Okuláré Projekt avagy Színpadra Magyar!

Az Okuláré Projekt független színházi műhelyek, amatőr és hivatásos színjátszó társulatok, civil közösségek összefogásában létrejött, város- és országhatárokat átívelő kortárs dráma-felolvasóest sorozat.

okuláré projekt

okuláré projekt

 Az Amargant Színházi Műhely ősztől tavaszig minden hónapban három-három drámaírót kér fel arra, hogy egy -egy aktuális témáról írjanak egy-egy, maximum 15 perces egyfelvonásost. Ezek a szövegek ugyanabban az időben egyszerre több helyszínen, egyszerre több társulat produkciójaként  kerülnek bemutatásra. A felolvasások után mindenhol beszélgetés következik, ahol a közönség elmondhatja a szövegekkel kapcsolatos véleményét, gondolatait, és végül szavazással döntenek, melyik írás tetszett aznap este a legjobban. Az est végén internetes-körkapcsolással minden helyszín néhány mondatban összegzi a tapasztalatokat, a voksolás eredményét, és a beszélgetések legfontosabb gondolatait. A legtöbb helyszínen megszavazott író a következő hónapra is meghívást kap.

 A megmozdulás áprilisban indult el, még csak három alkalmat tudhatunk magunk mögött, mégis minden hónapban már 11-13 város vett részt a havonta megújuló projektben.

 Őszre 30 résztvevő magyar nyelvű helyszín a cél, illetve elindul az Okuláré International, de ennek részleteiről később 🙂

Résztvevő városok április 7: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Sopron, Calgary,Eger, Debrecen, Karlsruhe, Paks, Sárospatak,

Résztvevő városok május 5: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Sopron, Calgary, Eger, Debrecen, Paks, Isaszeg,

Résztvevő városok június 2: Győr, Miskolc, Szeged, Budapest, Dunaújváros, Mezőhegyes, Calgary, Eger, Debrecen, Sárospatak, Celldömölk

Okuláré Projekt / Kanada, Calgary (Június 2.)

Beszámoló

Az Amargant Színházi Műhely elgondolása hívta életre az országhatárokon átívelő felolvasóest programsorozatot. A résztvevő városok közel azonos időben, paralel olvastak fel irodalmi szövegeket, melyek adott témára, kimondottan erre az alkalomra születtek. Az előadások után minden alkalommal rövid diskurzus következett, ahol a közönség- az amatőr színészek megosztották egymással a művel kapcsolatos elképzeléseket, gondolatokat. Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően egyenes adásban a városok egymás között is megvitatták a darabokhoz kötődő érzéseket, felvetett kérdéseket, problémákat és előre tekintően olykor a szubjektív megoldást is. Örömmel fogadtuk el az anyaországi felkérést Calgaryban is, szorgosan készültünk alkalomról alkalomra, hogy minél magasabb színvonalon prezentáljuk az egyes témakörök üzenetét. Harmadik, egyben a 2013/2014-es évad záróeseményére május utolsó hétköznapján került sor. Ez alkalommal az emigrációval foglalkoztunk, különös érzés volt benne magunkat megtalálni, adott pillanatban nagyot bólintani és/vagy megcáfolni a hallottakat.

Halmi Gábor: E kívül nincs-e, Korcsmáros András: Edvin, valamint Formanek Csaba: Kadupul című darabjai képezték felolvasóestünk vázát.

A nagy világon e kívül, A Szózat sorának átiratával jelzett mű, Halmi Gábor darabja minket a múltban és jelenben is aktívan megjelenő kivándorlók érzéseinek hektikus óriáskáoszára emlékeztetett. Feltételeztük, hogy a fiatal fiú, mint múltbeli én és a már többnyelvűséggel megjelenő MC Dr. Rep MC önmagát árusítja. A boldogulás ösvényét a meglopásban, anya-anyaföld kijátszásában találta meg. Tiszta, egyértelmű gondolatokra nem sűrűn találtunk a műben, (…) így elég öncélúnak találtuk a tehetetlenség, történelmi erők- politikai megbélyegzés hullámvölgyeiben megmártózó főszereplőt; megkockáztatva, hogy a névválasztás és a szerző között élő kapcsolat létezhet… (?) …A szleng és az archaikus magyar nyelv párhuzamossága tette nyomasztóvá, a végére dühítővé a tehetetlenséget, értetlenséget. A vegzáló a sorok tagolatlansága, a szereplők mondatainak egymásba úszása zavarttá tett mindnyájunkat, nem tudtunk mit kezdeni az olvasói szabadsággal, melyet az író biztosított… Alapjában véve talán túlságosan két lábon álltunk ezen a pénteken ahhoz, hogy ennél elrugaszkodottabban mélyüljünk bele a műbe.

A Sri Lanka szigetén csekély számban előforduló, évente egyszer virágba boruló, tiszavirág életű növény címével jelezett darab, a Kadupul keretes szerkezetén belül magára az Útra hívta fel figyelmünket Formanek Csaba. Több síkban is elhelyeztük a történéseket, a virágok találkozásaként beszéltünk a férfi- női, gyerek-anya (anyaföld), ember- Isten párhuzamokról is. Érdekes az indíttatás, a Miért indulunk? kérdésre való válaszadás a darab elején. A korlátok, az ígéretes kezdet sokszínűségének megfakulása vezeti rá Leandert és Levendulát, hogy továbbálljanak, keressék a Csodát, az Egzotikust, a Reményt. Sokszor tapasztaltuk, hogy az új megismeréséhez való lehetősége -a Kékszakállú herceg várához hasonlóan-, sokszor elzárt. A szabadság-felszabadultság érzéseinek kulcsai, a környezet támogatása nem egyértelműen biztosítottak, ha valaki úgy dönt, elhagyja termő-földjét/ otthonát/társát/énjének egy részét. Hasonlóan a magyar népdalok sajgó lüktetéséhez és kíméletlen őszinteségéhez (lásd: „Szomorítson meg a halál, ha az öröm rád talál”), a műben is csak egymást határainak tiszteletben nem tartásával, kíméletlen haragbeszéddel közelíthető meg az út, amíg végül átlépik az országhatárt. A vándor motívum, mint az emigráció egyikmeghatározó leírója nagyon kedves volt szívünknek; abszolút sikert aratott az odüsszeuszi kísértések kapcsolása a napjainkban megjelenő hívószavakkal: az élet tartalmassága (Callipso), a vonzó, kinézetre megnyerő, örömöket ígérő (Kirké) és az új kezdet lehetőségeivel kecsegtető (Nauszika) szirének állandó hangja ott cseng az utazni vágyók, döntést meghozni készülők fülében. Sokszor még utána is… Mi lett volna, ha? Keresni valamit, éveket tölteni vele, majd nem megtalálni/másképp megtalálni azt, amiért indultunk… És hazatérni.

A Program három fordulójának kilenc darabja közül számunkra egyedül Formanek Csaba munkája foglalta magába végtelenül gazdag nyelvünk és világirodalmunk értékeit. Hatalmas éhséggel faltuk, szeretettel üdvözöltük a rímeket, tagolást, a szerteágazó szépirodalmi utalásokat, a részletekben megbújó apró, de annál ízesebb nyelvi finomságokat! Amennyiben van rá lehetőség, ezúton szeretnénk a szó legnemesebb értelemben vett ”Irodalmi érzékenység” különdíját megszavazni neki!

Korcsmáros András történetét találtuk hozzánk legközelebb állónak. Református és katolikus meggyőződésünket -az őrangyalok/segítő lelkek létezéséről- teológiailag is sikerült konszenzusra juttatni: az író nagyon szépen használta anagrammaként a latin kifejezést –Divine- a címadó szereplő karakterében, jelentőségében. A másik főszereplő, a Fiú személyesíti meg gyakori válaszunkat arra, miért érem be most ezzel? Megnyugtatja magát abba a hitbe, hogy a felszolgáló munka csak átmeneti. Ugyanakkor számtalanszor tapasztaljuk, hogy ez a gondolat aztán idővel tompul, homályosodik, megszokjuk a kényelmetlenséget és éveket élünk le önmagunk leértékelt verziójával. Az anyagi forrás arányos-e azzal, hogy életünk fontos döntéseit, lépéseit odázzuk, amíg…? Nagyon jó beszélgetés kerekedett a „maga akkor is magyar marad” sor kapcsán, kimondásra került feladatatunk a jövő generációjára vonatkozóan. Mit jelent magyarnak lenni a szülőhazától távol/ magyarnak születni Kanadában? Mit jelentek én emigránsként Magyarországnak? Ki vagyok én a hazámnak? Őszinte megosztásokban volt részünk a szülői, nagyszülői és leendő édesanyaként, édesapaként megélt rizikófaktorokról, tükröt állítottunk a sokszor torzult, jogtalan önostorozásunkról, a haza-árulás X, Y, Z generációs értelmezésében… Felszabadító volt a gondolat, hogy küzdelmeinkkel és tenni akarásunkkal, a családban és közösségünkben megélt magyarságtudatunkkal többezer kilométerről igenis lehetünk oszlopai nemzetünknek, nyelvünknek, kultúránknak. Az apa jövőbeli halálhírével együtt összességében a művet könnyednek, emészthetőnek találtuk. (Bár kétségtelen, hogy elég biztonságos (kommersz?) a gyerek-szülő-Isten-távolság-betegség szókapcsolatokra és érzelemvilágra focizni…) Így az összesítésben Calgaryból Edvinre szavaztunk.

Kedves emigránstársaink Karlsruhe-ban,kedves Budapest, Debrecen, Eger, Gyöngyös, Győr, Hódmezővásárhely, Mezőkövesd, Miskolc, Paks, Sárospatak, Sopron, Szeged!

Nagy élmény volt, hogy az ITTHON-OTTHON fogalompár mentén paralel gondolkodhattunk veletek a művek kapcsán! Bár az időeltolódás miatt nem volt alkalmunk élő adásban beszélni egymással, sok szeretettel gondoltunk Rátok, találkozzunk ősszel is! Itt a „szomszédok” is érdeklődtek ám, Vancouver, Edmonton… Szóval ha tudtok, ti is szóljatok a többieknek! Hol vagytok, Székesfehérvár, Kecskemét, Kaposvár, Veszprém, Pápa, …. ?!

Köszönjük a szervezőknek, hogy bizalmat szavaztatok nekünk, Ilyés Lénárd személyes hangüzeneteit, Nagy Áron grafikáit! Öröm volt veletek dolgozni!

Calgary

KÜLFÖLDI MAGYAROK JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK AKIK SZÍVESEN CSATLAKOZNÁNAK A PROJEKTHEZ!

JELENTKEZNI ITT!

(rendezveny@matine.hu; tárgy: okuláré projekt)

A szeretet alkimiája

Válogatott Szufi versek

Mohammed Shirin Mághribi – 1408
Szereteted ragyogása

Minden lélek kapcsolatban áll veled

Nincs egy olyan darab kő, virág vagy fűszál
Amely ne lenne a te létezésed része

Ennek a világnak minden egyes részében

A te szereteted fénye ragyog át minden atomot

Szanái, Abul-Madzs Madzsúd – 1131
A rejtett érték

Szabadulj meg önteltségedtől
Hogy megtaláld saját magad

Amikor te vagy az égövezet
Miért is aggódnál a csillagok miatt?

A világot nyilvánvaló dolgok alkotják
De te önmagad vagy a rejtett érték

Ujjongva emlékezz arra, hogy te vagy a világ maga

Rúmi, Maulani Dzsalál-Ad-Din Muhammed 1207 – 1273
Az igaz élet

Az igaz szeretet nem más, mint kortyolgatni
Az örökkévalóság borát
Ebben az állapotban, a lélek csak is a halálon keresztűl
Találja meg magát
De mi az ellenkezőjét akarjuk
Azt hittem először megismerem, és úgy halok meg
De válaszként igy felelt:
Aki engem megismer az örök életre lel

Simon Imre fordítása

Shakespeare vagy Marlowe?

A ”Shakespeare” név csak könyvekben áll. Egy ilyen nevű színész élt, legalábbis egy hasonló nevű. A végrendeletén, mely se könyvet, se kéziratot nem említ, háromszor is áll egy „Shakspere”-szerű név – rossz tollal írhatta egy haldokló író, vagy jó tollal egy fél-analfabéta. Angliában, ahol nem járt török, tatár, német, még megvannak a XVI. századbeli diáknévsorok. A színész neve nincs rajtuk. Nincs egy okmány se, amely mint írót említené.

Életéről mindössze tucatnyi megbízható adatot ismerünk (méltatói szerint elrejtőzött

William Shakespeare

William Shakespeare

művei mögött). 1564-ben Stratford-on-Avonben született, keresztelésének napja április 26-a. Egy jómódú iparos-polgár fia volt. Fiatalon, 1582-ben nősült, a nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt vette feleségül, akitől egy lánya, majd egy fia született. 1587 körül otthagyta családját, és Londonba ment. Kért és adott kölcsön pénzt, vett házat és gabonát. Talán csak mellesleg színészkedett, inkább kereskedő volt. 1593-ig neve nem hagy mély nyomokat sem színházi sem írói berkekben. Száz évvel a halála után azt írták, hogy Hamlet apjának a szelleme volt leghíresebb szerepe. Talán vállalkozó színigazgató lett volna? Erre utal, hogy az újonnan épült londoni színház, a Globe egyik részvényese lett 1599-ben. Nincs utalás sem arra, hogy szülővárosán és Londonon kívül járt máshol is, vagy elhagyta volna Angliát, netán ismerte közelebbről drámáinak színhelyeit.

Művei nagy része névtelenül jelent meg, vagy csak W. S. állt a címlapjukon… de ugyanakkor két tucat silány darab jelent meg, ugyanezzel a monogrammal. Valamikor 1610 és 1612 között felhagyott a színműírással, hazatért szülővárosába, s ott halt meg 1616-ban. 1609-ben adta ki szonettjeinek 150 darabos gyűjteményét. A híres Folio-kiadás posztumusz mű, de sok darabjának első kiadása. A mű bevezetését egy mellesleg szintén színészkedő szatócs és egy vendéglős lopták Pliniusból.

De – ha nem ő – ki írta a nagy művet?

Egy dilettáns amerikai irodalomtörténész, Calvin Hoffman szerint Marlowe! Marlowe, aki mint Babits mondja, mindent Shakespeare számára készített elő.

Christopher Marlowe ugyanabban az esztendőben született, amelyikben William Shakspere vagy Shakespeare. A jómódú canterburyi csizmadiamester fiát családja

Christopher Marlowe

Christopher Marlowe

papnak szánta. A kor legjobb iskolájában, Cambridge-ben tanult, de nem pap lett, hanem irodalmár, klasszikus szerzők fordítója, Erzsébet királynő diplomatája (vagy kémje) a Németalföldön és Franciaországban. Ez a kalandos küldetés segítette hozzá, hogy belelásson a korabeli Európa dinasztikus és vallási harcaiba. 1588, az az év, melyben az angol flotta legyőzte a spanyol Armadát, megalapozván az évszázados brit tengeri uralmat, egyszersmind a Londonba épp csak visszatért Marlowe első színházi diadalának esztendeje. Még cambridge-i diákként fejezte be, talán nem is egyedül, a Didót itt kezdte írni a kétrészes Tamerlánt, amely az első sikert hozta 1588-ban. Ezt követte A máltai zsidó, majd A párizsi mészárlás és a II. Edward, végül pedig utolsó befejezett és talán legismertebb műve a Doktor Faustus tragikus históriája (1592-3).

De a csupán nagy ritkán bemutatott drámáknál maradandóbb emléke Marlowe teremtő zsenijének a blank verse, az a rímtelen, tízszótagú, jambikus sor, melyen – talán nem is véletlenül – a Marlowe furcsa halálát követő néhány hónapon belül a semmiből felbukkanó Shakespeare drámái is megszólaltak.
A művelt, világlátott és sikeres fiatalember bizonyos gőgös felülnézetből tekintett a korabeli vallásosságra. Nem volt egyedül ezzel a királynői udvar környékén, de alighanem kitűnt a hasonló „ateista” nézeteket vallók közül. A napi politikában elég volt egy kurta közeledés a katolikus hatalmakhoz, hogy a szaporodó eretnekellenes vizsgálódások során rá is sor kerüljön. Elítélni talán kínos lett volna, hiszen nagy hatalmú elvbarátai, pártfogói voltak. Huszonkilenc éves korában, 1593-ban gyilkosság áldozata lett, tőr végzett vele, egy Ingram Frizer nevű ismert politikai kalandoré.
Májusban; s négy hónappal utóbb jelent meg az addig  – Hoffman szerint – ismeretlen „Shakespeare” név egy címlapon: a Venus and Adonis című költemény címlapján. „First heir of my invention” – képzeletem első örököse – mondta ugyanez a címlap. Örökös csak akkor lép jogába, ha a tulajdonos meghal…
De meghalt-e Marlowe? Meggyilkolták? – Hoffman állítja, hogy nem. Csak meghalt volna, ha…
A zseniális szkeptikus fiatalember, aki Doktor Faustus tragédiáját megírta (melyben úgy elmélkedik Faustus az ón kai mé ón felett, mint később Hamlet a „to be or not to be”-n), közismert ateista volt, Isten és az ördög harcában semleges, még szellemekben, boszorkányokban sem hitt, és súlyos vádak fenyegették. Fel volt jelentve, istenkáromlási eljárás volt ellene folyamatban, tíz nap választotta el a tárgyalástól… ami körülbelül azt jelentette: a máglyától. Ha barátja, a hatalmas Sir Walsingham nem kezeskedett volna érte, börtönben várta volna ítéletét.
Tíz nap rövid idő… Ha Walsingham meg akarta menteni barátját, át kellett csempésznie a Csatornán. Nem tehette: gentleman volt, becsületszavát adta, kezeskedett érte.
Hogy Walsingham hogyan oldotta meg a megoldhatatlan kérdést, csak több mint háromszáz év múlva derült ki – mondja Hoffman. Akkor – 1593-ban az a hír járta, hogy Marlowe az éppen dühöngő pestisben halt meg. Kicsit később azt híresztelték, hogy meggyilkolták. 1600-ban – amikor Rómában a szintén istentelenséggel vádolt Giordano Bruno égett a máglyán – valaki azt írta, hogy „csúf nőügyek” miatt szúrták le.
Ebben háromszázharminckét évig senki sem kételkedett. Akkor fedezte fel Leslie Hotson a halottkém bizonyítványát.
A bizonyítvány szerint Marlowe és védnökének három szolgája – akik közül az egyik épp aznap tért vissza Hollandiából – együtt ittak egy özvegy házában. Összevesztek a számlán, és Marlowe az egyiket, Frizert le akarta szúrni. De az elvette a tizenkét fillért érő kést, s homlokán keresztül őt szúrta le. Másnap, miután tizenhat tanú megnézte a holttestet, eltemették.

Egyéb okmányok bizonyítják, hogy Frizert, mivel a tanuk szerint önvédelemből ölt, még csak vád alá sem helyezték: s hogy a három ember megmaradt Walsingham szolgálatában. (A még újabb kutatások szerint a halottkém neve egyetlen névsoron sem szerepel.)
Világos, hogy kiskéssel senkit sem lehet homlokcsontján keresztül leszúrni. De ha valaki egy holttestet felismerhetetlenné akar tenni, a legegyszerűbb felhasítani a homlokát, s vérrel kenni be az arcát. Pestisjárvány idején mi se könnyebb, mint hullát szerezni… Ha Walsingham el akarta tüntetni védencét, így kellett eljárnia: átvitetni Hollandiába – hullát szerezni – s a hullát, mint „a meggyilkolt Marlowe-t” eltemettetni. Szolgái eljátszották a komédiát. A tíznapos határidőn belül Marlowe eltűnt Angliából s az Irodalom Történetéből. Négy hónapra rá már a színész neve állt egy verses műnek a címlapján! S Marlowe útban volt Verona, Velence, Róma, a Shakespeare-darabok színhelyei felé…

Valószínűtlen mese? – kérdi Hoffman. – A Folio szerzője ismerhette: a „Szeget szeggel” Angelója nem annak a Claudiónak a fejét kapja, akit halálra ítélt, hanem egy halottét, amelyet egy kicsit átváltoztatott a halál, mert „death is a great disguiser”… (A halál nagy maszka-mester…IV.felvonás, 2. szín. Mészőly Dezső fordítása). Az „Ahogy tetszik”-ben szó van valakiről, akinek pontosan tíz napja van, hogy elhagyhassa az országot, s Rosalinda azt tanácsolja neki, hogy képviseltesse magát a halálban – „die by attorney”… – (Bízd inkább a helyettesedre a halált. IV. felvonás, 1. jelenet. Szabó Lőrinc fordítása.) -, hisz a bolond krónikások még Leander halálának okára sem jöttek rá. (Leanderére, akiről Marlowe írt verses költeményt!)

Hol élt, meddig élt Marlowe Olaszhonban? Talán ez sem marad örök titok. Hotson, a szerencsés kezű kutató, megtalálta Orsini herceg 1600-ban Londonból írt leveleit. A katolikus főúr Elisabeth királynő vendége volt, az ő tiszteletére adták elő, alig tíz nappal a megérkezése után, vízkeresztkor, a „Vízkereszt”-et, amelyben ő maga is szerepel! A londoni színész nem ismerhette az Orsini család történetének apró részleteit. Sokkal valószínűbb, hogy Marlowe Orsini udvarában élt, a herceg angol kapitányai közt.
Virginio Orsininek még ezer levele fekszik Rómában, nagy részük még még meg nem fejtett kulcs szerint sifrírozva… ezeket kellene elolvasni!
Élt Assisiben egy tudós férfiú – Caldari -, aki szerint Marlowe 1610-ben halt meg; ez lehetne a magyarázat arra, hogy Shakespeare életének utolsó négy-hat évében nem írt semmit. Csak ügyefogyott aláírásokat egy könyvet nem említő végrendeletre…
Talán nem érdektelen megemlíteni itt azt a véletlen egybeesést, hogy Shakespeare „utolsó alkotói szakasza” és talán utolsó „műve” a „Vihar” ez idő tájt keletkezett, s melyben Prospero jelmezében maga a drámaíró mondott búcsút – varázspálcáját a tenger mélyére vetve -, színpadnak és életnek.

Shakespeare „művei” az angolok idézetbányája. Shakespeare jelkép, mindentudó bölcs, a lírikus, a drámaíró, az idegenforgalom egyik legfontosabb tényezője, a diákok réme, a színészek szerelme, a sznobok vesszőparipája… vigyázzon aki hozzányúl! Calvin Hoffmant (aki ráadásul amerikai) példátlan módon támadták. Pártok és egy Marlowe-társaság alakult; a stratford-on-avoniak kivonultak szentélyüket védeni. A harc csak egy pontban hozott döntő bizonyítékot: hogy a szitkok kora még nem ért véget. A politikusokat megszégyenítő szókinccsel, letűnt korok válogatott becsületsértéseit idézve harcoltak és harcolnak az örök pártok: az ortodoxok s heretikusok.
„Színpad az egész világ” – mondja Jaques az „Ahogy tetszik”-ben. Nyugodtan hátradőlhetünk: ehhez a megállapításhoz nincs mit hozzátenni.

Temesvári Jenő

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke – mesélte – igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szabó Lőrinc

Ki minek gondol, az vagyok annak…

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

Weöres Sándor

Dinnyés József

Dinnyés József

 magyar zeneszerző, előadóművész, „daltulajdonos”, énekes, gitáros

Dinnyés József

Dinnyés József

A zene kézen fogja a verset, hogy elvezesse a dallam érzelmi útjain az olvasó értelméhez. Így ketten. a vers és a zene, Pozsony, Kassa, Ungvár, Beregszász, Dercen, Mezővári, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Újvidék, Szabadka, Moravica, Lendva, Nagykálló, Miskolc, Debrecen, Szalonna, Kecskemét, Szeged, Székesfehérvár, Pécs. Budapest, Eger, Párizs, Amszterdam, Washington, Chicago, London és más vidékek országok magyar költőinek gondolatai hozzák közelebb a 16 milliós magyarság irodalmát, verseinek közgondolkodását.

Sok költő verse kimaradt. Időben, térben nem utazhattam messzebbre. Szívemhez közelálló írások közül kellett elhagynom műveket. A máról, napjainkról beszélnek, vallanak a költők.
Ezek az énekek az emberi szó, hang megismételhetőségével, újraidézésének szándékával kerültek a könyvbe.
A múltról, jelenről, jövőről – az Idő szentháromságának énekeivel – akartam és akarok a vox humana nyelvén szólni.
Versekkel élő ember vagyok. A nyelv legizgalmasabb titkainak megismerése mindig különleges kalandokat ígért nekem. A néhány sornyi világot elraktároztam magamban, akár makro-, akár mikrovilágot fedeztetett fel számomra. A nyelv és az értelem a múltba vitt, hogy újra együtt lélegezzek az alkotókkal, a költőkkel s a jövőbe repítsen. Régmúlt idők hangulatai, intelmei, érzelmei, bölcsessége, könnyedsége időgépként szállít az anyanyelv birodalmába.
Dalaim könyvébe azokat a verseket, amelyeket a magyar költők írásai közül válogattam, élet-időm költészetéből válogattam. 1948-ban születtem Szegeden. Könyvek között nőttem fel, édesanyám könyvtáros – munkahelyén, az öreg Somogyi Könyvtárban tanultam délutánonként. Szeged szellemi életének patinás műhelyében, társasági életének szemlélődő tanújaként, a városi irodalmi élet kíváncsi kiskamasz-tekintetével a Szegedre látogató írókat, az ott élők otthonteremtő életét figyelhettem.
Amikor gitárommal felkerestem 1967-től egy-egy megzenésített verssel a költőket országszerte, még nem gondoltam, hogy 22 év múlva verseikből válogathatok, hogy a zenével újabb életre keltett sorokat a közönségnek ajánljam.
A válogatás során végiggondoltam a háború után írt verseket, az alkotók életét. Sokuknak sorsa azonos az én sorsommal, ugyanazt a történelmet éltük.
Születésemkor élt válogatásomban szereplő négy fiatal költő, akik a fényes szelek idejének végére, a fordulat évére szétszéledtek, magukra záródtak, elhallgattak, vagy elhallgattatták őket, de már megírták belépőjüket a magyar irodalomba.
Szegedről-indultam idejére egy új generáció jelentkezésének prológusán vehettem részt. Főiskolások, egyetemisták hívták fel figyelmem az akkor induló költőkre: a Kilencekre. Ahogy megismerkedtem az írókkal, ők szóltak „bátyjaikról”’: a Hetekről. Húsz költő több száz verse után a 70-es évek Mozgó Világában jelentkező költők írásai kerültek repertoáromba. S közben a mindennapok versélményei Pilinszky János, Simonyi Imre, Illyés Gyula, Csoóri Sándor és a háború előttiek és az elmúlt századok gondolkodó írástudóinak versei erősítettek hitemben.
Vállaltam olyan csoda dolgot, amire senki se kért.
Énekelek melegebb fényű, romlatlan csillagokért.
                                              (Ratkó József: Éjszaka)
A két világháború közben megindult magyar könyvkiadás, lapalapító törekvések, antológia-kiadások. noha nem teremtettek erős sodrású irodalmi életet, mégis biztosították a jugoszláviai magyar irodalmi kultúra folyamatosságát. A folyóiratok (Kalangya, Híd, Napló) maguk kőré gyűjtötték az akkori vajdasági, szerémségi, Dráva-szögi, Mura-menti magyar irodalom letéteményeseit.
A negyvenes évek végére egyedül a Híd című folyóirat maradt életképes. Az 1952-ben alapított Magyar Irodalmi Társaság és az Ünnepi Játékok eszméje már az indulás után elhalt, a könyvkiadás pedig egyenesen válságos éveit élte. Jellegzetes újság- és folyóirat-irodalommá vált a jugoszláviai magyar irodalom. E korszakot meghatározó jegyek között kell számon tartanunk azt a tényt, hogy a magyarországi irodalommal semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn.
Két hullámban érkeztek a háború utáni fiatalok: 1953-ban jelentek meg első köteteik, és a Híd sorozata 1956 után mar az eszményített képeket és a valóságos életjelenségeket vették szemügyre. Műveltségüket és nem a költészet területeinek meghódítását vállalták és ez a mozzanat meghatározó és ars poétikájukat is ez befolyásolta.
A hatvanas években felsorakozott új nemzedék, amely ekkor nőtte ki az ifjúsági lapok irodalmi rovatait, a Symposion, az Újvidéki Rádió Együtt című élő folyóirata, a Szabadkán megindult Üzenet és az irodalom kérdéseire is kitekintő Létünk című folyóiratokban jelentkezett. A Symposion 1961 decemberétől 1964 végéig jelent meg, mely a fiatal írók, kritikusok, képzőművészek új szellemű írásainak teremtett nyilvánosságot. Válogatott anyagát a Kontrapunkt antológia tette közzé a Fórum Kiadó gondozásában. Az előszóban Sinkó Ervin a nemzedék polemikus szenvedélyét és új szellemiségét hangsúlyozta.
Az Új Symposion az antológia után rendszeresen jelentkezett, teret adva az avantgárdnak, új szempontú kritikáknak, nagy mértékben hozzájárulva a jugoszláviai magyar irodalom önálló arculatának, sajátos hangjának kialakításához.
Az Új Symposion akkori szerkesztőségét a soknemzetiségű Jugoszláviában 1983-ban hatalmaskodó bürokraták feloszlatták, 1989-ben rehabilitálták. A nyelvművelő egyesületek közül ma mar csak őt fiókszervezet működik.
A decentralizációs törekvések során Lendvától Dráva-szögön, Szabadkán út Újvidékig az irodalmi-szellemi élet műhelyei az 1990-es évekre új erőt, fórumot kaphatnak s az új magyar irodalom európai alapjait teremthetik meg az élő múlt tapasztalatainak feldolgozásával Jugoszláviában.
(Bort Imre, Kőbányai János írásainak felhasználásával)
A magyar szellemi élet régóta tudatában van annak, hogy a magyar irodalom jóval szélesebb körű fogalmat jelent, mint Magyarország irodalma. Magyar vers, regény és elbeszélés a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségű kultúrák, sőt a nyugati világban szétszórt magyarság körében is születik. A magyar irodalomnak vannak tűzhelyei és kisugárzási pontjai, de nincsenek földrajzi értelemben jelölhető határai: Párizs és München, Bécs és Amszterdam, New York és Toronto maguk is ilyen tűzhelyek. Illyés Gyula híres szóképe nyomán „ötágú sípnak” szoktuk nevezni irodalmunkat; és a síp egyik ága a nyugati világban szólal meg.
„Emigráns költészet, nézetem szerint nincs is – írja Vas István -, mert a versek írója, ha van hozzá kedve és módja, kivándorolhat Magyarországról, de magyar vers – ha csakugyan az – nem vándorolhat ki a magyar költészetből.”
A hetvenes években vált meglehetősen általánossá, mind idehaza, mind az emigrációban az a felismerés, hogy a nyugati és a magyarországi szellemi-irodalmi életnek termékeny dialógust kell egymással kialakítania. Ennek eszméje, a hazai és a nyugati magyar irodalom kapcsolatainak igénye mind nagyobb teret nyert az elmúlt években, ennek a fejlődési folyamatnak következtében nőtt meg az érdeklődés a nyugati magyar irodalom intézményei, alkotó egyéniségei és értékesebb művei iránt.
A kétlakiság nemcsak részben, hanem teljesen egy idegen nyelvű és idegen kulturális hagyományokra épült társadalmi közegben él. Sokuk írói tevékenységében nem kap különösebb nyomatékot a diaszpóra tudat: az írók művei nem a szórványok életéhez, sorsához kőtődnek, hanem a magyar irodalomhoz, annak múltjához, hagyományaihoz, és természetesen a befogadó ország kultúrájához, irodalmi mozgalmaihoz.
A magyar tömegeknek Amerikába való kivándorlása a múlt század hetvenes éveiben indult. A századforduló táján hirtelen erőre kapott. a XX. század első tizedében pedig évről évre százezer főnyi népcsoportokat mozdított ki. Ez a gazdasági kivándorlás számszerileg sokkal kisebb mértékben folytatódott a két világháború közötti időben is, az új hazát, megélhetést keresők az Egyesült Államokon kívül Kanadában, Dél-Amerikában és Nyugat-Európa országaiban települtek meg. A gazdasági kényszerből kivándoroltakat 1919 után a kommunista és baloldali politikai emigránsok követték. később hozzájuk csatlakoztak a faji megkülönböztetés elől menekülők, az ideiglenes otthont alapító értelmiségiek, a művészek, írók egyes csoportjai.
A nyugati magyar irodalmat irodalomtörténeti felsorolásban, vázlatosan így összegezhetnénk: a múlt írói, a katolikus irodalom és a Nyugat-hagyomány folytatói. A népi mozgalom örököseit és a polgári radikálisokat követték a szocialista irodalom emigránsai. A középnemzedéknek irodalmi fórumait és műhelyeit találta az 1956-os harmadik nemzedék. Napjainkban, a számtalan irodalmi-szellemi közösség mellett, a párizsi Magyar Műhely írói köre a meghatározó.
Cs. Szabó László, 1960-ban, találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulások nélkül, hátrafelé tekintve, megteremti a maga világát.” Ezt a gondolatot 1975-ben Kibédi Varga Áron a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a környezet nyújt, olyasmit is, ami otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs vagy a közvélemény miatt sohasem szívódhatott volna fel – és mindezt tovább adni, de nem a környezet nyelvén. Elméletileg egy olyan közvetítésnek, világirodalmi ozmózisnak lehetnénk tanúi, amire példa még nem volt.”
(Béládi Miklós, Pomogács Béla, Rónay László írásainak felhasználásával)
A kárpátaljai magyar irodalmat a szovjet nemzetiségek irodalma közé sorolják. Hagyományos és nemzeti kötődése miatt mégis a magyar kultúrához tartozik.
A honfoglalástól 1919-ig a magyar államhoz tartozott, ezután Csehszlovákiához csatolták a Tiszahát területét. Ekkor az értelmiség jelentős része kivándorolt, az állami alkalmazottak ezreit bocsátották el. 1938 novemberében a magyarlakta Tiszahát visszakerült Magyarországhoz, majd 1939. március 15-én egész Kárpát-Ukrajnát elfoglalták, de a fasizálódó rendszer, az anyaországi felsőbbrendűség ellenérzést váltott ki a lakosság körében. A visszacsatolásban eltöltött hat év nagyobb rombolást vitt véghez a lakosság magyarságtudatában, mint a kisebbségi sorban leélt két évtized, ugyanis szükségtelenné váltak az addigi kiharcolt kisebbségi intézmények, fórumok, sajtószervek. A jelentősebb írók szétszóródtak vagy elhallgattak (Munkás Újság, Dolgozók Közművelődési Egyesülete, Néplap, Magyar iskola, Jó Barátom, Új Korszak). 1944-46 között Kárpátontúli Ukrajna néven önálló államalakulattá vált, majd az Ukrán Köztársaság megyéjévé szervezték át. Törvénytelen intézkedések jóvátehetetlen károkat okoztak a magyar lakosságnak, akiket megtizedelt a háború, a tömeges evakuáció és az internálás.
A magyar irodalom kialakulása három szakaszra osztható. Az első 1951-1957-ig, 1951-ben jelenik meg az első, a személyi kultusz jegyeit magán viselő, magyar nyelvű könyv. A második szakasz 1957-1965 – az ungvári egyetemen magyar nyelv- és irodalom tanszék nyílt 1963-ban, s megjelenik 1965-tól önálló lapként a Kárpáti Igaz Szó. Az 1960-as évekre jellemző liberálisabb, szellemileg friss, nyitottabb korszakban, a magyar irodalom hagyományaitól ösztönözve, a szovjet új hullám emberi, költői magaslatára tekintve, Kovács Vilmos szellemiségének vonzásában e terület legnépesebb alkotó nemzedékének legjobbjainak kiemelkedése. Balla D. Károly. Füzesi Magda, Vári Fábián László, Finta Éva, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály. Dupka György, Horváth Sándor írói teljesítménye az egész magyar nyelvterület figyelmére érdemesül.
A Kárpáti Igaz Szó, melynek Balla László és Behun János voltak főszerkesztői, az új nemzedéknek, Neon és Lendület címmel, kulturális mellékletben biztosította a megjelenést.
Még 1985-ben megjelent a 65 évet többé-kevésbé összefoglaló Sugaras utakon című antológia.
1987 végén Új Hajtás címmel, havonta 12 oldalas önálló lapszám jelenik meg.
l987-ben a fiatalok megszervezik, – szerkesztik, kiadják az Évgyűrűk kiadványsorozat első két számát a mára már a magyarországi irodalmi életben is rendszeresen publikáló kárpátaljai, tiszaháti költők műveiből.
Az itt élő emberek a múlt keserű emlékeiből kiindulva még ma is félnek nyíltan magyarnak vallani magukat, tiszteletben tartani, művelni hagyományaikat, anyanyelvi műveltséget szerezni… A magyar nemzetiségűek száma jelentősen csak ott növekszik, ahol a magyar lakosság gazdasági foglalkoztatottsága szemmel láthatóan fokozódik. Az itt élő magyarok kevés jelét mutatják a nyelvi asszimilálódásnak. A beolvadás egyik kiváltó oka az, hogy az ifjúság egy része elköltözik szülőfalujából, azaz a magyar nyelvközösségből, jövedelmezőbb munka után néz, mert szakképzettségének megfelelő állást szűkebb pátriájában nem talál.
A magyar nyelv bölcsője, tiszta forrásának őrzője az erősödő, egyre karakteresebb irodalom mellett, továbbra is a falu.
(S. Benedek András, Balla Gyula és Dupka György írásainak felhasználásával)
A csehszlovákiai magyar irodalom hetven évvel ezelőtt, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után keletkezett. “Szlovenszkóiak lettünk, elkülönült elkülönítettek… Európa volt a hazánk, szegénynemzet a szerelmünk, népképviselet a mértékünk és emberség a magyarságunk. Csak az volt és lett magyar, ami emberséges volt és nem fordítva” – írta Fábry Zoltán 1939-ben.
Minél kisebb a nyelvterület, amelyen a szellem embere működhet, annál kevesebb lehetősége van, hogy sajátos feladataira specializálódjék.
A csehszlovákiai magyar irodalom két korszakra osztható: az egyik 1918-tól 1938-ig, a másik az 50-es évek elejétől napjainkig terjed. Az ötvenes évek elején alig tudtak az előző korszak nemzetiségi irodalmáról, mert közben egy teljes nemzedék “esett ki” (nagyrészt a Magyarországra áttelepítés folytán) a csehszlovákiai magyar szellemi élet folyamatából, amikoris részint Fábry Zoltán ösztönzésére létrejött a sajátos műfaj, az úgynevezett valóságirodalom.
1945 után hat-hét évig nem volt Szlovákiában magyar irodalom. A csehszlovákiai magyar nemzetiség elvesztette állampolgári jogait, s a németekhez hasonlóan ki akarták telepíteni tagjait.
1948 decemberében megjelent az első magyar hetilap, az Új Szó, a következő évben napilappá alakult át, 1949-ben életre hívták a CSEMADOK-ot, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesületét, 1951-ben létesült a Pedagógiai Fakultás magyar tagozata és a Komensky Egyetem bölcsészkarának magyar tanszéke. 1953-ban megalakult a komáromi Magyar Területi Színház, mely a falujáró színház feladatát is ellátta.
Nehéz körülmények között indult meg 1949-ben a magyar könyvek kiadása. Az ötvenes évek elején megalakult a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. Ezt néhány év múlva megszüntették, s a magyar könyvek kiadását 1956-tói a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadóra bízták. 1968-ban önálló kiadót alapítottak Madách Könyvkiadó néven.
Az utóbbi években közös könyvkiadás keretében jelentős példányszámot átvesz a Magyar Népköztársaság.
Kezdetben volt (és lesz) a líra. A csehszlovákiai magyarság történelmében a líra az irodalom elsőszülöttje. A hontalanság, a némaság, kiszolgáltatottság, az anyanyelvi szó tilalma után írja Fábry Zoltán: „a sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népe!”
Kihez s mihez legyen hűséges a költő?! Az anyanyelvéhez, a népközösséghez, a nemzethez, a civilizációhoz. Az élet mai harmóniája elképzelhetetlen a múlt ismerete, őrző vigyázása nélkül.
Kazinczy Ferenc írta: „A poézis nyelv nélkül nem virágozhat – írta Berzeviczy Gergelynek – nyelv alatt minden nemzetnek a maga saját nyelvét értem. Jónak látnád-e egy varázsbot csapása által egynyelvűvé tenni az egész embert nemzetet? Én azt, aki azt cselekedné, az emberiség legnagyobb ellenségének tekinteném.’
(Fábry Zoltán, Csanda Sándor és Fónod Zoltán írásainak felhasználásával)
Stílusokról, csoportokról, nemzedékekről kellene írnom, segítve a könyv olvasóját. A KORUNK-ról, az UTUNK-ról a KRITERION Könyvkiadóról, a múlt folytatóiról, a háború utániakról. a FORRÁS első, második nemzedékéről, a hetvenes, nyolcvanas években indult költőkről gondolkodom, lapozgatom az antológiákat, az ismeretterjesztő irodalmi dolgozatokat. Könyvtárnyi olvasni való.
Miért énekelem az erdélyi költők verseit? Nem tudok választ adni, csak Hamvas Béla tiszapalkonyai „raktáros” esszéje jár az eszemben. És mindig hozzá kanyarodom vissza.
Az emberiségnek három ellensége volt és van, mióta társas életre tért az ősidők óta. Kezdetben volt az Időjárás és a Vadállatok. Ezek ellen feltalálta a tűzet, a házat és a bunkót és a vermet. Így már eshet, fújhat, így már bömbölhet a vadállat, nyüszíthet a veremben.
Második ellensége a Barbárság volt. Ez ellen feltalálta a civilizációt. És közösségbe rendeződtek és kultúrát teremtettek.
Az emberiség harmadik ellensége a civilizáció réseibe férkőzött be. Ott feszengve, meglapulva és erőt gyűjtve megépítette a civilizáció lerombolására kész épületet: a HIVATALT. Látszólagos kedvezményeivel magához édesgette a mit sem sejtő polgárokat. Ahonnan elcsalta az embereket, ott újabb rés keletkezett. Oda újabb Hivatalt épített. Így sokszorozva meg önmagát. Veszélyessége abban áll, hogy a végső győzelemre nem törekszik, mert léte befejezetlensége miatt garantált. Ha egyszer mégis győzne, önmagát kezdené felfalni egy magasabb rendű Hivatal felépítésével. Ez a magasabb rendű Hivatal már korbáccsal, fegyverrel. rögtönzött táborokkal, rafinált börtönökkel, éhezéssel és áruhiánnyal szorongatja áldozatait, miközben a CSÚCS egyre jobban kiemelkedik és elhomályosodik a Nap.
A beszéd, a nyelv, a szó maradt az egyetlen fegyvere az elnyomottaknak. A Hivatal mindent átsző. Megtapogatja az asszonyokat, szülnek-e újabb alattvalót. Ellenőrzi az írott szót. Lehallgatja a beszélgetést. A párbeszéd ellehetetlenül. Gesztusok maradnak és hallgatás. Beszéd, szó, nyelv helyett lehajtott emberfő, csikorgó gerinc, csendes mormogás.
Marad a természet megmagyarázhatatlan csodája: a fantombetegség. Az eltávolított testrész érezni kezd, zsibbad és viszket, és melege van, vagy fázik. Az eltávolított, amputált civilizáció végtagjai – a vers, a színház, a tánc, a zene – éreztetik hiányukat. Titokban suttog verset, dallamot, vált lépést ősi ritmusokra, tiltott fintorokkal szerepet játszik az elnyomott. Addig egymás nyelvét sem értők megértik egymást, a kéz összeér, üzenetet küld.
A Hivatal szorosabbra zárja sorait, nem marad neki más, mint saját létét megszüntetni, miközben önmaga szobrává merevedik.
É: addig? Addig mi lesz a jóra összeesküvőkkel? Elhagyják szülőföldjüket, némaságra szövetkeznek és egy tincset rejtegetnek a Szabadság hajfürtjéből, egy szót az Egyenlőség himnuszából. Nem marad, csak puszta létük, mit elvehet a Hivatal, de akkor ki dolgozik, ki szaporodik? Ki dalolja el a Dicshimnuszokat, ki lép majd egyszerre a Hivatal márványlépcsője előtt?

Amikor ez erdélyi költők verseit, üzeneteit énekelem, ezek a gondolatok igazítják indulataimat, feszítik hangszálamat – énekelek: AHOGY A TORKOMON KIFÉR!
(Dalaim Könyve, 1989-ben megjelent énekeskönyv előszava)
Szabadiskola

Nem életkorhoz kötött, nem ad diplomát, nem ad osztályzatot. Az előadássorozat  ismereteket ad  és kiegészíti a résztvevők tudását, segít eligazodni a művelődés világában. Segíti az önálló érdeklődésnek megfelelő ismeretek megszerzését.
Dallamos, verses előadássorozatot hirdetek azok részére, akik szeretnék megismerni a régi magyar balladákat, a zsoltáros anyanyelvet, az elmúlt 500 év irodalmi irányzatait, vonulatok költőit határon kívül és belül.
Szeretettel várom azokat, akik szeretnék megismerni a dalban, szövegben megfogalmazott gondolataimat.