Acsai Miklós

Acsai Miklós

Acsai Miklós

Acsai Miklós

A kecskeméti fotográfus szakközépiskola elvégzése után Budapesten, a Práter utcai fényképészképzőben és a MÚOSZ Bálint György újságírói akadémián tanult. Szabadúszó fotográfus, munkásságát magazinos tapasztalata, ezen belül leginkább a megrendezett portrékészítés és a gasztronómia fotográfia jellemzi.

Hibaizmus

Hibaizmus

hibaizmus

hibaizmus

A hibaizmus – jellegét figyelembe véve – kizárólag a fotográfiai képalkotás területén fellelhető jelenség.

Módszere kettéválik: alapvetően és elsősorban a valóság egy keresztmetszetének a tökéletes leképezése, a hűség eszközölése. Ám ezzel egyidőben, vagy esetleg egy későbbi időpontban valamilyen nem várt, vagy megrendezett, de nem tökéletesen behatárolható impulzus is a képalkotás részévé válik.

Tehát amikor hibába ütközik az alkotás, az egyik esetben ez meglepetést okoz az alkotónak: nem szándékai szerint zajlik a történés – ezt fatális hibaizmusnak nevezzük. Más kérdés a direkt hibaizmus, amikor hibafaktorokat állítunk fel, lehetőséget adunk a véletleneknek, bizonyos határok között kiszámíthatóvá tesszük az esztétikai hatást, ám ebben a módszerben is fellelhető a véletlen ereje. Ha a szerző maga idézi elő ezeket a hatásokat, a technika könnyen válhat effektté, ami bizonyára levon az esztétikai értékből.

A hibaista hozzáállás tehát úgy írható le, hogy az alkotó szivesen beengedi eszközei közé a véletleneket, vagy a hibákat.

Azt, hogy az elkészült alkotás esztétikai értékkel bír-e, vagy hogy a hibaizmus mely részeit tekintjük „elfogadottnak”, először egy hibafán keresztül próbáltuk kiszámíthatóvá tenni, automatizálni. A hibafa olyan szövevényes és bonyolult lett, hogy később ennek létjogosultságát nagyrészt elvetettük, vagy inkább leegyszerűsítettük. A konkrét esetek során megesett, hogy egyszerre több vállfaj is ráillett egy képre, vagy volt olyan, hogy egyik sem.

Az itt kialakuló esztétikát nem lehet ugyanis közönséges táblázatokba rendezni, szükség van egy személyes esztétikai hozzáállás eszközölésére, azaz arra, hogy egy személy kezében összpontosuljon a kiválasztás. Nosztalgiából azonban mégis publikáljuk a régi hibafa leírását.

Projektek

Minden képkockára két expozíció került. Egymástól függetlenül dolgoztunk, különböző helyeken (Tallinn, Pozsony, Budapest, Amszterdam, stb.) két éven keresztül. Nem tudtuk, hogy az adott tekercsre mit fotózott a másik, ilyenformán a véletlen szerkesztette egymásra a képrétegeket. A véletlen szerepét tovább erősítette a használt technika: a szabályozatlan szín- és kontrasztviszonyokat eredményező kereszthívott diafilm, valamint a képalkotás lehetőségeit minimálisra redukáló műanyag fényképezőgép. A szelektálás és a képek sorrendjének meghatározása, mint végső, tudatos gesztus zárja az alkotófolyamatot.

A Semmi projekt hagyományos roll filmre való fotózással kezdődött, hogy aztán a létrejött kép több szakaszon  átesve süllyedjen el a kibertér világában. A középformátumú film 12 kockájára ugyanazt a képetfotóztam, az Állapotok című, félkész portrésorozatom legújabb darabját. A leexponált tekercs fele került előhívásra, a másik fél a fénytől gondosan elzárt helyen várta ezt a pillanatot. Az előhívott képet beszkenneltem és elkészítettemalacsony felbontású, digitális verzióját, melyet feltöltöttem a hibaista blogra.
A kép végső formájának eléréséhez három megsemmisítési szakaszon át vezetett az út:
1.) Az előhívott hat képkockát elégettem, melynek folyamatát digitális fényképezőgéppel rögzítettem. Ez a dokumentált esemény látható szekvenciába rendezve a kiállított printeken.
2.) Az alacsony felbontású kép szerverre való feltöltése után letöröltem  minden olyan fájlt a számítógépemről, amely információt tartalmazott az alapképről.
3.) A tekercs másik felét ebbe a dobozba rejtettem, mely fényt kapva teljesen használhatatlanná vált. Nem maradt más, csak a dimenzió nélküli, szélsőségesen absztrakt bináris adathalmaz egy távoli szerver  merevlemezén. A mágneses jelek formájában tárolt bitek azonban információt hordoznak. Alkalmas csatornák használatával továbbíthatóak, a megfelelő programok alkalmazásával pedig felületszerű ’képpé’ alakíthatóak különböző eszközök kijelzőin.
Ui.: Ne zárd vissza a dobozt!

Fekete Zsolt “lovacska”

Fekete Zsolt “lovacska”

A fotó bizonyos értelemben a napi hírekhez hasonlatos, amennyiben radikális

Fekete Zsolt lovacska

Fekete Zsolt lovacska

megragadása a jelenidőnek Ettől aztán nagy erővel szólal meg aktualitása pillanatában, de rögtön érdektelenné és üressé válhat, ahogy az idő elmozdul.
Hosszú lappangási idő jön ezután, mialatt az egyszer volt jelen sejtelmes múlttá alakul, s a lét egy közvetlen darabja az elmúlás kétségbeejtő dokumentumává válik. Lehetséges-e a múló idő melankóliáját érzékeltetni a ma készülő fotókon? – érzésem szerint ez Fekete Zsolt művészetének egyik legfontosabb kérdése és tétje. Lehet, hogy elméletileg lehetetlen és elgondolhatatlan a dolog, de mi másról szol a művészet mint a paradoxonok felmutatásáról? Ha a racionális gondolkozás lefedné a világ jelenségeit, mi szükség volna a létezés titokzatos szféráiban való évezredes elkeseredett kutakodásra?
Bizony nagy varázslatokat visz véghez Fekete Zsolt ezeken az első látásra nem túl bonyollultnak tűnő képeken. Statikus, már-már műtermi precizitással megkomponált-elkapott pillanatai minden esetben erős érzelmi érintettségről tanuskodnak. Ez a szinte privát fotókra emlékeztető nagy emociomális közvetlenség ugyanakkor nagyonis univerzális magánügyekről üzen. A létezés borzongása és az elmúlás mindent átható fuvallata járja át tájait, s az emberek szellemként bolyonganak e valószínütlen terekben. A szimmetria időtlenséget sugalló sterilitása keveredik a véletlennel és a szép esetlegességgel. Szellemmel teli képek ezek a szó minden értelmében, melyeket az

az idő fényképe

ébrenlét és az álom határán látunk, abban a diszkrét elagadottságban, amelyről Nietzsche beszél az “Im-ígyen szóla Zarathustra” egyik fejezetében:
“Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szívéhez:
>>Hallga! Halga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik vélem?
Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykőnnyűen táncol a tenger tükrén: úgy táncól a tenger rajtam.
Nem hunyat velem szemet. Lelkem ébren hagyja. […]
Csőndesen fekszik, az én csudálatos lelkem.[…]
Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csőnd! A világ beteljesedett!
Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj; Lám-csönd! Az öreg dél alszik […]
Elsuhan fölötte, boldogság mosolyog, csak – egy isten nevet[…]
-Mi történik vélem: Hallga! Talán elöpült az idő? Nem esem-e[…] az örökkévalóság kútjába?
[…]
Óh ég, fölöttem-mondá sóhajtva és fölült-engem nézel? Csudálatos lelkem hallgatod?
[…] örökkévalóság kútja, te verőfényes, borzadályos, déli mélység! Mikor iszod vissza lelkem magadba?
*Dr. Wildner Ödön ford., Grill, Budapest, 1908 (reprint: Göncöl, Budapest, 1988).

Fekete Zsolt Lovacska blogjalovacska29