neked erről mi a véleményed: egy ilyen szerethető, egy legendás Kőrösi Csomát szerettél volna, szerettetek volna Szemző Tiborral felszínre hozni, vagy pedig jogos az, amikor Kőrösi Csoma Sándor „konkrét életét” kérik számon a filmen?

SL: Mind a kettő igaz, tehát Csoma egészen biztos, hogy eljutott ahhoz a felismeréshez, amit eddig emlegettünk, és egész biztos az is, hogy ahhoz a következtetéshez is eljutott, hogy az élet és a halál eseményei, főleg a buddhisták halála a tibeti buddhizmusban egy eseménysor, nem pedig egyetlen mozzanat. Ezek nem drámai események, történések, hanem egy filozófiai kategória. Ez tette Csomát is derűssé és könnyeddé. Miután elkészült a szótár, nem ment tovább eredeti úticélja felé, hanem lubickolt a buddhizmusnak ebben a könnyű életérzésében. Ült a szigorú aszkéta, a protestáns lelkész – mert hát hivatalból ő az volt valójában – és minden szorongását fölszabadította ez a felismerés; a feladatok, a munka iszonyú terhétől megszabadulva felismerte az emberi létezés végtelenségét. És nem nehéz nekünk, nem buddhistáknak is belátni, hogy a világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából? Az ember a jelen élete, az ebben a testben töltött élete után is majd lesz valahol, egy másik létformában. A létformák csereberélésével ugyan, de az emberi létezés is végtelen. Ez egy nagyon vigasztaló tudat: megnyugtatja az embert, és nem szorong a haláltól.

WST: Igen, csak ezekben a lépcsőkben az ego, amihez a mai ember leginkább ragaszkodik, úgyis elveszik.

SL: Nem biztos. Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy épp az marad meg, csak más-más ruhában, öltözetben; nem tudjuk. Akár ezt is lehet hinni, és nem is képtelenség. Na most, ez Csoma szellemi fejlődésének a regénye. Aszkétából, kemény, következetes, iszonyú nagy munkabírású, szívós, de kicsit szúrós, barátságtalan, mogorva tudós emberből egy derűs, megkönnyebbült kalkuttai polgár lett, aki ott, a bengáli ázsiai intézet könyvtárában falta a buddhista irodalmat, és nagyokat nevetgélt, beszélgetett a látogatóival. Így írják le őt, a korábbi énjét pedig tényleg egy kicsit negatívan komornak, barátságtalannak ítélték meg az emberek. Ezt tudjuk, hogy megtörtént. És azt is tudjuk, hogy eztán már nem nagyon vállalta korábbi feladatát a tét nélküliség miatt. Azt mondta: igen, ígértem valamit, nagyon nehéz bevallani, vagy teljesíthetetlen, vagy legalábbis kétséges a teljesítése, mert egyre kevésbé ígér konkrét eredményt föllelni a magyarok őshazáját vagy a magyarok maradékait az őshazában. Hát inkább még egy kicsit készülök – magát is áltatta – és aztán ha később indulok el, akkor talán nagyobb eséllyel találom meg. De amíg itt vagyok, amíg nem indulok el újabb próbatételekre, a régi cél felé, addig is élvezem a buddhizmus derűjét. Ide jutott ő szellemileg, a buddhizmus megismerése által – nem szorult ő segítségre, de hogy ehhez a felismeréshez hozzájusson, jól jött neki a buddhizmus.

Kőrösi Csoma Sándor

Kőrösi Csoma Sándor

WST: A filmednek egy szakaszában van egy jelenet, ahol az oda vezető út során táncol, három napig táncol Kőrösi Csoma Sándor. Mindenki kidől körülötte, de ő nyomja. Ott a magyar virtust szeretted volna megmutatni, vagy inkább ezt a mesebeliségét az útjának?

SL: Ilyennek szeretné látni a népe. A székely nép képzeletében fogalmazódott meg ez a mese, hogy ő ilyen ember volt. Nemcsak a tudományban meg a fizikai és szellemi élet áldozatainak bemutatása során vagy folyamatában volt ilyen kiemelkedő, hanem konokságában, kitartásában: mindenben. És amikor épp táncolni kell, abban is ő volt a legjobb. Egyébként pedig ismerjük, hogy a fene se akar néha mulatni egy-egy társaságban, de berángatnak minket, és gyakran nem akarjuk megbántani a vendéglátóinkat, ezért veszünk részt egy-egy mulatságban; akkor persze hogy kiteszünk magunkért. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Csoma innen is, onnan is, tényleg minden tekintetben egy kiválóság volt.

Ilyennek akarta látni a nép,

és én elhiszem, hogy az a fizikai teljesítmény, hogy letáncolta a placcról az összes törököt, s abban a sok napos lakodalomban ő lett a legjobb táncos, ő bírta legtovább, ez nem csak a népi képzelet szerint történt meg, hanem a valóságban is megtörténhetett volna. Iszonyú szívós volt, irgalmatlan fizikai teljesítményekre volt képes. Ha táncolni kellett vagy kellett volna, szerintem azt így csinálja.

WST: Még egy dolgot a filmmel kapcsolatban, és ez már a megvalósulásra vonatkozik: hogy jelentős része bábjátékszerű. Ez nekem nagyon-nagyon tetszett, ritkán alkalmaznak ilyesmit, hogy egy ilyen finom történetbe, sajátos játékfilmbe belevigyenek animációt.  Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi a műfaja ennek a filmnek? Számodra szerzőként mi a véleményed Szemző Tibor megvalósításáról, a bábjátékról? Ezt így terveztétek?

SL: Így terveztük, és minden képzeletemet felülmúlta. Mindenki, minden résztvevő teljesítménye; amit Roskó Gábor csinált, és persze az animáció munkatársai, Szemző zenéje és rendezése, és Szaladják Pisti operatőri munkája, minden képzeletet felülmúltak.

WST: Szerinted miért lett az, hogy én, mint néző kicsit olyan egyedülállónak érzem ezt a filmet, a magyar filmiparban? Nem jellemző, hogy így állnának egy magyar történelmi figurához.

SL: Igen, de olyan valószínűtlen vagy valószerűtlen az a fajta figura: jelmezes, konok, aszkéta hős, aki összeszorított fogakkal megy, és leküzd minden nehézséget; ez nem hiteles, és nem is ilyen volt. Szerettük volna megmutatni az embert:

ilyennek képzeljük ezt az embert.

Azzal én sohasem voltam kibékülve, hogy ő egy mártír, a tudomány mártírja meg a nemzet mártírja, önmaga mártírja, mert nem tudta valóra váltani az ígéretét. Szó sincs róla: ez egy valóban megoldhatatlan feladat, de azt akkor még nem tudhatta, mekkora feladatot vállalt, aztán időben rájött, hogy a létezés nagy kérdéseit tekintve – és nem csak az emberi létezést, hanem a mindenség létezésének kérdéseit tekintve – kicsiny súlyú dolog egy részletkérdésben elmerülni és ott találni választ is. Lehet, hogy nem érdemes, mert akkor az ember belevakul abba, és nem látja az ontológia egészének sokkal  izgalmasabb kérdéseit. És boldog volt, hogy a buddhista filozófia fölveti az ontológia kérdéseit; a nyugati filozófia sokkal ritkábban teszi ezt, a régi keleti filozófia pedig válaszokat is talál. A nyugati már kérdezni sem mer jóformán. Csoma óta még kevésbé mer kérdezni, nemhogy válaszokkal is szolgálna. Ő pedig boldog volt, hogy itt válaszokkal, ráadásul hihető és vigasztaló válaszokkal is találkozik.

WST: Lesz- e folytatása a Lin-Csi apátnak? Van-e még anyag, amit közre lehet adni?

SL: Kéznél éppen nincsen, de a filológia annyi meglepetést kínál, hogy végül is ki tudja, melyik kolostorban vagy könyvtárban botlik az ember Lin-Csiről szóló szövegekbe. Elképzelhető.

WST: A Könyvhétre jelentettek meg új anyagot?

Sári László

Sári László

SL: Igen, holnap megyünk a nyomdába megnézni. A jelen idejű munkáim inkább szerkesztői jellegűek, legfeljebb egy-két előszóra, utószóra futja az időmből. Most a Kelet Kiadónál nagy fába vágtuk a fejszénket: Kipling szövegeit több mint száz évvel a Nobel-díj után még mindig nem ismerjük, vagy magyarul nem ismerhető Kipling, pedig hát egy egészen nagyszerű, különös író volt. Újabb és újabb Kipling-kötetek jönnek, most a könyvhétre is egy vaskos novellás kötet. A Tibeti közmondások kiegészül az Indiai közmondások kötettel. Nagyon izgalmas dolog az, hogy ilyen egyszerű szentencia jellegű megnyilvánulásokból, megszólalásokból lássuk, hogy milyen srófra jár egy nép esze. És mit gondolnak a világnak azon a felén arról, amit mi is igyekszünk megragadni, az élet mindenféle jelenségét, eseményeit; ugyanarra a következtetésre jutnak-e, mint itt? Ha igen, akkor hogyan fogalmazzák meg, ugyanúgy-e, vagy hasonlóan, vagy teljesen másképp? A közmondások megint nagyon sok mindenbe engednek bepillantást, éppúgy, mint a költészet. És van egy kötet Afganisztánról, ami most már évtizedek óta megint az életünk vagy a nemzetközi politikai élet egyik főszereplője. El kell helyezni, mi az afgán történelem, mi az afgán kultúra, ha van, és hogyan jelenik ez meg akár a politika eseményeiben. Valójában primer vagy nem primer, de kézenfekvő kérdésekre keressük a választ a Kelet Kiadó könyveivel, és ha valamiben a kelet tényleg hozzájárulhat a mi filozófiai felismeréseinkhez, hát akkor az éppen ez, hogy az ő viszonyukat a világhoz meg tudjuk ismerni a költeményekből. De tulajdonképpen lehet, hogy egy mondatban Kipling is egész életében a keletet írta, és akkor volt a legjobb, amikor India ihlette a munkáinak a tárgyát.

WST: Köszönjük szépen!

(Sári Lászlóval beszélgetett: Weiner Sennyey Tibor. A portrékat Szőcs Tekla készítette. Technikai munkatársak: Demencze Ilona és Stenszky Cecília voltak.)

Részlet a Csoma-legendáriumból:

forrás: Irodalmi Jelen

Ősi Technológia: High-Tech Háborúk Leírásai Ősi Szövegekben!

Szanszkrit szövegek tele vannak utalásokkal olyan istenekre, akik égi csatákat vívtak felfegyverzett Vimánákkal, melyek olyan halálosak amilyen halálosakat a mostani felvilágosult korunkban csatarendbe tudunk állítani.

Vimana

Vimana

Például van egy passzus a Rámájanában, amely ezt írja:
„ A Puspaka jármű, amely a Naphoz hasonló és a testvéremhez tartozik, aki az erőteljes Rávan által hozta; az a légies és pompás jármű odamegy, ahová akar… az a jármű egy fényes felhőhöz hasonló, fenn az égen.”

„… és a király (Ráma) beszállt, majd a pompás jármű a Raghira parancsára a magasabb atmoszférákba emelkedett.”
A Mahabharatrában, egy hatalmas méretű ősi indiai versben olvashatjuk, hogy egy
Asura Maya nevű illetőnek volt egy Vimánája, amely 12 könyék kerületű, és 4 erős kerékkel rendelkezik.
A vers valóságos információs aranybányája az istenek közti háborúknak, akik nézeteltéréseiket fegyverekkel rendezték el, olyan halálosakkal, melyeket csak mi vagyunk képesek bevetni. Eltekintve a ’Lángoló Rakétáktól’, a vers említ más bevetett halálos fegyvereket is. ’Indra Dárdája’, amely egy forgó sugárvető (fényszóró?) által működött.
Amikor bekapcsolták, egy fényoszlopot produkált, amelyet ha egy célpontra irányítottak, azt azonnal elpusztította (felemésztette) az erejével.
Egy részletben, a Hős, Krisna az ellenségét, Salvát üldözte az égen, amikor Salva Vimánája, a Saubha valahogyan láthatatlanná vált. A rettenthetetlen Krisna azonnal kilőtt egy különleges fegyvert: „Gyorsan bevetettem egy nyilat, mely megölte a hangjának felkutatása által.”
Sok más szörnyű fegyverleírás fellelhető elég lényegre törően a Mahabharatrában, de a legijesztőbb mindközül a Vrishis ellen használt. A beszámoló szerint: „Gurkha a sebes és erőteljes Vimánájával a Vrishis és Adhakas három városa ellen repült és egy lövedéket hajított rájuk, mely az Univerzum teljes energiájával volt töltve. Egy izzó füst és tűzoszlop, mely 10 ezer Napként ragyogott, emelkedett fel teljes pompájában…

Az ismeretlen fegyver volt az, a Vas Menykő, egy gigantikus hírnöke a halálnak, amely porrá zúzta Vrishis és Adhakas teljes faját.”
Fontos megjegyezni, hogy az effajta feljegyzések nem egyedülállóak. Több hasonló keresztutalás is fellelhető más ősi népeknél.
Ennek a Vas Menykő-nek az utóhatása egy jól felismerhető, baljóslatú gyűrű.
Akik általa haltak meg, látszólag a felismerhetetlenségig összeégtek.
A túlélők kicsivel jobban jártak, a hajuk és körmük kihullott. Valószínű a legzavarba ejtőbb és kihívóbb, hogy az ősi jegyzetekben információk vannak arról, hogy hogyan építsünk egy ilyen állítólagos, mitikus Vimánát. A maguk módján, az instrukciók elég pontosak.

A szanszkrit Samarangana Sutradhara azt írja: „Erősre és ellenállóra kell a Vimána testét készíteni, mint egy nagyszerű repülő fény testű madárnak. Belülre elsőnek a Merkúr motort (hajtóművet) kell betenni a vashűtő berendezésével az alján. A Merkúrban lappangó erővel, mely a vezető (irányító) forgószelet mozgásba hozza, egy benne ülő ember hatalmas távolságokba utazhat az égen. Egy Vimána mozgása lehet vertikálisan fel- és leszálló, rézsútosan mozgó előre és hátra. A gépezetek segítségével az emberi teremtmények képesek az eget szelni és a mennyei lények a Földre szállni.”
A Hakatha (A babilóniaiak törvénykönyve) álláspontja elég egyértelmű: „Egy repülő gépezet működtetésének privilégiuma nagyszerű. A repülés tudománya mind között a legősibb örökségünk. Egy ajándék azoktól ’Akik a fellegekből valók’. Átvettük tőlük, mint megannyi életet megmentő eszközt. Azonban még fantasztikusabb az az információ, mely egy ősi kaldeus (Chaldean) műben lelhető fel, ’A Sifrala’-ban, amely több mint 100 oldalnyi leírást tartalmaz arról, hogy hogyan építsünk repülőszerkezeteket. Olyan szavakat tartalmaz, mint pl. grafit rúd, réztekercs, kristály indikátor, vibráló szféra (gömb?), stabil szögek, stb.
Ősi Indiai Repülőgép Technológia az Anti- Gravitáció kézikönyvből D. Hatcher Childress-től.
Megannyian, az UFO rejtélyt kutatók közül elsiklanak egy igen fontos tény felett. A legtöbb repülő csészealjat idegen eredetűnek feltételezik, esetleg katonai szervezetektől eredeztetik, eközben valószínű, hogy ősi indiai és atlantiszi származásúak.
Amit az ősi indiai repülő szerkezetekről tudunk, az ősi indiai forrásokból származik; ősi szövegekből, melyek a századok során ránk maradtak. Nem kétséges, hogy ezen szövegek legtöbbje hiteles; a megannyi jól ismert ősi indiai eposz önmagukban, és betűről betűre százával tartalmazza azokat. Legtöbbjük még nem lett angolra lefordítva ószanszkitból.

Ashoka az indiai nagyúr létrehozta az ’A Kilenc Ismeretlen Ember (Férfi?) Titkos Társaság’-át: nagy indiai tudósok, akik állítólag katalogizálták a tudományokat. Ashoka, munkájukat titokban tartotta félve attól, hogy a tudósok által összegyűjtött csúcstechnológiák, melyeket ősi indiai forrásokból gyűjtöttek össze, gonosz háborús cselekedetekhez használják fel, melyek ellen Ashoka hevesen kiállt, és áttért a buddhizmusra miután egy rivális sereget megsemmisített egy véres csatában. A ’Kilenc Ismeretlen Ember (Férfi?)’ összesen 9 könyvet írt, feltehetően mindegyik egyet. Egyedi jelzésű volt a „Gravitáció Titkai!” Ez a könyv nem ismeretlen a történészek számára, de ők nem úgy tekintettek rá, mint aminek köze lenne a „gravitáció irányításához”.
Feltehetőleg még mindig egy titkos könyvtárban tartják valahol Indiában, Tibetben vagy valahol máshol (talán valahol Észak-Amerikában). Pontosan érthető az oka annak, hogy miért is akarhatott Ashoka egy ilyen titkos tudást elrejteni ameddig csak lehet.
Ashoka szintén tartott az olyan pusztító háborúktól, melyekben ilyen csúcsfejlett járműveket és futurisztikus fegyvereket vetnek be, melyekkel az ősi indiai Ráma Birodalmat elpusztították több ezer évvel ezelőtt. Pár évvel ezelőtt a kínaiak felfedeztek néhány szanszkrit írást a tibeti Lhasában, melyeket a Chandrigarh Egyetemre küldtek fordításra.
Dr. Ruth Reyna az egyetemről, azt állítja, hogy az írások instrukciókat tartalmaznak csillagközi űrhajók építéséhez! Állítása szerint a meghajtó rendszerük Anti-gravitációs elven működik és egy ’laghima’-hoz hasonló rendszerre alapoz, az ego ismeretlen ereje, mely az ember fiziológiai alkatában lakozik, „egy centrifugális erő, mely elég erős ahhoz, hogy közömbösítsen minden gravitációs hatást.” A hindu jógikhoz hasonlóan, a ’laghima’ az, ami képesé tesz egy személyt a levitációra.

Dr. Reyna elmondta, hogy ezen gépek fedélzetén, melyeket „Astra”-nak hívnak a szövegek, az ősi indiaiak képesek voltak emberek csoportjait küldeni bármely bolygóra, az írás szerint, melyet több ezer évesnek tartanak. A kéziratok szintén felfedik az ’antima’ titkát; „a láthatatlanság köpenyének” és „garima”-nak; „hogyan váljunk olyan nehézzé, mint a vezetés hegye (mountain of lead?).” Természetesen az indiai tudósok nem vették túl komolyan ezeket a szövegeket, de az értéke jócskán megnőtt miután a kínaiak bejelentették, hogy az írások egyes elemeit felhasználják az űrkutatásaikhoz! Ez volt az első példa, hogy egy kormány elismeri Anti-gravitációs fejlesztéseit. A kéziratok nem állítják határozottan, hogy valaha is történt volna bolygóközi utazás, de azt sugallják, hogy szervezett utak voltak a Holdra, bár az nem pontosan érthető, hogy hogyan hajtották azt végre.
Viszont, az egyik legnagyobb indiai eposz, a Rámájana, tartalmaz egy nagyon részletes történetet, mely egy utazást ír le a Holdhoz egy Vimánával (vagy Astrával), és egy tényszerű leírást egy Holdon zajló csatáról egy Asvin (vagy „Atlanti”) repülővel. Ez csak egy kis része a jelenlegi bizonyítékoknak az indiaiak által használ Anti-gravitációs, repülési és űrhajózási technológiájára. Ahhoz, hogy ténylegesen megértsük ezt a technológiát, még sokkal távolabb kell visszamennünk az időben. Az észak-indiai és pakisztáni „Ráma Birodalmat” majd 15 ezer évvel ezelőtt alapították az indiai szubkontinensen, melynek hatalmas népessége, fejlett városai voltak, melyekből igen sok volt a pakisztáni, észak-, és nyugat indiai sivatagokban.
Ráma az Atlanti civilizációval egy időben létezett a Közép- Atlanti Óceánban, és felvilágosult papkirályok vezették, akik a városokat igazgatták. Ráma hét leghatalmasabb fővárosát a hindu írások „A Hét Rishi Városok” néven említik. Az ősi indiai szövegek szerint a lakosságnak repülő szerkezeteik voltak, melyeket „Vimánának” hívtak. Az ősi indiai eposz említést tesz egy dupla fedélzetű (kétszintes), kör alakú, ablakokkal és egy kupolával rendelkező, ahogy mi jobban el tudjuk képzelni, repülő csészealjról. „Szélsebesen” repült és „dallamos hangot” bocsájtott ki magából. Megközelítőleg négy típusa volt a Vimánáknak; voltak csészealj formájúak, a többi cilinderhez („szivarformájú repülők”) hasonló volt. Számtalan ősi indiai szöveg említi a Vimánákat, több kötet is megtelne velük. Az ősi indiaiak, akik maguk készítették ezeket a járműveket, teljes repülési útmutatókat írtak a különböző féle Vimánák irányításához, ezekből elég sok fennmaradt és némelyiküket még angolra is lefordították.
A Szamara Szutradhara egy tudományos értekezés, amely az összes lehetséges repülési szöggel foglalkozik Vimánák repüléséhez. 230 versszak foglalkozik a konstrukcióval, felszállással, több ezer mérföldnyi cirkálással, normál és vészleszállással, és még a lehetséges madarakkal való ütközésekről. 1875-ben egy indiai templomban újra felfedeztek egy i.e. 4. században íródott szöveget a Vimánika Szasztrát, melyet Bharadvai a Bölcs írt, aki egy a forrásánál is régebbi szöveget használt fel. Ez a Vimánák működtetésével foglalkozott és információk voltak benne a kormányzásról, a hosszú repülések előkészületéről, a repülő vihar és villám elleni védelméről, és arról, hogy hogyan váltsunk át szoláris energiára szabadenergia-forrásról, ami „Anti- gravitációnak” tűnik. A Vimánika Szasztrának (vagy Vymaanika-Shaastra) 8 fejezete van tele ábrákkal, melyek 3 fajta légi jármű leírását tartalmazzák, és olyan berendezésekét, melyek nem fognak tüzet és nem is romlanak el. Szintén említ 31 alapvető alkatrészt és 16 anyagot, amelyből Vimánákat építenek. Ezt a dokumentumot angolra lefordították és a kiadónál levélben rendelhető:
VYMAANIDASHAASTRA AERONAUTICS, írta Maharishi Bharadwaaja, angolra fordította, szerkesztette, nyomtatta és kiadta Mr. G. R. Josyer, Mysore, India 1979 (elnézést, cím nincs).
Josyer úr az igazgatója a Nemzetközi Szanszkrit Nyomozó Akadémiának, mely Mysore-ban található. Nem kétséges, hogy a Vimánákat valamilyen „Anti- gravitációs” erő hajtotta meg.
A Vimánák függőlegesen szálltak fel és képesek voltak lebegni az égen, mint egy modern helikopter. Bharadvai a Bölcs nem kevesebb, mint 70 légügyi hatóságra (hatósági személyre?) és 10 légügyi szakértőre utal az óvilágban.
Ezek a források mára már elvesztek. A Vimánákat egy Vimána Grihában tartották, egyfajta hangárban, és néhol azt állították, hogy valamilyen sárgás-fehér folyadékkal hajtották meg őket, néha meg valami merkúr nevű vegyülettel, úgy tűnik az írók is belezavarodtak ebbe.
Valószínű, hogy a későbbi írók megfigyelőként a korábbi szövegek alapján írtak a Vimánákról és érthetően belezavarodtak a meghajtás alapelvébe. A sárgás-fehér folyadék valószínűleg gázolaj (benzin?) lehetett, és valószínű, hogy a Vimánáknak többféle meghajtása lehetett, köztük belsőégésű hajtómű és talán még sugárhajtómű is. Érdemes megjegyezni, hogy a Nácik fejlesztették ki az első gyakorlati sugárhajtóművet a V8 rakétához. Hitlert és a náci vezérkart különösképpen érdekelte az ősi India és Tibet, és több éves expedíciókat küldtek ezekre a helyekre a 30-as évektől kezdve, hogy ezoterikus bizonyítékokat gyűjtsenek, és valószínű, hogy ezektől az emberektől tudományos információkat szereztek!
A Dronaparva szerint, mely a Mahabhararta és a Rámájana része, van egy leírás egy gömb alakú Vimánáról, amely a merkúr által keltet hatalmas sebességű szél által született. Úgy mozgott, mint egy UFO, fel és le, előre és hátra, ahogy a pilóta akarta.
Más indiai forrásból, a Számárból (Samar), a Vimánák „vasgépek voltak, jól összeforrasztott és sima, merkúrral töltve, melyet a hátulján lövellt ki morajló lángként.”
Egy másik mű, a Számáránganaszutradhara leírja, hogy hogyan készültek ezek a járművek. Valószínű, hogy a merkúrnak a meghajtáshoz volt köze, de sokkal valószínűbb, hogy a vezérlőrendszerhez volt köze. Érdekes módon, szovjet tudósok felfedezték a türkmenisztáni és a Góbi Sivatag béli barlangokban a „korszakokkal ezelőtti kozmikus járművek navigálásához használt műszerek”-et. Az eszközök domború üveg vagy porcelán tárgyak, melyek egy tölcsérben végződnek egy csepp merkúrral benne.
Evidens, hogy az ősi indiaiak összevissza repkedtek ezekkel a járművekkel egész Ázsiában, feltehetően Atlantiszra, és nyilvánvalóan még Dél-Afrikába is. A pakisztáni Mohenjodaroban találtak egy írást (feltételezhetően egyike a „Ráma Birodalom Hét Rishi Városának”), amely még mindig megfejtetlen, amely szintén megtalálható még egy helyen a Világon:
a Húsvét Szigeteken! A Húsvét Szigeteki írást Rongo-Rongo írásnak hívják és szintén megfejtetlen, és hátborzongatóan hasonlít a mohenjodaroi szövegre. Volt egy légi bázis a Ráma Birodalom Vimánái számára a Húsvét Szigeteken? (A mohenjo- daroi Vimána repteren, ahogy az utas a várócsarnokba megy, hallhatja az édes dallamos hangját a bemondónak a hangszórón keresztül: „Ráma légitársaság 7-es számú járata Balira, Húsvét Szigetekre, Nazcára, és Atlantiszra kész a beszállásra. Az utasokat kérem fáradjanak a beszállókapuhoz…”) Tibetben, nem kis távolság, „tüzes szekérről” ekképp beszélnek: „Bhima járművével tovaszállt, ragyogó akár a Nap és hangos akár a vihar… A repülő szekér fénylett, mint a láng a nyári éjszakai égen… Úgy suhant, mint egy üstökös… Olyan volt mintha két Nap ragyogott volna. Aztán a szekér a magasba emelkedett és a menny felragyogott.”

A Bhavabhuti Mahavirájában, egy 8. századi Jain (ez egy vallás) írás régi szövegeket és tradíciókat gyűjtött össze, melyben ezt olvashatjuk: „Egy égi szekér, a Pushpaka, megannyi embert szállított Ayodhya városába. Az ég fantasztikus repülő masinákkal volt tele, sötétek, mint az éjszak, de sárgás ragyogásukkal feltűnőek.” A Védák, ősi hindu versek, melyek valószínű a legrégebbi az összes indiai írás közül, különböző formájú és méretű Vimánákról tesz említést: az „ahnihotravimana” két hajtóművel rendelkezett, az „ELEFÁNT- VIMÁNA” még több hajtóművel volt ellátva, a többi típus a jégmadár (halászmadár), Ibis és más állatok után volt elnevezve. Sajnos, mint a legtöbb tudományos felfedezés, a Vimánák is fel lettek használva háborús célokra. Az atlantisziak a saját repülő szerkezetüket, a ’Vailixi’-t használták, egyfajta repülőgép, amellyel szó szerint megpróbálták meghódítani a világot, ha hihetünk az indiai szövegeknek. Az atlantisziakat az indiai szövegekben „Asvinoknak” is említik, akik sokkal fejlettebb technológiával rendelkeztek, mint az indiaiak és szembetűnően sokkal inkább háborús természetük volt.
Habár nincsenek ősi szövegek az atlantiszi Vailixi-ről, néhány információ érkezett hozzánk ezoterikus, ’okkult’ forrásokból, melyek leírják a repülőszerkezeteiket. A Vimánaként nem azonosítható Vailixi alapjában véve szivar alakú és képes volt a víz alatt manőverezni ugyanúgy, mint a légkörben, vagy a világűrben. Más járművek, a Vimánákhoz hasonlóan csészealj formájúak és szintén képesek voltak alámerülni. Eklal Kueshana a ’The Ultimate Frontier’ című könyv szerzője, egy 1966-os cikkében azt írta, hogy a Vailixi 20 ezer évvel ezelőtt Atlantiszon lett kifejlesztve és a leggyakrabban használt típusuk az „egy csészealj formájú, rendszerint trapezoid keresztszelvényű, három domború hajtóműgondolával az alján.” „Mesterséges Anti-gravitációs eszközt használnak meghajtásként, amely megközelítőleg 80 ezer lóerő leadására képes.”
A Rámájana, Mahabhararta és más szövegek egy iszonyatos háborúról beszélnek, úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt Atlantisz és Ráma között, olyan pusztító fegyverekkel, amilyeneket az olvasó a század 2. feléig elképzelni sem tudott.
Az ősi Mahabhararta, a Vimánák egyik forrása, elmeséli a hihetetlen pusztítását ennek a háborúnak: „… (a fegyver ez volt) egy lövedék az univerzum teljes energiájával töltve.
Egy tündöklő izzó füst és tűzoszlop 10 ezer Napként, teljes pompájában emelkedett fel…
Vas Menykő, egy gigantikus hírnöke a halálnak, amely porrá zúzta Vrishis és Adhakas teljes faját… Akik általa haltak meg, látszólag a felismerhetetlenségig összeégtek.
A hajuk és körmük kihullott; az agyagedények látszólag ok nélkül törtek szét és a madarak fehérré váltak… néhány órával később minden élelem fertőzötté vált… hogy szabaduljanak a tűzből, a katonák patakokba dobták magukat, hogy megmossák maguk és felszerelésük…”
Úgy tűnik, hogy a Mahabhararta egy atomháborút ír le! Az ehhez hasonló utalások nem egyedülállóak, de a csaták, a bevetett fegyverek fantasztikus arzenálja és az égi járművek mind közösek az összes indiai eposzban. Még egy Vimána-Vailixi holdi csata leírás is létezik!
A fent leírtak elég híven tükrözik, hogy hogyan is nézhet ki egy atomrobbanás és a radioaktivitás hatása a népességre. A vízbeugrás az egyetlen remény.

Amikor Mohenjodaro-i Rishi Várost archeológusok a múltszázadban feltárták, utcákon heverő csontvázakat találtak, némelyikük úgy tartotta a kezét, mintha valami hatalmas csapás érte volna őket. Ezek a csontvázak a valaha találtak közül, a legnagyobb radioaktivitást mutatták a Nagaszakiban és Hirosimában találtakat is beleértve. Azon ősi városoknak, melyeknek kő és téglafalaik voltak, teljesen megüvegesedtek, ezek teljesen egybeolvadtak, megtalálhatóak Indiában, Írországban, Skóciában, Franciaországban, Törökországban, és más helyeken. Nincs logikus magyarázata annak, hogy hogyan üvegesedhettek meg kőből épült citadellák és városok, kivéve egy atomrobbanást.
Még továbbmenve, Mohenjo- Daro-nál, amely egy jól tervezett város, lefektették a közművet, a vízvezetékrendszer főleg Pakisztánt és Indiát szolgálja ki, és az utcákat „fekete üvegdarabok” terítették be. Felfedezték, hogy ezek a fekete üvegdarabkák nagyon magas hő által megolvadt agyagedények voltak!
Atlantisz kataklizmikus elsüllyedésével és Ráma atomfegyverek általi eltörlésével, a világ a ’kőkorszakba” omlott össze és a modern történelem csak évezredekkel később kezd feltámadni, úgy tűnik nem tűnt el Atlantisz és Ráma összes Vimánája és Vailixi-je.
Az elmúlt évezredek során épültek, némelyikük még mindig használatban van, ezt bizonyítja Ashoka ’Kilenc Ismeretlen Férfi’-je és a Lhasa kéziratok. A titkos társaságok vagy a „Testvériség” rendkívüli, „megvilágosodott” emberi teremtmények megőrizték ezeket a találmányokat és tudományos ismereteket, történelmet, stb., ez nem is tűnik meglepőnek.
Megannyi jól ismert történelmi személy, köztük Jézus, Buddha (Buddah), Lao Tzu, Konfúciusz, Krisna, Zoroaster, Mahavira, Quetzalcoatl, Akhenaton, Mózes, és még sok jelenkori feltaláló és természetesen még sokak, akik valószínűleg névtelenek maradnak, mert tagjai valamelyik titkos szervezetnek. Érdekeségként megemlítendő, hogy amikor Nagy Sándor megszállta Indiát, több mint 2 ezer évvel ezelőtt, a históriásai megörökítettek egy eseményt, amikor megtámadta őket egy „lángoló, repülő pajzs”, amely a sereg felett repdesett és megrémítette a lovasságot. Ezek a repülőcsészealjak azonban nem használtak semmilyen atom-, vagy sugárfegyvert Sándor serege ellen, nem volt kegyelem és Sándor elindult meghódítani Indiát. Több író is azt sugallja, hogy a „Testvériség” Tibetben, vagy más Közép-Ázsiai helyen, titkos barlangokban tartja a saját Vimánáit és Vailixi-jeit, és a nyugat-kínai Lop Nor sivatag egy nagy UFO rejtély központja ként ismert. Talán még mindig itt tartanak egy csomó repülőszerkezetet, földalatti bázisokon, mint amilyeneket az amerikaiak, britek és szovjetek építettek szerte a világon az elmúlt néhány évtizedben. Továbbra sem lehet minden UFO tevékenységet a régi Vimánák számlájára írni, melyek valamilyen oknál fogva a Holdra utazgatnak.

írta: John Burrows
Fordította: Sikó Gábor

A víz üzenete

A japán orvos és kutató, Maszaru Emoto kísérletek tízezreivel igazolta: a víz nemcsak információkat, hanem érzelmeket és tudatot is tárol. A tudós mindezt mély benyomást keltő fotókkal is alá tudja támasztani. A víz elem a legjobb információhordozó, ami csak létezik. A teremtés kezdete óta életfontosságú feladatot tölt be. A víz látja el valamennyi élőlényt a nélkülözhetetlen energiával, és szállítja el a salakanyagokat. Úgy is mondhatnánk, hogy egyszerre „udvari” szállító és szemételhordó.

Maszaru Emoto

Maszaru Emoto

Nem csoda, hogy a vízben sokan – így Mózes, Keresztelő Szent János, Zarathustra és Sebastian Kneipp – Isten teremtő erejét látták. A japán tudós, Maszaru Emoto most azt bizonyította be, hogy a gondolatok, a zene és az ima vízre gyakorolt hatása láthatóvá tehető. A tudós munkája kezdete óta tudja, hogy a víz az élet forrása. Ha a víz elszennyeződik, megszűnik az élet, ezért meg kell akadályozni ezt a komoly környezeti problémát. A szakember munkatársai segítségével kísérletek tízezreiben bizonyította be, hogy a víz minden, de valóban minden információt felvesz. Együtt szenved az emberrel, ahogyan ezt a japán Kobe városban az 1995. január 17-i földrengés után készült képek is bizonyítják. Japánban ma már számos helyen naponta ellenőrzik a természetes víz minőségét, mivel a víz a legkisebb rezgésre is reagál, és azonnal megváltoztatja a struktúráját.

Ha a vizet fagyott állapotban lefotózzák, minden információ láthatóvá válik. A kialakult kristályok, amelyekre a tudós kísérleteit alapozta, világosan beszélnek. Nem csoda, hogy a vizet az elektroszmog is megváltoztatja, vagy hogy a mikrosütőben melegített víz már nem mutat kristályokat, hanem teljesen összezavarodott struktúrát. A mobiltelefonok vagy számítógépek mellett tárolt vízminták rövid időn belül szétrombolt struktúrájúvá váltak, és közepükön fekete lyuk keletkezett. Ugyanannak a víznek a struktúrája teljesen más képet mutatott, attól függően, hogy jó zene, jó gondolatok, imák vagy egyéb pozitív dolog hatásának tették ki, vagy rossz gondolatokkal, agresszióval, kemény rockzenével hatottak rá.

A víz arcai

A Tokió egyik elővárosából, Taito-kuból származó tudós élete sok esztendejét áldozta

vízmolekula

vízmolekula

arra, hogy kitalálja, hogyan lehet a leginkább láthatóvá tenni a vízben tárolt információkat. Kifejlesztett egy különleges fagyasztási technikát, és végül ráakadt arra a módszerre, amely a legjobb lehetőséget kínált a víz kristályszerkezetének optimális visszaadására. A rezonancia mindig akkor keletkezik, ha azonos hullámhossz áll fenn. A vízanalízisnek ezzel a formájával a víz a maga tisztaságában látható, teljesen más oldalról, mint azok az információk, amelyeket a modern vízanalízis mutat.

Hihetetlen, de igaz: még ha a teljesen átlagos írógépen írott szöveget egy cédulán a vízpróbára helyezzük, teljesen más struktúrákat kapunk. Az olyan szavak, mint a szeretet, a köszönöm vagy a lélek gyönyörű kristályokat alakít ki és tesz láthatóvá a mikroszkóp alatt, míg az olyan szavak, mint tökfej, démon vagy Hitler teljesen zavaros szerkezeteket ad. A víz tehát a maga kristályain keresztül olyan üzeneteket közvetít, amelyek a jövőben nagy jelentőségűvé válhatnak az emberiség számára – állapítja meg Maszaru Emoto.

Az ilyen kísérletezés közben felmerül az emberben a kérdés, vajon a gondolatok valóban szabadok-e. Nyilvánvalóan nem, mivel minden egyes gondolatnak megvan a maga frekvenciája, egy adott hullámhossz, pozitív vagy negatív, örömteli vagy építő, vagy kellemetlen és romboló. Ezt a hullámhosszt a másik rezonanciaként vagy disszonanciaként érzékeli, kellemesként vagy zavaróként. Csak a hasonló vonz hasonlót. Ehhez kapcsolódik az a megdöbbentő kísérlet, amelyet egy japán általános iskolában végzett el két gyerek. Egy hónapon át mindennap azt mondták egy rizzsel telt üvegnek: köszönöm, míg egy másiknak: te tökfej! A mikrobák nyilvánvalóan ugyanúgy reagáltak, mint az emberek. A egyikben jobban dolgoztak, mert megdicsérték, a másikban lustálkodtak, mert szidták őket. Négy hét elteltével a rendszeresen megdicsért rizs majdnem megerjedt, és kellemes malátaillatot árasztott. A másik, sokat szidott üvegben a rizs feketére színeződött és megrohadt. Amikor kinyitották az üveget, kellemetlen bűz áradt belőle.

A frekvencia jelentősége

Ha a gondolatok és a szavak ilyen erős teremtő-alakító erővel bírnak, ha minden láthatatlan frekvencia ilyen szembetűnő változásokat idéz elő, ahogyan Maszaru Emoto igazolta, akkor természetszerűleg felmerül a kérdés: milyen hatást gyakorol óvatlanul kiejtett szavaival környezetére az ember? Milyen következményei lehetnek a médiából áradó rossz híreknek, erőszakról és tragédiákról szóló tudósításoknak? Már Szókratész arra tanította a tanítványait, hogy a hírek esetén tegyék fel a kérdést? Jó hír ez? Fontos? Segítő?

vízmolekula

vízmolekula

Valamennyien ismerjük azt a lelkiállapotot, amikor levertek és kedvetlenek vagyunk, de kapunk egy jó hírt, és életkedvünk, energiánk azonnal visszatér. Ennek az a frekvencia az oka, amellyel a hír érkezett. A pozitív rezgések életigenlő információkat hordoznak, a disszonáns frekvenciák élettagadó rezgéseket.

Nyelvünk is kifejezésre juttatja ezeket a láthatatlan folyamatokat. Ha valakikről azt mondjuk, egy hullámhosszon rezegnek, akkor mindenki mindjárt tudja, miről van szó. A negatív kisugárzás mindig a küldő gondolatainak tartalmával magyarázható. Szabadok vagyunk tehát annyiban, hogy azt gondoljuk, amit akarunk, de nem vagyunk szabadok annyiban, hogy elkerülhetnénk az ebből adódó következményeket. Ki mint vet, úgy arat.

A harmonikus hangok meglepő hatása

Az állatok és a növények akár 90, az emberek és a föld körülbelül 70 százalékban vízből állnak. Már csak ebből is világossá válik, mekkora jelentősége van a víznek, és mennyire létfontosságú a víz ezen a földön. Maszaru Emoto és munkatársai nemcsak az országok folyóit és tavait vizsgálták meg, hanem kísérletek százait végezték el zenével is. Minden zene magas frekvenciájú rezgés. Így például csodálatos kristályok képződnek, ha a vizet Beethoven, Mozart, Bach, Chopin és egyéb szerzők muzsikájának teszik ki. A vízkristályok változatos harmonikus alakot vettek fel. Maszaru Emoto szerint a víz valamennyiünk számára üzenetet hordoz. A kristályformák ugyanúgy mutatják a szellemi szennyeződéseket, mint a pozitív, gyógyító hatásokat. Ez arra utal, hogy a vizet cselekedeteinkkel és szavainkkal tisztábbá és szebbé tehetjük.

Ebben az összefüggésben érdekesek Sathya Sai Baba dél-indiai, köztiszteletben álló tanító szavai:”Az egész világ rezgésekből áll. Körülvesznek minket az elektromos hullámok. Mivel ezek a rezgések manapság szennyezettek és tisztátalanok, beszennyezik az ember szívét is. A levegő, amelyet belélegez, a víz, amelyet megiszik, a táplálék, amelyet elfogyaszt, minden szennyezett. Csak az isteni név képes mindent ezen a világon megtisztítani és megszentelni.” Tudatosan vagy tudattalanul, de a szent énekek éneklése minden vallási gyakorlat része. Ez megtisztítja a természetet és a légkört.

A csodás helyek titka

Mindenki ismeri az olyan gyógyulásokról szóló híreket, amelyek zarándokhelyeken történtek. Ez nem mást jelent, mint hogy a víz ezeken a helyeken harmonikus frekvenciákat hordoz. A lourdes-i víz sugárzó kristályai magukért beszélnek. Akárcsak az a vízminta, amely a Fujivara nevű gáttól származik. Ennek a mintának először egészen furcsa formája volt, egy haláltusáját vívó ember arcára emlékeztetett. De miután egy pap imát mondott fölötte, csodálatos, hétágú kristállyá változott.

Feltűnő, hogy a kristályok egy bizonyos alapminta nyomán rendeződnek el, de mégsem hasonlítanak egymáshoz, akárcsak az emberi arc vagy a hópehely, mindegyik egyedi. Vajon ki alkotta ezeket a kristályokat? Van, aki szerint Isten, mások szerint a természet. A hinduizmus szent könyveiben az áll, a természet Isten látható ruhája.

Maszaru Emoto nemrégiben egyesületet alapított Svájcban, a Szubtilis Energiák Világintézetét. Ez az intézet a finom szerkezetű energiák tudományos kutatását célozza, különös tekintettel a vízre. De ennek a munkának a kiterjesztése olyan eredményeket hozhat, amelyek az egész világ számára nagy jelentőségűek lesznek. Választ adhatnak például arra a kérdésre, hogyan őrizhetjük meg az életet a környezetszennyeződéstől, hogyan teremthetjük meg újra az elveszített harmóniát? Az egyesülethez bárki csatlakozhat, és már csatlakoztak is híres tudósok, írók, művészek a világ különféle országaiból.

összeállítottta: Karsay István

“Jogtalanság nem szül jogot, törvényt meg pláne nem.

Szakrális királyaink azért szakrálisak, mert eredetük nem “földi“, vérvonaluk Nimródig visszavezet.  A törvényeknek a szava-tolója mindig is a király volt, s amilyen minőségű ember volt a törvény őre, olyanra sikeredett annak bevasalása is a népek felett. Király szó eredeti jelentése ÖRZŐ! A király a világegyetem törvényeit volt hivatott betartatni, hogy rend legyen a világban. Ég-föld távolság van, a Törvény és a rendelet közt. Ma rendeleti irányítás van és jog a törvény helyett, amely értelmében soha nem kerülhettünk volna ebbe a szerepkörbe, amiben most vagyunk, adott a jogász, hogy kimagyarázza, a kimagyarázhatatlant. Semmilyen Szerződés RÁNK nem vonatkozik. A nagy “alkotmányozási” láz arról szól, hogyan törvényesítsék egyesek azt, ami nem lehet az. Vmi hogyan legyen nemzetté, miközben összemossa a határokat. A helyzetet senki megszüntetni nem képes, csak azok, MI, akik pontosan tudjuk, hogy az amit láttatni akarnak velünk, nincs és nem is lehet.

Jogi kérdésről nincs szó, mert mint jog, nincs!” 

idézet egy levélből…