Fekete Zsolt “lovacska”

Fekete Zsolt “lovacska”

A fotó bizonyos értelemben a napi hírekhez hasonlatos, amennyiben radikális

Fekete Zsolt lovacska

Fekete Zsolt lovacska

megragadása a jelenidőnek Ettől aztán nagy erővel szólal meg aktualitása pillanatában, de rögtön érdektelenné és üressé válhat, ahogy az idő elmozdul.
Hosszú lappangási idő jön ezután, mialatt az egyszer volt jelen sejtelmes múlttá alakul, s a lét egy közvetlen darabja az elmúlás kétségbeejtő dokumentumává válik. Lehetséges-e a múló idő melankóliáját érzékeltetni a ma készülő fotókon? – érzésem szerint ez Fekete Zsolt művészetének egyik legfontosabb kérdése és tétje. Lehet, hogy elméletileg lehetetlen és elgondolhatatlan a dolog, de mi másról szol a művészet mint a paradoxonok felmutatásáról? Ha a racionális gondolkozás lefedné a világ jelenségeit, mi szükség volna a létezés titokzatos szféráiban való évezredes elkeseredett kutakodásra?
Bizony nagy varázslatokat visz véghez Fekete Zsolt ezeken az első látásra nem túl bonyollultnak tűnő képeken. Statikus, már-már műtermi precizitással megkomponált-elkapott pillanatai minden esetben erős érzelmi érintettségről tanuskodnak. Ez a szinte privát fotókra emlékeztető nagy emociomális közvetlenség ugyanakkor nagyonis univerzális magánügyekről üzen. A létezés borzongása és az elmúlás mindent átható fuvallata járja át tájait, s az emberek szellemként bolyonganak e valószínütlen terekben. A szimmetria időtlenséget sugalló sterilitása keveredik a véletlennel és a szép esetlegességgel. Szellemmel teli képek ezek a szó minden értelmében, melyeket az

az idő fényképe

ébrenlét és az álom határán látunk, abban a diszkrét elagadottságban, amelyről Nietzsche beszél az “Im-ígyen szóla Zarathustra” egyik fejezetében:
“Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szívéhez:
>>Hallga! Halga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik vélem?
Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykőnnyűen táncol a tenger tükrén: úgy táncól a tenger rajtam.
Nem hunyat velem szemet. Lelkem ébren hagyja. […]
Csőndesen fekszik, az én csudálatos lelkem.[…]
Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csőnd! A világ beteljesedett!
Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj; Lám-csönd! Az öreg dél alszik […]
Elsuhan fölötte, boldogság mosolyog, csak – egy isten nevet[…]
-Mi történik vélem: Hallga! Talán elöpült az idő? Nem esem-e[…] az örökkévalóság kútjába?
[…]
Óh ég, fölöttem-mondá sóhajtva és fölült-engem nézel? Csudálatos lelkem hallgatod?
[…] örökkévalóság kútja, te verőfényes, borzadályos, déli mélység! Mikor iszod vissza lelkem magadba?
*Dr. Wildner Ödön ford., Grill, Budapest, 1908 (reprint: Göncöl, Budapest, 1988).

Fekete Zsolt Lovacska blogjalovacska29