A Tayos-barlang kutatásának dokumentált története II.

Dr. Gerardo Peña Matheus:

A Tayos-barlang kutatásának dokumentált története I. kötet

A Tayos-barlang kutatásának dokumentált története I. kötet

A Tayos-barlang kutatásának dokumentált története c. könyv 2. kötete

A könyv eredeti dokumentumokkal és levelezésekkel illusztrálva mutatja be Móricz Jánosnak az ecuadori Tayos-barlanggal kapcsolatos kutatásait. A legtöbb dokumentum első publikációként szerepel a kötetben, így érdeklődőknek és kutatóknak egyaránt hiánypótló a mű.

Részletek a 2. kötetből (az ”Óriások” c. fejezetből.):

Nem szükséges megismételni a 1969-es expedíciót, hogy óriás csontvázakat lássunk. Elegendő meglátogatni itt, Loja városában Carlos Vaca Alvarado nevű pap, az itteni kórház káplánjának a házát, hogy láthassuk egy óriás nő csontjait! Egy óriás nő – kérdeztem. Honnan tudják? Orvosi vizsgálatok alapján. Válaszolta Móricz. Vaca atya évente egyszer előkészíti és megmutatja a helyi vásárokon a népnek, egy ilyen alkalommal több orvos is megvizsgálta és megállapították, hogy nőnemű lehetett a széles csípője miatt. Egy nagyon szép óriás nő lehetett, mondtam csipkelődve. Holnap elmegyünk és megnézzük – válaszolta –, hogy ön is megcsodálhassa szépségét. Csakugyan másnap becsengettünk Vaca atyához, aki szívesen fogadott és barátjaként üdvözölte Móricz Jánost, aki bemutatott minket egymásnak. Felidézem Vaca atya külsejét és egy mosolygós, köpcös, alacsony ember áll előttem, fekete, piszkos reverendájában, melyet a tiszteletreméltó Loja városának pora szennyezet, ugyanis akkoriban még nem volt útburkolat. Megörült látogatásunknak, kedvesen fogadott és mikor a csontokról kérdeztük, elmondta, hogy legfontosabb kincsének tartja őket, mivel soha korábban nem fedezett fel, látott vagy tapintott senki egy fosszilizált óriáscsontvázat. Nyilvánvalóan mindez a bevezető teljesen bizonytalan volt számomra, hisz pont azért voltunk ott, hogy a szemünkkel megbizonyosodjunk. Sokan megcsodálták – mesélte–, de nem szenteltek neki elég figyelmet. Nagyon sok munkámba került csontonként összerakni és felfüggeszteni egy óriási gerendára, hogy teljes nagyságában kiállíthassam ünnep és vásárnapokon. Senkit sem érdekel igazán. Megnézik és tovább mennek. Mindig ugyanaz van. Nem kérek belépőt, néha még az alamizsnáról is megfeledkeznek. Amint ezt mondta, Móricz megölelte és nekem úgy tűnt, hogy észrevétlenül becsúsztatott egy bankjegyet a reverendája zsebébe, anélkül, hogy a pap észrevette volna. És hogyan talált rá? – kérdeztem érdeklődve. Én szabadítottam ki – válaszolta –,¬ valószínűleg egy árvíz mosta ki egy részét, nem tudom. A tény az, hogy ott volt elhagyatottan a lucsokban, én pedig kihúztam. Otthon megtisztítottam és hónapokba került, amíg összeraktam, de nem tudom úgy tárolni, mert hatalmas. Ezért kénytelen vagyok szétszedni, hogy elcsomagolhassam. Miután ezt mondta, az ágyához ment és erőlködve kihúzott egy faládát alóla, mely le volt lakatolva, előkereste a kulcsot, kinyitotta és megjelentek az állítólagos szépasszony csontjai, aki nem volt más, mint egy csontváz. Hitetlenkedve néztem anélkül, hogy érezném azt a megilletődést, amit Lombay márki, Gandía jövendőbeli hercege érzett, mikor felnyitotta a koporsót és felismerte rothadó holttestét a szépséges királylánynak Isabelnek, aki iránt plátói szerelmet érzett. Tudván, hogy egy nő csontjairól van szó, azonnal kinyújtottam a jobb kezem és megragadtam az egyiket, hogy közelről megvizsgáljam, bármelyik is legyen az. Természetesen a legkisebbet választottam, amelyik elfért a tenyeremben, de annál sokkal nagyobb volt, hogy beleférjen. A bal kezemmel segítettem megtartani és kedvemre nézegettem, anélkül, hogy tudnám melyik csont. Ez egy csukló – mondta Vaca atya. Lehetséges lenne? – kérdeztem magamban. A többi csont óriási volt és én nem azért voltam ott, hogy osztályozzam. Mikor lesz a következő vásár? – kérdeztem. Nem hiszem, hogy kiállítom az idén – mondta. Sok idő összerakni és megint szétszedni ezt az óriást. Már unom csinálni. Jöjjön, amikor szeretne, szívesen fogadom, de ne célozgasson nekem arra, hogy összerakjam ezt a kirakóst, mert nagyon elfáradok, mire elvégzem. Szavait hallva, támadt egy ötletem és megkérdeztem: megmutatná nekem az óriás koponyáját? Persze – mondta –, de csak a koponya fele van meg, a felső része valahova eltűnt. Ezután elővett egy akkora koponyát, hogy inkább mosdótálnak tűnt, mint emberi maradványnak. Nem hittem a szememnek. Tényleg elképedtem és különösen az lepett meg, hogy a világon nem ismerik ezt a ritkaságot. Az egyedüli dolog amit abban a pillanatban szerettem volna, hogy kimenjek onnan és üzenetet küldjek a Világbanknak, az Ecuádori Kultúrháznak, az UNESCO-nak, az ENSZ-nek, a Francia Intézetnek és tudtukra hozzam ezt a fantasztikus felfedezést. Menjünk innen, mondtam Móricznak izgatottan. Menjünk. Várjon kicsit – válaszolta – még sok a látnivaló. Visszaültem, de már nem kérdeztem többet a témáról. Mi a véleménye? – kérdezte Móricz egy mosollyal az arcán. Fantasztikus – válaszoltam. Mint minden felfedezése, egyszerűen fantasztikus. Elhallgattam, egyszerűen lehangolódtam. Elfogadhatatlannak találtam, hogy egy ilyen fontos felfedezést senki se ismertessen a tudományos világgal és ne legyen több egy elrejtett cirkuszi mutatványnál. Menjünk ki – mondta Móricz. Ne éljünk vissza házigazdánk vendégszeretetével. Elbúcsúztunk és beültünk a Toyotába, amellyel kilométereket utaztunk Guayaquil és Zamora között, Yacumbi és Limon Indanza útvonalon. A kocsiban megkérdeztem Jánost, hogy hogyan tudott hallgatni erről a felfedezésről, mely egyértelműen érdekes és forradalmi a tudomány számára. Nem az – válaszolta. Nem érdemes még említeni sem. Miért nem? – kérdeztem aggodalmasan. Egyszerűen azért, mert nem hivatalos. Nem ismert a felfedezés helye, nincsenek tanúk és fotók a megtalálásáról. Nincs bizonyíték. Inkább összezavarná, mint megvilágosítaná a dolgokat. Vitákat váltana ki. Megkérdőjeleződne a hitelessége. Megcáfolnák és megbélyegeznék. Ez az oka annak, hogy az ön segítségével egy hivatalos, megfelelően legalizált expedíciót szerveztem. Mindig azt akartam, hogy a felfedezéseim tudományosan bizonyítottak legyenek, fotókkal és tanúkkal alátámasztva, megfelelően vigyázva a talált dolgokra, hogy azokat ne fosszák ki. Ez az ország azonban nem akart haladni. Mindössze annyit mondtak nekem hivatalosan, hogy én nem fedeztem fel semmit, hogy a Tayos-barlangrendszert az őslakosok régi időktől fogva ismerték, hogy a földalatti világ nem létezik, hogy a barlangüregeket kizárólag a természet alkotta, hogy nincs szükség további megfigyelőkre és közjegyzőbizottságra sem, stb., stb.. Így nem jutunk semmire. Az angolok ugyanezt csinálták. Nem fogadták el a vezetésem, nem fogadták el a feltételeimet, nem adtak nekem egyetlen fényképet sem a földalatti világról. Megengedték, hogy tönkremenjen egy ezeréves oltár Porras és Crespo kezei között, miközben egy zsák régészeti kincs fölött vitatkoztak, magukban morfondíroztak frusztrációjukon. Egyáltalán nem lepne meg, ha hamarosan megfosztanának felfedezésemtől, azt mondanák nem én vagyok a felfedező és arra a következésre jutnának, hogy csupán egyike voltam azoknak a személyeknek, akiket megemlítettek a felfedezésem hetedik évfordulójának alkalmával szervezett vitában. Semmi ilyesmi nem számít. Egyedül az általam felfedezett tárgyak megőrzése a fontos és igen, a megélt körülmények miatt egyértelmű, hogy egyelőre nem érkezett el az idő megismertetni a tárgyakat a világgal, az emberiségnek várnia kell addig, amíg megfelelően éretté nem válik ahhoz, hogy örömét lelje benne.

megrendelés