Rupaszov Tamás

Rupaszov Tamás – Trottel Records

Huszonöt éve vezeti a Trottelt, a nyolcvanas években kazettákat másolt és nemzetközi punkkapcsolatokat épített, a kilencvenesekben lemez-, majd könykiadó lett.

“Remélem, nem az a kép alakult ki rólam az elmúlt 20 évben, hogy azt vallom, nincs a

Rupaszov Tamás

Rupaszov Tamás

stílusok között átjárás. A Trottel Records első öt kiadványa a 90-es évek elején: a Trottel, ami már akkor is megannyi stílus fúziója volt, az Anima, ami akkor népzenéket kutyult elektronikával, a Korai Öröm mint akkori világzenei kezdemény vagy például a Másfél kiadása a kiadó nyitottságát jelzi minden zene felé.

Azt csinálom, ami épp megtetszik, és nem azt, amit a piac diktál, ez az underground felfogásom része.”

Trottel 

Trottel egy zeneileg behatárolhatatlan, kísérletező magyar zenei együttes. 1982-ben alakult.

Stílusa, tagsága és neve (Der Trottel (1982-1984), Die Trottel (1985-1987), Trottel (1988-1996, 1998-1999), Troxx (1997), Trottel Monodream(2000-2001), Trottel Monodream Experience (2002-ben tévedésből így szerepeltek egy olasz válogatás-albumon, de ezt a nevet egyébként nem használták), Trottel Stereodream Experience (2002-2011), Trottel Stereodream Workshop (2003-2008), Rupasoff (2009-2012) időről időre változik. Vezetője Rupaszov Tamás.

Fókuszban a lüktetéssel – Trottel Stereodream Experience-videókritika

“A punk nem állami zenészek produkciója” – Rupaszov Tamás a Quartnak

Rupaszov Tamás huszonöt éve vezeti a Trottelt, a nyolcvanas években kazettákat másolt és nemzetközi punkkapcsolatokat épített, a kilencvenesekben lemez-, majd könykiadó lett, jelenleg Lengyelországban turnézik. Cionista zsidó támadásról, underground lánclevelekről, Nagy Feróról és Jello Biafráról, illetve a Quart mocskolódásáról beszélgettünk vele.

Ezt az éktelenül szar kritikát melyikőtök írta? Én soha többé nem adok nektek Trottel-lemezt. Mert tudom, hogy az ilyen stílusú lemezeket a Quart lemocskolja. Olvasom ezeket a kritikákat, és sajnálom azokat, akik promóciós lemezeket küldenek a Quartnak, mert vérlázítóak ezek az írások.

De akkor miért vannak a promóciós példányok és az újság?

Én annak idején nagyon szélsőséges pozícióból indultam a sajtót illetően. Abból indultam ki az első Trottel-lemez megjelenésekor, hogy nem adunk interjúkat és promóciós példányokat, mert az újságírók köcsögök. Persze voltam akkor húszéves, rájöttem aztán, hogy ez faszság, meg közben a barátaim is újságírók lettek. De visszatérve a témához: én nem vagyok az a promoter, aki azt gondolja, hogy egy kiadványt szarrá kell promózni, és a Bravónak és a Popcornnak is el kell küldeni nem mainstream kiadványokat. Ebből a szempontból nem vagyok amatőr. Más szempontból persze amatőr a hozzáállásom még mindig.

Volt már olyan, hogy neked se tetszett, amit csináltál?

Persze, nekem folyamatosan nem tetszik.

És hogy a közönségnek?

Az benne van a pakliban, főleg, hogy elég szélsőséges dolgokat csinálok.

A kritika akkor miért más?

Annyiban más, hogy a Quart ezeket a lemezeket lemocskolja.

Milyen típusú lemezeket?

Az undergroundnak ezt a kísérletezős, folyamatzenei irányvonalát, ha létezik ilyen. Nem a kritikával van a bajom, egész egyszerűen nem volt rá szükségünk. Nekem ez nem ért meg egy lemezt. Utálom ezt a negatív lehúzós energiát, nem tudom, hogy ez mire jó. Eszembe jut ilyenkor a Bucó (Pozsonyi Ádám). Nem azért, mert szélsőjobbos, mert abból sok van, hanem mert húsz éve negatívumokból épít karriert, mocskolja mindenki másnak a munkásságát. Engem mint kiadót hetente keresnek meg fiatal zenészek és kérdeznek meg, hogy mekkora művészek, és amikor azt gondolom róluk, hogy szarok, akkor is azt mondom nekik, hogy “hatalmas művész vagy, mindannyian óriási művészek vagyunk”. Attól, hogy lealázok valakit, nem gondolom, hogy jobb lenne a világ. Szóval nekem nem ért meg egy lemezt.

Akkor visszaadjuk.

Igen? Király!

Turnéra indultok. Hova?

Nagyon romantikus tájra. Dél-Kelet Lengyelországba. Például Gorlicébe, ahol egy fickó feltalálta az első olajlámpást. Egy Lukasiewicz nevű arc. A város tele van lepusztult gyárakkal és munkanélküliekkel, öregekkel, de tele van ennek a Lukasiewicz nevű embernek az emlékműveivel, szobraival. A helyiek büszkék rá nagyon és komplexusaik vannak, hogy a világ nem tudja.

Hogy kerültök oda?

A Youtube-on ismerkedtem meg a szervezővel, állítólag ő szervezte ’97-ben az eddigi egyetlen gorlicei Trottel-koncertet. Aztán összespanoltunk, a duómmal voltunk ott az ősszel, aztán pedig a Don’t Say a Word pesti hardcore zenekart szerveztem oda, nekik a Trottel Records adta ki az új lemezüket.

Hány embernek léptek fel külföldön?

Ezek turnék, úgyhogy attól is függ, hogy milyen nap. Vasárnap és hétfőn nyilván kevesebbnek. De ez változó.

És milyen korosztálynak?

Ez érdekes kérdés. Mert ezen látszik, hogy minden városban más a színtér. Belgiumban azt vettem például észre, hogy elég idős az a közönség, amelyik ezt a zenét hallgatja.

Itt nyilván arról is lehet szó, hogy ezen szocializálódtak, volt nekik annak idején ilyen zenéjük. Főleg ugye Belgiumban.

De én arra gondolok, hogy hol vannak a fiatalok. Mert húszévesek nincsenek.

Ti sem vagytok húszévesek.

Ez tény. Viszont vannak városok, ahol fiatalabb a közönség, Lengyelországban például. Ott viszont az az érdekes, hogy korán kezdődnek a koncertek. Nyolckor. Emlékszem, húsz éve már 5-6 órakor elkezdődtek, és tele voltak lengyel kisgyerekekkel, akiket elengedtek a szüleik. És ez szerintem nagyon jó.

A Corvin moziban voltak ingyenes koncertek a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, ahol délelőtt 11 órakor fellépett a Hobo Blues Band vagy a P. Mobil.

Én is emlékszem, voltam ott Karthagón, de ezek karácsonyi koncertek voltak. Nem állandóak voltak szerintem.

Zenészként hogyan jellemeznéd egy-egy mondattal a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres éveket?

A nyolcvanas években három koncertünk volt egy évben. Vagy legalábbis kevés. Épp ezért kurvára sok ember jelent meg. Aztán a kilencvenes évek elejétől a közepéig olyan mértékű kiváncsiság volt a korábbi időszak jellegéből adódóan, hogy akkor meg azért voltak embertömegek. Manapság meg öt koncert van egy este a városban, emiatt pedig egy-egy koncerten nincs közönség. Ez az ára annak, hogy rengeteg program között válogathatsz. Így a közönség se annyira kiváncsi.

Hogy és miért kezdtél el annak idején zenéket terjeszteni?

1986 környékén kezdtem el zenéket terjeszteni, de az egész a chainletterekkel indult. Ez azt jelentette, hogy kaptunk valahonnan egy levelet, volt rajta tíz cím. Az volt a feladat, hogy az utolsó ötnek tovább kell küldeni valami hanghordozót. Így elterjedt a cím és egy év alatt elözönlöttek minket a világ minden tájáról a kazetták, a kislemezek, az újságok, fanzinek. Akkor jöttünk rá arra, hogy az egy dolog, hogy mi itt elpunkoskodunk Magyarországon, de mindenki mindenhol elpunkoskodik, és mindenki mindenfélét csinál. Hatalmas információ zúdult ránk, jöttek a lemezek és nekünk is kellett küldeni vissza valamit. Így kezdtünk sokszorosítani, először az akkor elkészült home made Trottel-demót, utána csináltunk magyar zenekarokból válogatásokat. Aztán ha már volt, elkezdtük itthon is árulni ezeket koncerten. Később saját fanzine-t szerkesztettünk, először franciául, aztán magyarul is, amit itthon terjesztettünk. Aztán a rendszerváltás előtt megjelent Franciaországban az első Trottel-lemez, nem volt belőle itthon, valahogy gyártottunk kazettát, de később az egész akkora méreteket öltött, hogy legalizálni kellett, és mivel egyebként is koncepció volt, hogy magunk adjuk ki a dolgainkat, ’92-ben megalakult a Trottel Records azért, hogy ezt legálisan megtehessük és hogy más hozzánk hasonló zenekarokat kiadjunk.

Meghatározta az ideológia azt, ahogy másokhoz viszonyultál, akár zeneileg?

Először meg kellett, hogy kapjunk ezt az ideológiai inputot. Ezek újságok formájában meg is érkeztek. Én franciául tudtam csak, úgyhogy a francia nyelvű újságokat értettem, a többiben a képeket néztem. Rám épp ezért a Franciaországból, Belgiumból, francia Svájcból érkező dolgok voltak leginkább hatással, meg azok az olaszok, akik tudtak franciául.

Újságot minek csináltatok?

Gondolom azért, mert volt mondanivalónk. Benne forogtunk egy közegben, amelynek volt zenei oldala, politikai oldala, ezekről be akartunk számolni a kintieknek. A külföldi fanzinek a punk mozgalomnak egy teljesen más oldalát mutatták meg, tovább akartuk adni az infót.

Felmerült benned, hogy kétezres évek fordulójának információs robbanását a saját hasznodra fordítsd?

Amekkora lehetőség van benne, ugyanakkora a buktatója is. Ebből az információáradatból kitűnni sokkal nehezebb, de például sokkal költséghatékonyabban lehet kapcsolatot létrehozni másokkal, ez igaz. Sokkal több információhoz lehet hozzájutni, de azt is gondolom, hogy ennek nem sok haszna van. A világ minden tájáról bombázzák egymást hírekkel az emberek, de az embernek a fasza tele van a hírekkel. Ebből nem lehet kilátni. A fiatal zenekarok sem nagyon tudnak élni ezzel a nagy lehetőséggel, azt látom. Ki se tudnak belőle evickélni. Régebben ha volt egy 200 címes német klublistánk, mindekinek szépen kiküldtük a lemezeket, ha nem is kétszáz koncert lett az eredménye, de voltak, akik nyitottak voltak, érdeklődtek és ez az adott országban aztán évekre meghatározta a működésünket. Manapság szerintem ezt nem tudják megcsinálni a zenekarok egy email-cimlistával.

Pedig erre is van példa. Nem gondolod, hogy többet koncerteznek a zenekarok manapság, mert nem tudnak lemezeket eladni?

Ez úgy igaz, hogy nem tudnak lemezeket eladni és koncertezni sem tudnak. Én se itthon, se külföldön nem látom a turnézó kis zenekarok seregét. Egy-kettőt látok. Még tíz éve is könnyebben tudott egy kis zenekar koncertezni, akár Európában akár Magyarországon, mint manapság.

Élnek még a régi nemzetközi kapcsolataid?

Néhány igen. Egy ilyen régi ismerősökből álló egyesület szervezett nekünk például tavaly Párizsban koncertet, ahol a cionista szélsőjobbosok megtámadták a helyszínt.

Tessék?

Odaértünk a helyszínre, a huszadik kerületbe, amely talán az egyetlen úgymond komcsi, erősen baloldali vezetésű kerületek egyike. Ebből kifolyólag ott van a legnagyobb underground mozgás. Egy kisebbségi művelődési központban volt a koncert. Háborús hangulat fogadott minket, láncok és baseballütők, bukósisakok. Elég feszült volt a hangulat. Kiderült, hogy zsidó szélsőjobbosok felvonulást tartottak, egy részük pedig betámadta a helyet, mert az bevándorlók, kisebbségi, pl. palesztin és afrikai közösségeknek volt a közösségi és kulturális központja, akikre pedig haragudtak nagyon.

Ti azzal, hogy elmentek most Lengyelországba és később Franciaországba koncertezni, pénzt fogtok keresni? Meg fogja nektek érni?

Annak, aki ezt akarja csinálni, annak mindenképpen megéri, de csak ebből sosem fogunk megélni.

Nyaranta dolgozol a Szigetnek is.

Nekem ez az évi függőségem, tizennégy éve csinálom és remélem, hogy nyugdíjas koromig csinálom majd. Egy évben egy hétig van főnököm. Egy olyan embernek, akinek sose volt főnöke, ez luxus. Ilyenkor visszaáll az egyensúly.

Egy év anarchizmust egy hét feudalizmus helyrezökkent?

Bár anarchizmus lenne. De igen.

De miből élsz meg? Családod van, gyereked.

Ezer dologból. Néha lemezkiadó vagyok, néha könyvkiadó, hol turnékat szervezek, van egy zenekarom, néha fordítok. Én még mindig nem tudom, hogy miből élek meg, ugyanúgy, mint húsz éve.

Mi volt a szakmád?

Nyomdász.

A nyomdászok közt miért volt ennyi punk?

Nem tudom. Talán a punkok állítólagos entellektüel beállítottsága miatt. (nevet) Amúgy tényleg rajongok a nyomdatermékekért, legyen az lemezborító, könyv, plakát vagy szórólap.

A Chumbawambát te hoztad el először Magyarországra. Mit gondolsz arról, amit azóta csináltak?

A Fekete Yukban volt ’93-ban az első közös Trottel- és Chumbawamba-koncert. Én Chumbawamba-fan vagyok a mai napig. Egy koherens koncepció mentén zajlik az életútjuk. Nem is zenei értelemben érdekelnek engem, hanem jelenségként. Azt a hangulatot a mai napig megtalálom bennük, ami annak idején magával ragadott. Az, hogy milyen zenét csinálnak, engem kurvára nem érdekel. Vannak olyan pontok, amikor a zene, az csak zene, és van annál sokkal fontosabb dolog. Például annak a töltése. Az én ízlésem zeneileg folyamatosan változik. Amikor fontosabb dolgokról van szó, akkor a zene és a stílus eltörpül.

A magyar punkmozgalom hol vált szét? Mikor és hogy történt meg az ideológiai szakadás a punkok és a skinheadek, a régi punkok és az új punkok között?

Nekem a Flamingó nevű bárban, vagy mi volt annak a neve, ahova közösen jártunk ’85 körül. Ott a Dudás – ő egy skinhead-legenda volt – pár óra vita után felállt, rácsapott az asztalra és azt mondta: “Igazad van, de én akkor is fasiszta vagyok.” Nekem ez volt a szakadás, ami után pofonközelbe nem volt ajánlatos mennem.

Abból a kétszáz emberből, aki a nyolcvanas évek elején punk volt, hogy lett az egyikből Egészséges fejbőr, a másikból meg más?

Az eleje egyszerű volt. Az egyik héten punkok voltak, aztán levágták a hajukat, skinheadek lettek, és elkezdték verni a kisebb punkokat és a kisebb skinheadeket. Én erre emlékszem. Mélyebb töltetre nem emlékszem. Meg a különböző punkcsoportok is mindenkit meg akartak verni, akik nem ők voltak. Elég rossz szájízzel gondolok vissza azokra az évekre, egy halott dolognak tartom. Inkább a pszichiáterekre bíznám. Én a nyolcvanas évek végén besokalltam a magyar punk- és skinhead-dologtól. A múlt nem annyira foglalkoztat, jól elvagyok a jelenben. Az, azért érdekes, hogy hogyan lett egy alapvetően baloldali irányultságú mozgalom ilyen mértékben jobboldali. Mert az, hogy egy skinhead náci, az oké. De hogy egy punk?

Nyilván az “anyám, én nem ezt a lovat akartam.” Ami Magyarországon a szélsőségek felé sodorja az állampolgárok egy jelentős százalékát.

Én azon röhögök, hogy itt vagyok én és még sokan, akiket lehallgattak, megfigyeltek, akiknek útlevele se volt, haragszom is sok emberre nagyon, de hogy állandóan kommunistázzak és ilyen szinten általánosítsak, az valahogy soha eszembe se jutott. Vicces, hogy olyanok komcsiznak egyfolytában, akik egy fűszálat nem tettek soha keresztbe azon túl, hogy részegen ordibáltak. Semmi mondanivalójuk nem volt, semmi retorzió sem érte őket.

Van olyan magyar zene abból a korszakból, amelyre azt mondod, hogy azért maradt meg, mert sajátos volt és jó?

A magyar punkot nem tartom egy erős dolognak. A nagy része a nyugati zenéket másolta. A punknak mint mozgalomnak az egyetlen értelme a kreativitásnak a megmozdítása volt. Az arcok fogták magukat és elkezdtek a saját kútfejükből, belső töltetből csinálni dolgokat, zenélni. Nekem ebbe nem fér bele a másolás. Az jobb eredetiben. A mi punkzenekaraink – beleértve az együttesemet, a Marina Revue-t is – nem sok eredetiséggel bírtak. Igaz, hogy nagyon fiatalok voltunk.

Zenei vagy gondolati eredetiségről beszélünk? Csak mert a punk nem a zenei eredetiségről szólt, sehol sem.

Az én számomra a tágabb értelemben vett underground, a Bizottság, a Kontroll sokkal eredetibb gondolatokat közvetített és zenéket játszott, mint az én generációmban az ún. punk. A punkhoz kötődöm, igen, de annak egy bizonyos vonalához, konkrétan a Crass csináld-magad ideológiájához, ami egy marginális része a punknak a mainstream punkhoz képest. Annak ellenére, hogy a mozgalomnak az a része nem kapott akkora nyilvánosságot, hisz kevesebb külsőséggel rendelkezett, sokkal komolyabb és összetettebb rendszerellenes kritikát és ideológiát fogalmazott meg. Azért csak csináltak ők is aranylemezeket, anélkül, hogy például terjesztőjük lett volna. A Crass, az Ex és a hozzájuk hasonlók politikailag és művészetileg is fontosak voltak.

Nagy Feró munkásságához hogy viszonyulsz?

13 évesen természetesen Beatrice fan voltam. Nagy Feró engem állítólag lekommunistázott a könyvében. Ráadásul pont egy olyan időszak miatt, amikor nekem útlevelem se volt, a Szovjetunióba se tudtam volna kimenni.

És az Ős-Bikiniről mit gondolsz?

Azon túl, hogy csináltak egy-két jó lemezt, nem gondolok róla semmit. Mint punkról legalábbis. A punk nem állami zenészek produkciója, és a nyolcvanas években az MHV által kiadott lemez nem lehet punklemez.

Miért kommunistázott le Nagy Feró?

Mert annak idején volt valami olyasmi, hogy Jello Biafra ki akarta adni az Ős-Bikinit. Azt nem tudom, hogy konkrétan ki akarta-e adni, de mi akkor leveleztünk a Biafrával, és föllázadtunk az ellen, hogy a Bikinit adja ki “magyar punk” címmel. 1985-ben a magyar punkzenekaroknak semmi lehetőségük nem volt, nem sokkal azelőtt még voltak, akik börtönben sínylődtek.

Hova lett… (1982) és a 20. századi híradó (1984) tök jó lemezek.

Szerintem is. És? Mi a kérdés? Nekem nincs azzal bajom, hogy megjelenjen egy Bikini-lemez. Nekem azzal volt bajom, hogy a nyolcvanas évek közepén a Bikini mint magyar punk jelenik meg Amerikában. Mert abban az időben a magyar punkzenekarok fellépni, köpni-nyelni nem tudtak.

És ha ezek után ki akartak volna adni más magyar punkot is?

Ezek hipotézisek. Én mint levelezőpartner, azt írok a Biafrának, amit akarok. Ha én azt gondolom, hogy a Bikini szar, akkor azt írom neki. Felsorolok harminc magyar punkegyüttest a ’80-as évekből, de a Bikinit ebbe a felsorolásba belevenni abszurdum. És ennek semmi köze ahhoz, hogy azok a lemezek tényleg jók. És ha a Nagy Feró azt akarja írni a Biafrának, hogy a Trottel az szar, akkor megírja neki. Kész. Ha le akar kommunistázni, az ő dolga, de enyhén szólva buta dolog emiatt lekommunistázni valakit.

Tegyük félre a kommunistázást. Abban a helyzetben nem volt felelősséged abban, hogy kiadjanak vagy sem egy magyar zenekart Amerikában?

Miért lett volna nekem ebben felelősségem? Azt mondok, amit akarok. A nyolcvanas években az nem lehetett punkegyüttes, akinek a lemezét az állami lemezkiadó adta ki.

Ajánlottál a Bikini helyett más együttest?

Mit tudom én, bazmeg. Szerinted én ezen gondolkodom egyfolytában? Én évtizedekre el is felejtettem ezt. Csak aztán egy jobboldali ismerősöm mindig szóba hozza, hogy lekommunistázott a Feró a könyvében. Én nem vagyok senki. Akkoriban sem voltam senki. Csak vettem a fáradságot, hogy kommunikáljak a világgal a szélrózsa minden irányába. És amikor meghallottam, hogy a Bikinit akarja kiadni a Biafra, akkor igenis magánemberként beleírtam a levélbe, hogy a Bikinit az egyetlen magyar állami lemezkiadó jelenteti meg. Magyar punklemez Magyarországon akkor nem jelenhetett meg.

Az, hogy a Trottel kiadó mit ad ki 2010-ben, az min múlik?

Fontos, hogy koncertező zenekar legyen. Én abban hiszek, hogy ha valaki akarja, akkor a saját útját ki tudja taposni. Egy kis kiadó egy öntevékeny zenekarnak tud segíteni és együtt tudnak valamit csinálni. Van olyan, hogy látok egy fiatal együttest, és azt gondolom, hogy régen tuti csináltam volna neki egy lemezt, de most nem mindig lehetek öngyilkos.

Most mi kell egy zenekarnak, hogy csinálj neki egy lemezt?

Kell éreznem azt, hogy ők maguk is el tudják adni. Pont azért, mert underground zenéknek a kommersz terjesztő hálózat nem működik, a boltok bezártak, a plázák ezeket nem váltják ki, muszáj koncertezni. A saját útját kell keresnie, nem pedig várnia, hogy egyszer majd lesz egy kiadó, aki megcsinálja helyettük. A koncert lassan az egyetlen eladási lehetőség egy kis zenekar számára. Amúgy engem mindig le lehet venni a lábamról, ha egy izgalmas kiadványról volt szó, de próbálok józan maradni.

Mi az underground 2010-ben?

Ugyanaz, ami régen. Az, hogy az ember saját maga csinálja a dolgait és az elsőrendű cél nem saját magad fogkrémként való kommercializálása.

A tehetségkutatók segítenek a fiataloknak?

A kommersz tévék tehetségkutatóit különválasztanám a többi tehetségkutatótól. Mert rengeteg lett manapság a tehetségkutató, most, hogy elkezdték őket támogatni. Van olyan kis zenekar, aki hisz abban, hogy ez továbblépés lehet, van akinek be is válik, szerintem függ attól, hogy milyen zene, milyen zenekar és mit szeretne elérni, de pl. a Trottel sosem nevezett be például egyre se, soha.

Pedig a VHK és az Auróra is lépett fel a KISZ tehetségkutatóján, Balatonszemesen a Marina Revue-vel együtt 1984-ben.

Hm, tényleg. Kiment a fejemből. Csomó punkzenekar benevezett, mi is. Akik ott voltak azoknak örök emlék, előadhattunk Wilpert Imrének. (nevet) Nem hinném, hogy bármelyikünk is valamiféle díjat akart hazavinni.

Az egyértelmű provokáció volt. Van egy zenélő táborotok is gyerekeknek, a Zenélő tanya.

Igen szerteágazó tevékenység. Egyébként most már több tábor van. Gitárosunk, Pusi (Puskás István)foglalkozik ezzel jelenleg. Gyerektábor, gitártábor, zenei tábor fogyatékkal élőknek, ahol rendes zenekarként zenélnek együtt.

A PANKKK támogatja?

Nem, a Zenész Szakszervezet és az EJI a Zenélő tanya fő támogatója.

PANKKK-ra pályáztatok?

Én mindig pályázok mindenre. Lemezre, cserekoncertre, meg kiadóként promóciós tevékenységre. De ki tudja, hogy mi lesz ezzel, illetve hogy megmarad-e ez a program. Amúgy is át kellene gondolni, mert szerintem a mai formájában nem éri el a célját úgy, ahogy szeretné. A könnyűzene támogatása mint olyan, ’98-99 környékén indult el, az előző Fidesz-kormány idején, és hihetetlen, hogy ezt mondom, de értelmesebb volt. Bár igaz, hogy a PANKKK egy komplexebb dolog. Remélem, hogy megmarad és jobban átgondoltan megy tovább. Más országokban sem egy-két év alatt forrta ki magát, amíg működik, egyre jobb lehet.

Punks Not Dead?

Átalakul. De az, hogy ki milyen zenét hallgat, az más kérdés, teljesen mindegy.

forrás: Quart

A Trottel is megpihen – Rupaszov Tamás zenész, lemezkiadó

 

Hibaizmus

Hibaizmus

hibaizmus

hibaizmus

A hibaizmus – jellegét figyelembe véve – kizárólag a fotográfiai képalkotás területén fellelhető jelenség.

Módszere kettéválik: alapvetően és elsősorban a valóság egy keresztmetszetének a tökéletes leképezése, a hűség eszközölése. Ám ezzel egyidőben, vagy esetleg egy későbbi időpontban valamilyen nem várt, vagy megrendezett, de nem tökéletesen behatárolható impulzus is a képalkotás részévé válik.

Tehát amikor hibába ütközik az alkotás, az egyik esetben ez meglepetést okoz az alkotónak: nem szándékai szerint zajlik a történés – ezt fatális hibaizmusnak nevezzük. Más kérdés a direkt hibaizmus, amikor hibafaktorokat állítunk fel, lehetőséget adunk a véletleneknek, bizonyos határok között kiszámíthatóvá tesszük az esztétikai hatást, ám ebben a módszerben is fellelhető a véletlen ereje. Ha a szerző maga idézi elő ezeket a hatásokat, a technika könnyen válhat effektté, ami bizonyára levon az esztétikai értékből.

A hibaista hozzáállás tehát úgy írható le, hogy az alkotó szivesen beengedi eszközei közé a véletleneket, vagy a hibákat.

Azt, hogy az elkészült alkotás esztétikai értékkel bír-e, vagy hogy a hibaizmus mely részeit tekintjük „elfogadottnak”, először egy hibafán keresztül próbáltuk kiszámíthatóvá tenni, automatizálni. A hibafa olyan szövevényes és bonyolult lett, hogy később ennek létjogosultságát nagyrészt elvetettük, vagy inkább leegyszerűsítettük. A konkrét esetek során megesett, hogy egyszerre több vállfaj is ráillett egy képre, vagy volt olyan, hogy egyik sem.

Az itt kialakuló esztétikát nem lehet ugyanis közönséges táblázatokba rendezni, szükség van egy személyes esztétikai hozzáállás eszközölésére, azaz arra, hogy egy személy kezében összpontosuljon a kiválasztás. Nosztalgiából azonban mégis publikáljuk a régi hibafa leírását.

Projektek

Minden képkockára két expozíció került. Egymástól függetlenül dolgoztunk, különböző helyeken (Tallinn, Pozsony, Budapest, Amszterdam, stb.) két éven keresztül. Nem tudtuk, hogy az adott tekercsre mit fotózott a másik, ilyenformán a véletlen szerkesztette egymásra a képrétegeket. A véletlen szerepét tovább erősítette a használt technika: a szabályozatlan szín- és kontrasztviszonyokat eredményező kereszthívott diafilm, valamint a képalkotás lehetőségeit minimálisra redukáló műanyag fényképezőgép. A szelektálás és a képek sorrendjének meghatározása, mint végső, tudatos gesztus zárja az alkotófolyamatot.

A Semmi projekt hagyományos roll filmre való fotózással kezdődött, hogy aztán a létrejött kép több szakaszon  átesve süllyedjen el a kibertér világában. A középformátumú film 12 kockájára ugyanazt a képetfotóztam, az Állapotok című, félkész portrésorozatom legújabb darabját. A leexponált tekercs fele került előhívásra, a másik fél a fénytől gondosan elzárt helyen várta ezt a pillanatot. Az előhívott képet beszkenneltem és elkészítettemalacsony felbontású, digitális verzióját, melyet feltöltöttem a hibaista blogra.
A kép végső formájának eléréséhez három megsemmisítési szakaszon át vezetett az út:
1.) Az előhívott hat képkockát elégettem, melynek folyamatát digitális fényképezőgéppel rögzítettem. Ez a dokumentált esemény látható szekvenciába rendezve a kiállított printeken.
2.) Az alacsony felbontású kép szerverre való feltöltése után letöröltem  minden olyan fájlt a számítógépemről, amely információt tartalmazott az alapképről.
3.) A tekercs másik felét ebbe a dobozba rejtettem, mely fényt kapva teljesen használhatatlanná vált. Nem maradt más, csak a dimenzió nélküli, szélsőségesen absztrakt bináris adathalmaz egy távoli szerver  merevlemezén. A mágneses jelek formájában tárolt bitek azonban információt hordoznak. Alkalmas csatornák használatával továbbíthatóak, a megfelelő programok alkalmazásával pedig felületszerű ’képpé’ alakíthatóak különböző eszközök kijelzőin.
Ui.: Ne zárd vissza a dobozt!

Szilágyi Áron

Szilágyi Áron

Szilágyi Áron

1997 óta Áron a nemzetközi dorombmozgalom aktív tagja és azóta rendszeres vendége a nemzetközi dorombos rendezvényeknek. Ezeken a fesztiválokon nagyon nagy hatást gyakorolt rá a világ minden részéről összegyűlt virtuóz dorombosok játéktechnikája. Különösen sokat tanult Anton Bruhin svájci művésztől. Az Ő kreativitása és konvencióktól való elrugaszkodása nagy lökést adott Áronnak abban, hogy saját játékstílusát kialakítsa. A híres jakút játékosok spirituális dorombjátéka is mélyen inspiráló volt számára.

Áron az 1998-as ausztriai, Mollnban megrendezett Nemzetközi Doromb Fesztiválon Alex Horschal lépett fel és közös előadásuk a fesztivál válogatás CD-jére is felkerült. A Magyar Televízió is forgatott ezen a fesztiválon, többek között kettejük műsorát is láthatták a tévénézők.
1998-ban Oregonban rendezték meg az 5. Észak-Amerikai Dorombfesztivált, ahol Áron nemcsak fellépett, de a fesztivál CD-jére is felkerült előadása.
1999-ben alapította meg testvérével és jóbarátjával a Navrang zenekart, amely elektronikus világzenét játszik, Számaikban természetesen jelentős szerepet kap a doromb is. Első nemzetközi bemutatkozásukra Mollnban került sor, ahol nagy sikert arattak.
2001-ben Áron vendégzenészként Dublinban a Kai Band-el lépett fel, valamint önálló dorombesteket és workshopokat is tartott Írországban és Londonban.
A 2002-ben általa rendezett tiszakécskei I. Újhullám Fesztiválra 10 ország dorombosait és underground zenészeit sikerült meghívnia.
2002-ben hívták meg a következő dorombfesztiválra Norvégiába is.
2004-ben több TV műsor dorombszakértőként hívta meg különböző műsorokba. Zenekara, a Navrang meghívást nyert Németországba, Ulmba a Donaufestre, ahol hatalmas sikert aratttak, és a a fesztivál szervezői kiadták koncertalbumukat. Ebben az évben találtak magyarországi kiadóra és került kiadásra második stúdióalbumuk, a Pangea.
2004. októberében Leo Tadagawa, a Nemzetközi Doromb Szövetség elnökének meghívására Áron Tokioba repült, ahol négy koncertet és két workshopot tartott Tokioban, köztük a Music University of Tokyon is, valamint Yugawara városában.
2005 januárjában jelent meg első szólóalbuma DOROMB:ON címmel, amely nemcsak Magyarországon, de külföldön is forgalomba került, és mindenhol pozitív visszhangra talált.
Főszervezője volt az Első magyar Dorombfesztiválnak Kecskeméten, 2005 szeptember 24-én.
Fellépőként részt vett az első Marranzano (doromb) Világfesztiválon Szicíliában, Cataniában 2005 októberében.
A Nemzetközi Dorombszövetség felkétrte Áront, hogy legyen a 2006-ban, Amszterdamban megrendezésre kerülő Doromb Világtalálkozó európai programszervezője.
2006-ban fellépett az Israeli Didjeridoo Festivalon, ahol találkozott Markus Meurerrel és megszületett az Airtist zenekar. Ugyanebben az évben vezette a német-magyar együttműködésben létrejövő BIPOLAR animációs-filmes projektet, melynek zenei rendezésére is felkérték.
2008-ban Bács-Kiskun Megyei Prima Primissima Díjra jelölték.
Barátságai és kapcsolatai kontinenseken ívelnek át, és számos világutazó kopogtat be ajtaján az év minden szakában, hogy néhány napra megpihenhessenek nála. A zenének, mint “közös nyelvnek” ilyen alkalmakkor is nagy szerep jut: Áron, hacsak módja van rá, szívesen szervez külföldi zenész vendégeinek koncerteket, workshopokat, melyek minden alkalommal üde színfoltot hoznak a kecskeméti kulturális élet palettájára.
A számos külföldi út és ismerettség adta neki az ötletet, hogy különleges, egzotikus hanszerek forgalmazásával foglalkozzon az interneteten, a www.aural.hu oldalon, hiszen nemcsak zenészekkel, de neves hangszerkészítőkkel is baráti kapcsolatot ápol.
Létrehozta az Eurokult Nemzetközi Kulturális Egyesületet, amely a Kecskemét Fringe fesztivált, a Világzenei Együttlétet és a Dorombfesztivált szervezi. Ezek mellet több hazai zenekarnak szervez külföldi turnét.
2010-től Közép-Európa egyik legnagyobb önálló hangszermúzeumának, a Leskowsky Hangszergyűjteménynek a vezetője.
Legfontosabb szóló koncertek, workshopok közül néhány:
2008 Airvault, Graz
2007 Jerusalem, Dortmund
2006 Amsterdam, Tel Aviv
2005 Catania
2004 Tokio
2003 Budapest
2002 Frankfurt, Oslo
2001 Dublin, London
2000 Molln, Dakar
1999 Frankfurt, Los Angeles
1998 Molln, Oregon
Zenekarok:

Ávéd János

Ávéd János a londoni 606 Clubban

Ávéd János

Ávéd János

A Londoni Magyar Kulturális Központ és a 606 Jazz Club közös szervezésében Ávéd János szaxofonművész a méltán híres londoni 606 Jazz Clubban lép fel. Ávéd János született újító, aki sokoldalúságával bármilyen zenei alapot lebilincselő művé változtat. Ávéd továbbá remek zeneszerző, és jelentős sikereket ért el, amikor tavaly az Európai Szakszofon Együttessel turnézott.

A 606 Jazz Clubban többek között Gareth Williams-szel lép fel, akit a brit zenevilág vezető modern jazz zongoristái között tartanak számon. A tüzes zenéjéről és meglepő kreativitásáról ismert tehetség a Jim Mullen együttesben szerepelt, valamint együtt zenél a nagyszerű Claire Martinnal is.

Az esten Steve Watts pengeti a basszusgitárt, akit nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az egész világon e hangszer nagy mestereként tisztelnek.

Az eseményen Martin France ül majd a dobok mögött, aki az 1980-as évek kivételes együttese, a Loose Tubes megalapítását követően számos hosszútávú zenei együttműködésben vett részt. Gyümölcsöző zenei kapcsolatot ápolt többek között Django Bates-szel, Kenny Wheelerrel, Ralph Townerrel, Lee Konitz-cel, Dave Hollanddal és Joe Lovanova

forrás: Jazz koncert Ávéd Jánossal

Ávéd János

Ávéd János

Ávéd János

1983. június 3-án születtem Szegeden. A gimnázium befejezéséig a Tisza menti kisváros, Mindszent volt állandó otthonom. A zenei alapképzést az azóta megszűnt Mindszenti Alapfokú Zeneiskolában szereztem Krupiczer Ferenc, Kaszás László és Bencsik Attila tanítványaként. Alt szaxofonon kezdtem el tanulni, melyet később tenor szaxofononra váltottam. Gimnáziumi tanulmányaimmal egyidejűleg, kezdtem el a jazz-zel foglalkozni. A tanáraimmal történt rendszeres zenélés mellett, 2001-ben egy soron kívüli meghallgatás, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakán, adta meg a végső lökést ahhoz, hogy a zenei pályát tekintsem fő hivatásomnak.
Az érettségi után egy időben felvételt nyertem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem műszaki-informatika szakára, illetve a “Postás” Erkel Ferenc Zeneiskola (jelenleg: Erkel Ferenc Jazz-Zeneművészeti Szakközépiskola) jazz-szaxofon szakára, ahol Kollmann Gábor tanítványa lettem. A “postás”-os évek alatt született Not Blu nevű formációval az Aranytíz Művelődési Központ szervezésében megrendezett (Belvárosi Lipót Napok) jazz pályázaton 3. helyezést értünk el.
2005-ben nyertem felvételt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékére, ahol Borbély Mihály és Elek István lettek mestereim. 2009-ben szereztem főiskolai diplomát, szakdolgozatom témája: Politonalitás az Improvizációban, Diszjunkt és konjunkt hármashangzatok, hexatonok gyakorlati alkalmazása.
2006. márciusában csatlakoztam a Transform Quintethez, mellyel megjelent lemezünk az első komoly lemezfelvétel volt pályafutásom során. Az első komoly turném tapasztalatait Joey Calderazzoval is ebben a zenekarban szereztem. 2009-ig dolgoztunk együtt.
2007-ben a Magyar Jazz Szövetség által meghirdetett Jazz Combo zeneszerzés-hangszerelés versenyén Cantus című kompozíciómmal 2. helyezést szereztük meg. (a zenekar: Sütő Márton – gitár, Hock Ernő – bőgő, Benkó Ákos – dob). Ugyanezen év decemberében a Millenáris Teátrum első Jazz Jump Showcase fesztiválján első díjat nyertünk trióban Hock Ernővel (bőgő) és Varga Bendegúzzal (dob). A 2008. nyarán megrendezett I. Nemzetközi Kodolányi Jazz Versenyen II. helyezést vívtuk ki magunknak Mindsweeper nevű formációnkkal (Csongrádi Gábor – gitár,
Hock Ernő – bőgő, G. Szabó Hunor- dob).
A jelenleg Amsterdamban tanuló Csongrádi Gábor gitárossal a „postásos” időszak óta működik közös formációnk (Not Blu, Csongrádi Gábor Quartet, Mindsweeper, Ávéd-Csongrádi Quartet).
Fekete-Kovács Kornél felkérésére 2008. január elsejétől a Modern Art Orchestra tenor szaxofonosa vagyok. Sokat tanulok itt: zeneszerzésről, hangszerelésről, hangszínről, erőnlétről, felkészültségről és megszállottságról.
2009-ben Fenyvesi Mártonnal (gitár), Benkó Ákossal (dob), Feke Zsolttal (bőgő) illetve Hock Ernővel (bőgő) közösen dolgoztunk a legtöbbet együtt (Ávéd János Quartet, Fenyvesi-Ávéd Quartet néven). Ezt követően lehetőséget kaptam Grencsó István és Váczi Dániel zenekaraiban is, ahol közvetlen betekintést nyerhettem a szabad zenébe. Ugyanebben az évben ősszel Premecz Mátyás invitálására kerültem a Kéknyúl zenekarba, ahol hammond orgona alapú funk zenét játszunk.
2010-es évben a klasszikus szaxofon-dob-bőgő formáció kezdett érdekelni. Megalapítottam triómat (Ávéd János trió), mellyel a korábbi quartet modern mainstream hangzását kíséreljük meg leképezni a három hangszer hangzásába. Ezzel egyidőben szabad zenei tapasztalataimat is igyekeztem gyarapítani Jelen trió formációnkban. Itt a szintén a hasonló, trió formáció vázára húzzuk fel kedvenc zenéinket (filmzene, operett, klasszikus darabok feldolgozásai). Ezzel egyidőben ellenpontot és formatant kezdtem el tanulni Barabás Árpádtól. Közben Dés András és Szandai Mátyás meghívására alapítótagja a vagyok a Konzervnyitó Akciócsoportnak. Ahol minden koncertre új darabot írunk a zenekarra egy adott témára.

L.F.Z.E. Masters Diploma koncert ” Sequences Ávéd János” 2012.05.04

Ávéd János Balance – Müpa Jazz Showcase 2012

Ávéd János Balance @ Budapest Jazz Club 2013.01.09.

Herman Levente

Herman Levente

Herman Levenet

Herman Levenet

Eddigi életművét nehéz lenne korszakokra bontani, inkább a sorozatokban való gondolkodás jellemzi, témái egymásba kapcsolódnak, egy gondolatmenet köré épülnek fel.

A több mint 15 éve Magyarországon élő és dolgozó Herman művészetét egyfajta duális világkép határozza meg, melyben az erdélyi múlt, az értékekkel teli gyermekkor helyszínei csapnak össze, kerülnek kölcsönhatásba egy elidegenedett ipari nagyváros kellékeivel. Univerzális gondolatok hordozója ez az alakok nélküli, melankolikus táj, mely mégis végtelenül személyes azáltal, hogy Herman, az első látásra realistának tűnő képi világot furcsa, néha akár „tréfás”, szürreális motívumokkal – gyerekrajzszerűen skiccelt vonalak, repülő kövek, pityókák, betonelemek – írja felül. Így átlényegülnek a helyszínek és a hétköznapi tárgyak – pl. bögre, pityóka vagy cumisüveg – többletjelentések hordozójává válnak.

Herman képeit egy monokróm színvilághoz közeli, néhány színárnyalatból álló színhasználat határozza meg, melyben gyakorta eluralkodnak a zöldes árnyalatok, egyfajta „nedvzöld sfumatóba” burkolva a jeleneteket.

Alapító tagja az Élesdi Művésztelep Egyesületének, tagja a MAMŰ Társaságnak.

Mesterei: Eszik Alajos, Kocsis Imre, Kiss-Tóth Ferenc

1990–1994 Képző és Zeneművészeti Középiskola, Marosvásárhely; 1995–2000 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, Grafika Tanszék. Mesterei: Eszik Alajos, Kocsis Imre, Kiss-Tóth Ferenc. 2001–2004 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Regionális Tehetségkutató Program (RTP), tanársegéd.

Munkássága: korszakok