Emberek Aranyban – Szkíta Fejedelmek Hagyatéka

Krym Altynbekov professzor szkíta aranykincseket bemutató kiállítása, mely megtekinthető 2014. december 07. – 2015. január 15. között minden nap 10.00 – 20.00 óra között.

KÜLÖNLEGES TÁRLATVEZETÉSBEN VEHET RÉSZT:

2014.12.12.-én pénteken 16 órától a Kazah Nemzeti Múzeum igazgatója Nursan Alimbay, valamint igazgatóhelyettese Babakumar Khinayat, tart ismertetést Kazahsztán régészeti és történeti kérdéseiről, Krym Altynbekov és csapata leletmentő munkájáról, a legújabb eredményekről!

emberek aranyban_jóEgy nép, akik évezreden át uraltak két kontinensnyi területet.
Egy birodalom, akik ellen a kínaiak védekezésül emelték a Nagy Falat.
Egy kultúra, ahol már 2500 éve ingben és nadrágban jártak.
Egy művészet, melynek alkotásait máig csodálja a világ.
Egy feltaláló nép, akiknek a szőnyegtől a kengyelen át az íjig és a fokosig oly sok mindent köszönhetünk.
Egy haderő, amelytől Egyiptom, India, Kína és Róma is rettegett.
Egy társadalom, ahol a férfi és a nő egyenrangú és egyenértékű volt.
Egy történet melynek nyomait ma is fellelni az Altáj hegységtől hazánkig.
Egy leletegyüttes, melynek kincseit a Tutanhamon lelethez hasonlította a világ.
Egy kiállítás, ahol most mindez látható, megtapasztalható és átélhető.

HELYSZÍN:
MVSZ – MAGYAROK HÁZA
1052 Budapest, Semmelweis utca 1-3.

Jegyvásárlás:

Jegyeket személyesen a helyszíni pénztárban, A Ticketpro online felületén, valamint az ország több pontján a Ticketpro partnereinél vásárolhat. Az értékesítési pontok listáját a http://www.ticketpro.hu/jnp/ertekesitesi-pontok/index.html webcímen érheti el.

Jegyárak:
Teljes áru belépőjegy: 2.000,- Ft/fő
Diák/nyugdíjas belépőjegy: 1.000,- Ft/fő (14 éves kor alatt, valamint diák-, vagy nyugdíjas igazolvány felmutatásával)
Diákcsoportok részére további kedvezmény, hogy 10 főnként 1 kísérő belépése ingyenes.
Csoportos kedvezmény: 1.500,- Ft/fő

Csoportok esetén (mind diák-, mind felnőtt csoportok) a kedvezmény igénybevételéhez előzetes regisztráció szükséges a 06-20-456-7703 telefonszámon.

6 éves kor alatt a látogatás ingyenes. A Diák kedvezmény igénybevétele be nem töltött 14. életévig Diákigazolvány nélkül is lehetséges. A Diák kedvezményt nappali tagozatos hallgatók, általános iskolai és középiskolai tanulók Diák igazolvány felmutatásával vehetik igénybe

Aranypompába temetett szkíta fejedelmek.
A lovas-nomád népek aranykora, mely alapjaiban határozta meg a nyugati és a keleti civilizációt egyaránt!

Olyan történelmi és kulturális utazásra hívjuk a kiállítás látogatóit, amely életre szóló élményt nyújt mindazoknak akik nyitottak az elfogadott “tények” új szemszögből való megvizsgálására.

A tárlat elemeit Szkíta fejedelmi temetkezések régészeti leletanyagának reprodukciói, valamint a feltárást és a leletmentést bemutató képek, molinók alkotják. A tárlatanyag gerincét képező tárgyak döntő többsége az u.n. “Issyk-kurgánból” és a Berel mellett feltárt lovas temetkezés, világviszonylatban is ritkaság számba menő leleteiből származik, azoknak méret, és anyaghelyes reprodukciója. A bemutatásra kerülő tárgyak ízelítőt adnak a teljes kultúrkör leletanyagából, megelevenedik általuk Berel és Issyk leletein kívül a Cárok völgyéből származó Tuvai lelet, és számos lelőhely emblematikus arany és ezüst tárgyai.

A reprodukciók hitelességét az Ostrov Krym, a feltárást végző, és a reprodukciókat pontosan és jogszerűen készítő, és a sok ezer éves leletanyag szerves részét is konzerválni, restaurálni képes restaurátornak, Krym Altynbekovnak privát intézete szavatolja. A melléjük érkezett balatonfelvidéki régészeti leletek, valamint a régi történetírók és a szkíták ókori kortárs népeinek leiratai teljes képet adnak ennek az ősi, és mai napig korszerű technikát és filozófiát megélő birodalomról.

Maga a kiállítás nem csak az ásatások kézzelfogható eredményeinek, azaz a tárgyaknak, bemutatására alapul, hanem a teljes feltárási folyamatot bemutatja. A feltárást vezető és a restaurálást végző Ostrov Krym működésén keresztül végigvezeti a látogatókat a feltárás, a beazonosítás, a leletmentés, a konzerválás és a reprodukció munkafázisain. Megismerteti a közönséggel azt az emberfeletti munkát, mely során a három-négyezer éves szerves leletek, fából, bőrből, és vászonból lévő temetkezési emlékek is megelevenednek, és az aranyból, ezüstből készült szakrális tárgyak együttesét teljessé téve, egységes egészként mutatják be a sztyeppe urainak, kultúráját, képzettségét, gazdagságát. A kiállítás látogatói átélhetik ezeknek a titokzatos földpiramisoknak a kutatását, a kincsek megtalálásának euforikus örömét, a leletek beazonosításának aprólékos, szinte nyomozati technikákat igénylő munkáját, és a restaurált leletek igéző szépségét megcsodálva egy időutazást tehetnek a lovas-nomád kultúra fénykorába.

A kiállítás egyfajta időutazás nemcsak a 2500 évvel ezelőtti szkíta elődnépeink kézműves kultúrájába, de bemutatja a szkíta nép erényeit és életmódját a világ más népeinek történetírói szemével. Ez a rendkívüli morális és kulturális gazdagság egészen más értékrendet képvisel, mint ami a mai rohanó világunkban a legtöbbünknél jelen van.

Jó szórakozást kívánunk!

Gráfik Imre – Keleti kulturális örökségünk: A nyereg

gráfik nyeregA ló több ezer éve az ember egyik legjobb barátja, s a modern járművek megjelenéséig az egyik legfontosabb közlekedési „eszköznek” számított. Ma már főként hobbiból ülünk lóra, de mint ahogyan régen sem, úgy ma sem mindegy, hogy a nyereg, amelyet az állat hátára kötünk, milyen kényelmet biztosít. A nyergek mai formaviláguk kialakulásáig több fejlődési szakaszon mentek keresztül. A tudomány mai állása szerint a legelső nyergek valahol Ázsiában jelentek meg, s ezek az un. párnanyergek voltak. Majd megjelentek a kápás-talpas nyergek, és a villás-oldaldeszkás nyergek. Melyiket mikor használták, s milyen elsődleges funkciót töltöttek be? Hogyan nézett ki a huszár nyereg, vagy a tehernyereg? Magyarországon melyik nyeregtípus terjedt el? Miről árulkodott a nyereg díszítése, s melyek voltak a híres tiszafüredi nyergek? Többek között ezekre a kérdésekre kap választ a néző, miközben a Néprajzi Múzeum csodálatos nyereggyűjteményébe is bepillantást nyer.

ÚJABB ADATOK NYUGAT- ÉS KÖZÉP-DUNÁNTÚL NYEREGHASZNÁLATÁHOZ

A Vasi Szemle LVIII. évfolyamában közzétett tanulmányainkat (GRÁFIK 2004a; 2004b) azzal zártuk, hogy a lovaskultúra emlékei utáni érdeklődés felkeltésén túl, remélhetően a téma kutatása is újabb és újabb ismereteket hoz felszínre. Kézirataink lezárását követően mintegy fél év elteltével máris olyan eredményekről adhatunk számot, melyek igazolják szándékunkat.

Vas megyei vonatkozásban az egyik legfontosabb az a tény, hogy megbízható források szerint megkerült Batthyány-Strattmann Ödön herceg körmendi várkastélybeli gyűjteményének egyik legértékesebb csontnyerge (lásd GRÁFIK 2004a: 406-407 és 2. kép, valamint 4a-b ábra).

A Batthyányak gyűjteményének ősforrása egy 1884-ben készült 216 oldalas, könyv alakú, keménytáblás kézirat, egy úgynevezett hitbizományi leltár, mely tételesen sorolja fel a fegyver-, nyereg- és képgyűjtemény egyes darabjait, s mely a Vas Megyei Levéltárban található (NAGY 2001: 17).

A körmendi Rába Múzeum igazgatója, dr. Nagy Zoltán évek óta kereste-kutatta a várkastélybeli gyűjtemény anyagát-sorsát, illetve nyomon követte a nagy értékű tárgyak kiállításainak krónikáját. Arra a megállapításra jutott, hogy: “A kiállítások ráirányították a figyelmet a kastélyokban, várakban őrzött főúri gyűjteményekre, melyek nagy része hadizsákmányként került birtokukba. Így a körmendi kastélyban tárolt műkincsekről is időről időre beszámolt a sajtó. Többek között a Vasvármegye 1931-32. évi számaiban a messze földön híres nyereggyűjteményről és egyházi ruhagyűjteményről kapunk képet, 1943-ban pedig ugyanezen újság hasábjain Kőszegi (Bartunek) János számolt be kimerítő alapossággal az itt látható kiállításról, melyet az ide látogató József királyi herceg tiszteletére rendeztek. Ekkor a gyűjteményt a hercegi család megbízásából szakemberrel, a Nemzeti Múzeum őrével, Kalmár János műtörténésszel megvizsgáltatták, aki – mint azt elmondásából megtudjuk – fényképfelvételeket is készített jelesebb darabjairól. Ez az utolsó híradás e páratlan gazdagságú gyűjteményről, melynek sorsát, megsemmisülésének (?) pontos történetét azóta is sűrű homály fedi.” (NAGY 2001: 18).

Tanulságos felidéznünk a korabeli lelkesült híradásokat, mindenekelőtt azok közül néhányat, amelyek a fentebb említett nyereg különleges értékét is kiemelik. Az 1912. évi Vas megyei műtörténelmi kiállítás kapcsán írja a Rábavidék 1912. évfolyamának szeptember 8-i száma: “Gazdag és felette értékes a nyereg gyűjtemény, közte egy 100 ezer koronára becsült elefántcsont nyereg, továbbá 12 drb egyenként 30 ezer koronára becsült különféle remek hímzésű és ékítményű nyereg… hímzett lóvédők, nyeregtakarók…” (Sz.n. 1912: 4).

Egy másik, egy évvel későbbi írás a páratlanul értékes gyűjteményt egy lehetséges hadtörténeti múzeum alapjának tekinti. A Rábavidék 1913. évfolyamának október 19-i számában olvasható az a “tárcza”, mely egy előzőleg már más újságban közölt írás alapján jelent meg, s melyből most csak a nyergekre vonatkozó részt idézzük: “Éppen ilyen gazdagság pompázik a nyergeken is. A vázak bársonnyal bevonva, a kápán nemes fémből való berakások és vésetek. Nem fukarkodtak a nyereg borítóján sem a drágakövekkel s nem a dolgos hímzéssel. Továbbá, ha elefántcsontból való a nyereg, amilyen nem egy van a gyűjteményben, akkor a művész állati és emberi alakokat vésett rá vagy egész virágos kertet s erdőt, ami egy XV. századi nyergen már tobzódásnak látszik.” (Hgy. 1913: 3).

A Vasvármegye hivatkozott 1943. évfolyamának június 13-i számában a nyergekről az alábbiakat tudhatjuk meg: “Egy csontborítású nyereg tűnik fel a nyeregszekrényben, amint továbbhaladunk. – A sárkányrend lovagjai – amelyet Zsigmond király 1408-ban alapított – kaptak ilyen nyerget a lovagi torna díjául – magyarázza nagy érdeklődésemre dr. Kalmár János. Jellegzetesen magyar nyereg. Inkább dísznek használták, mint lovagláshoz. Csontberakásán bibliai alakok, köztük Sárkányölő Szent György lovag. Teljesen olyan alakban, mint a Kolozsváry testvérek Szent György szobra Prágában. Azok ott török nyergek a XVII-XVIII. századból, s az ezüstdíszítésű ezüstcímeres nyereg az Illésházyak családi ereklyéi közül való. Remekmű, a család címere a kápán elhelyezve.” (KŐSZEGI 1943: 6).

A Batthyány-évforduló, illetve -emlékév előkészítése kapcsán dr. Nagy Zoltán múzeumigazgató a budapesti Szépművészeti Múzeum munkatársainak tájékoztatása szerint arról számolhatott be, hogy a fentebb leírt nyereg mint Batthyány-nyereg az Amerikai Egyesült Államok-beli Boston, Museum of Fine Arts gyűjteményében található (Lelt. sz. 69.944 – Centennial Purchased Found). A nyerget a Sotheby’s 1969. április 17-i árverésén vették (a múzeum helyszíni megbízottja Herbert N. Bier /London/ volt, a múzeum kurátora pedig Hanns Swarzenski), 12 500 fontért, az eladó Batthyány-Strattmann Antoinette volt (vö. 2005: 3).

A Batthyány-Strattmann gyűjtemény több más nyergéről azonban továbbra sincs tudomásunk. A magyar múzeumlátogató közönségnek azonban különleges élményben lehetett része a Magyar Nemzeti Múzeum 2004. december 21-én nyílt és 2005. február 28-án bezárt időszaki kiállításán. A bemutatott fejedelmi fegyverek, főúri lófelszerelések között a Batthyány-Strattmann gyűjteményből ismert nyergekhez hasonló értékű példányokkal lehetett találkozni. Mint a kiállítás katalógusában olvasható: “A 16-17. századi királyi Magyarországon és Erdélyben a magyar nyergek mellett igen gyakran találkozunk török és tatár darabokkal is (Kat. No. 1, 37.). Nagyon népszerűek voltak a vörös, zöld vagy kék bársonnyal bevont és skófiummal hímzett nyergek. A török nyergek zöme bársonyborítással készült és skófiummal hímzett virágok ékesítették (Kat. No. 1, 37.). A török nyergek egyik típusánál az első és a hátsó kápák mérete csaknem azonos (Kat. No. 1.), míg az ún. ‘kármán’ nyeregnél jellegzetes a felugró csúcsú karcsú gombban végződő elülső kápa, míg a hátsó igen széles és egyenesen áll (Kat. No. 37.). Különösen érdekesek a 17. század elejétől felbukkanó tatár nyergek. A honfoglaláskori – tiszafüredi típusú – magyar nyergekre jellemző az alacsony felépítés, a ló hátára felfekvő két oldaldeszka, az elöl felfelé álló elülső és a hátrahajló alacsonyabb nyeregkápa. A 15. században lesznek divatosak a tiszafüredi és a nyugati nyergek előnyeit felhasználó ún. átmeneti típusú magyar nyergek. A 16. század elejétől erőteljes török hatás éri a nyergeket. A krími tatárok lovasságának zömét adó nogájok olyan kaukázusi nyergeket használtak, amelyek a tiszafüredi típusú ősi honfoglaláskori nyeregre emlékeztetnek. Ez a változat a 17. század elejétől lett népszerűvé Erdélyben, Bethlen Gábor 1629-es leltárában olvashatjuk: ‘Egy párnás tatár nyereg.’ A leírás tökéletesen illik a Kat. No. 31. számú erdélyi dísznyeregre, amelynek a formája ‘tatár’ és nem a készítési helye.” (KOVÁCS 2004: 11).

A rövid ideig nyitva tartó kiállítás különlegessége volt az a pompás műtárgyegyüttes, melyet Bethlen Gábor erdélyi fejedelem ajándékozott II. Gusztáv Adolf svéd királynak. Tudjuk, hogy “1693-ban az erdélyi utazó, Bethlen Mihály stockholmi látogatásáról a következő sorokat veti papírra: ‘Egy kamrában vannak sok szép cafrangok, varrottak és szép nyergek, kik között a Bethlen Gáboré szép kővel rakott, hozzá tartozó szügyelőjével együtt, farmatringjával, kengyelivel, kard és buzogánnyal, melyek igen szépek.’ A Svéd Királyi Fegyvertár jóvoltából láthatjuk a pompás ajándéktárgyakat: a nyerget (Kat. No. 1.)…, amelyek kivétel nélkül oszmán-török készítésűek. A műtárgyakat drágakövekkel gazdagon kirakott arany, vagy aranyozott ezüst borítja, amelyet arabeszkek, lótuszvirágok, pünkösdi rózsák és sáslevelek ékesítenek.” (KOVÁCS 2004: 17).

A tárgyak eredetére egyértelműen a nyeregbe és a kengyelekbe beütött szultáni kaligrafikus névjegy, az úgynevezett tugra utal. “A nyeregbe ütött épebb tugra feloldása a következő: ‘SAH MURAD BIN AHMED HAN EL-MUZAFFER DAIMA azaz az ÖRÖKKÉ GYŐZEDELMES MURAD SAH, AHMED KÁN FIA.’ A fentiek szerint a tugra IV. Murád szultáné, aki 1623. szeptember 10-től 1640. február 9-ig uralkodott. Figyelembe véve Bethlen Gábor halálának a dátumát, a nyereg és a kengyelpár 1623 szeptembere és 1629 novembere között készült Isztambulban.” (KOVÁCS 2004: 18).

Bethlen Gábor végrendeletében nemcsak feleségére, közeli rokonaira hagy ingóságokat, hanem II. Ferdinánd magyar királyt, IV. Murád szultánt is megemlíti… Itt szerepelnek a II. Gusztáv Adolfnak szánt tárgyak is, a nyereg…” (KOVÁCS 2004: 23).
A hivatkozott nyereg nemcsak csodálatos kiképzése miatt érdemel figyelmet (leírását lásd KOVÁCS 2004: 26. és 16. oldalon kép), hanem azért is, mert úgy tudjuk, hogy II. Gusztáv Adolf lánya, Krisztina királynő 1687-es római bevonulásán férfi módjára ült – föltehetően – e pompás nyeregben (KOVÁCS 2004: 26, vö. IVÁNYI 1929: 95-96).

Visszatérve szűkebb régiónkba, továbbra is meglehetősen kevés az újabb pontos adat a Vas megyéhez köthető nyereggyártás és nyereghasználat írásos, képi és tárgyi dokumentumairól.

Az újkori adatok köréből szerény az információértéke annak a nyeregrajzolatnak, mely egy XIX. századi levéltári fejléces számla kézműves késztermékeinek ábrázolása nyomán készült, és a Vas megyei kézművesipari műhely- és szerszámkataszter címlapján látható (NAGY 2001 – újraközölve lásd NAGY 2004: 159). Alapjában úgynevezett angol nyeregnek tűnik, a nagyon rövidre fogott kengyelszíj azonban a galoppnyergek sajátja (vö. GRÁFIK 2002b: 293. és 297. képek).

A Vasi Szemlében közölt tanulmányaink után jelent meg a Körmend mezőváros XVII-XIX. századi kézműveseivel foglalkozó monográfia, mely a szerző – részben korábban már egyes részleteiben publikált, részben időközben gyűjtött anyagának – összefoglaló műve (NAGY 2004). Ebben a kötetben több olyan elsőként közölt adat is feltűnik, melyek pontosítják, és több vonatkozásban árnyalják a Vas megyei nyereggyártókról és a régió nyereghasználatáról kialakított képet.

A kötet adattárából név szerint is megismerhetjük a körmendi nyeregkészítőket. Elsőként 1744-ből Lesztigh Ferenc és Bigner János zsellér státuszú nyereggyártókat, az előbbit 7 Ft, az utóbbit 10 Ft éves jövedelemmel (NAGY 2004: 206).

Egy másik kimutatásból azt tudhatjuk meg, hogy 1757 és 1876 között hány kézműves mester és legény élt Körmenden. A nyereggyártók szerényebb számban képviselték mesterségüket: 1757-62 között 2, 1828-ban 2, 1857-ben 4 fővel (NAGY 2004: 215).

Az 1757-1762 közötti időszakban Körmenden élt kézművesek forrásadatainak összesítése a korábbról ismerteken túl (Bigner és itt Lesztik néven?), az M. betűvel jelzett Méltóságos uraság nyergese is szerepel (NAGY 2004: 219, 226, 237).

Megtudjuk többek között azt is, hogy Körmend város árendába (bérbe) adott lakást (szobát) olyan mesterembereknek, akiknek nem volt önálló ingatlanjuk. Ezek körében már 1755-ben említve van nyeregjártó is (NAGY 2004: 36).

A XVII-XIX. századi körmendi kézművesek monográfiájának adattár és forrásgyűjtemény összeállításából az is kiderül, hogy az 1788-ból Privilégiummal rendelkező Szíjgyártók és nyereggyártók közös céhe 1792-ben is szerepel a Községi Iratok között, majd 1817-ben szíjgyártók és nyereggyártó közös céheként, úgy tűnik külön céhmesterekkel (NAGY 2004: 190-191).

A mesterségekre kivetett adó a nyereggyártók esetében: “… 1798 nyerges 2 Ft, 1805 nyerges 4 Ft…”, ami közepesnél kicsit alacsonyabbnak tűnik a többi kézműves tevékenység művelőihez viszonyítva (NAGY 2004: 191).

Az 1817. évi céhes összeírás adatait Körmendre lebontva azt tudjuk meg, hogy a városban az összeírás idején 1 fő nyereggyártó volt, aki úgynevezett kis helyi jellegű, a szíjgyártókkal együtt alkotott vegyes céhben dolgozott (NAGY 2004: 45 és 47). A helyi adó fizetése szempontjából a szíjgyártó-nyerges céh tagjai a fejenként 50 krajcárt fizetve a középmezőnybe tartoztak (NAGY 2004: 123).

Külön fejezetet szentel a szerző a Vas Megyei Levéltárban őrzött, a kutatók által az 1830-as évek elejére datált, Lülik István által írt kéziratos, szlovén-magyar kétnyelvű tankönyv tervezetének, mely még nem került kiadásra, s melyben magyarázó kézműves példatár található (NAGY 2004: 90-94). Sajnos az e kötetben való közlés alapján sem tudjuk pontosítani a nyergek típusaira vonatkozó jelentéstartalmát annak a példamondatnak, mely a nyerges mesterségre vonatkozik: “Én pedig nyeregtsináló leszek, aki nyergeket és tsigákat készíteni, és a kocsikat, hintókat, szekereket, vánkosokat és ládákat különbféle bőrrel vagy posztóval, mesterségesen béborítani tud.” (NAGY 2004: 91 – korábban idézve lásd NAGY 2001: 36).

A körmendi kézművesség alapos elemzése során – többek között – arra is fény derül, hogy az 1828. évi összeírásban szereplő két nyereggyártó közül az egyik katolikus, a másik evangélikus (NAGY 2004: 131).

További részleteket tárnak fel az 1828-ban Körmenden élt kézművesek más típusú, illetve tartalmú forrásadatai. Fux József házas zsellér nyereggyártó “Legény nélkül dolgozik.” – katolikus, születési helye Borosin, az összeíráskor 39 éves volt, meghalt 1864-ban (NAGY 2004: 249 és 267). Schopp Fridrich nyereggyártó mester az összeírásban nem szerepel, evangélikus, más forrásból tudjuk, hogy 1828-ban 27 éves és 1831-ben elhunyt (NAGY 2004: 256 és 267).

Újabb név bukkan fel az 1828-1856 közötti időszakban Körmenden élt kézművesek sorában: Müller József katolikus nyerges 1839-1843 között (NAGY 2004: 292).

Fa nyeregvázak a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményéből

Fa nyeregvázak a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményéből

A források módszeres feltárásának eredményeként az 1857-ben Körmenden élt kézművesek családi- és életkörülményeire is vannak adataink, sőt azt is megtudjuk a házszámozás alapján a kataszteri térképre vetítve, hogy hol, milyen házban laktak. Almer József nyereggyártó, házastársa Csoknyai Mária, lakrészt árendál, azaz más házában lakik a Hosszú utca No. 190 alatt, Donner Lajos pintér hat lakrészes házában, katolikus, életkora 37 év, 1876-ban hunyt el 56 éves korában (NAGY 2004: 319 és 346). Fux (Fuchs) József nyereggyártó Borosinban született, felesége Kovács Julianna körmendi csizmadia lánya, a Hosszú utca No. 223 számú saját házban lakik, katolikus, életkora 1857-ben 68 év, 1864-ben halt meg 75 évesen (NAGY 2004: 322 és 346). Köfler (Löfler?) István nyereggyártó, szíjgyártó, felesége Szájer Erzsébet egy kézműves lánya, s ő is saját házban lakik a Templom utca No. 114-ben, egy négy lakrészes házban, katolikus (NAGY 2004: 328 és 346). Rumler Károly nyerges Bajorországban született, felesége a szombathelyi születésű Auerhammer Judit, Raposa Imre bognár Kis Köz utca No. 256 sz. négy lakrészes házának bérlője, evangélikus vallású (NAGY 2004: 332).

Nyereg posztóval és bőrrel bevonva. Savaria Múzeum, ltsz.: 59.1001.1

Nyereg posztóval és bőrrel bevonva.
Savaria Múzeum, ltsz.: 59.1001.1

A levéltári források adataihoz viszonyítva a Vas megyéből újonnan előkerült (közgyűjteményi) tárgyi emlékek száma sokkal szerényebb. Sajnálatosan semmiféle származási, használati információval nem rendelkezünk azokról a nyergekről, amelyekre ugyancsak a kézirat lezárása után hívták fel figyelmemet a Savaria Múzeum Néprajzi Osztályának munkatársai, akik a raktári-revíziós munka eredményeként fedezték fel a föltehetően a negyvenes évek végén bekerült, s az 1950-es években újraleltározott tárgyakat. A két nyereg (ltsz 59.1000.1 és 59.1001.1) hasonló szerkezeti felépítésű, csaknem azonos alaki-formai megjelenésű, a felhasznált anyag tekintetében is közel állnak egymáshoz, állapotuk azonban eltérő. A leírás szerint mindkettő: “Könnyű fából készült fejfokú és farrészű nyereg, posztóval és bőrrel bevonva, szőrrel kitömve.” Az 59.1000.1 ltsz nyereg fa váza “pudvás, szúrágta, több helyen eltört, az egész szerszám megviselt”, hossza 53 cm, magassága 28 cm. Az 59.1001.1 ltsz nyereg “kissé hiányos, különben jó állapotban van”, hossza 45 cm, magassága 26 cm. Mindkét tárgy leíró kartonján “1953 máj 20.” pecsételt dátum található, az utóbbin kézírásos jegyzet: “Molyette. Erősen használt. Dömötör”.

A leíró kartonok irodalom rovatában “Vö. Bátky Utm. 84.1.” olvasható, ami a hivatkozást ellenőrizve tévesnek tekinthető (lásd BÁTKY 1906). A tárgyak sokkal inkább rokoníthatók a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található 83128 ltsz. nyereggel (lásd GRÁFIK 2002a: 75). A budapesti gyűjtemény darabja ugyan az egykori Zólyom megyéből származik, XIX. századi és mívesebb is, mint a szombathelyi példányok, de különös figyelmet a leltárba vétel során használt megnevezés érdemel, miszerint “furmányos nyereg”-ként, azaz régies szóhasználattal élve társzekeres, fuvaros nyeregként határozták meg. E sajátos szerkezeti változatok elől kápafejes, hátul karéjos kiképzésükkel kései átmeneti állapotot képeznek a villás és a kápás-talpas alaptípusok között. A tárgyak elkerülhetetlen restaurálása, a posztó- és bőrfelületek felbontásával feltáruló pontos szerkezet, összeillesztési módok és a faanyag vizsgálata közelebb vihetnek a tipológiai pontosításhoz.

Vas megyei dokumentumokkal és tárgy-történeti vonatkozásokkal egyelőre nem tudjuk tovább bővíteni az országosan elterjedt, úgynevezett tiszafüredi típus nyugat-dunántúli használatát. Közép-Dunántúlról, Veszprém megyéből azonban igen!

Kéziratunk lezárása után jelent meg a tiszafüredi múzeum igazgatónőjének, dr. Füvessy Anikónak tanulmánya egy stílusban azonosítható kiskunhalasi nyereggyártó műhelyről (FÜVESSY 2003). E dolgozatában a tiszafüredi típusú nyergeket vizsgálva, kiemelt figyelmet szentel a kápafejeken, illetve kápakanalakon előforduló díszítményekre (virág, monogram, évszám, címerállat, magyar címer). Ezek sorában kettő, a zirci Reguly Antal Múzeumban található nyerget is említ, illetve részlet-rajzát is közli (FÜVESSY 2003: 275-276, valamint 8-11. ábrák).

A sok újdonsággal szolgáló közleményből azonban nem derül ki, hogy e nyergek valójában a veszprémi múzeumból kerültek kölcsönzésre, s több hivatkozás is pontatlan. A címeres ugyanis azonos a László Gyula által közölt példánnyal (LÁSZLÓ 1943: 81. kép), a monogram nem “KB”, hanem “KD”, s a helyes leltári szám P. 121. A tárgy Békefy K. ajándékaként 1909-ben került közgyűjteménybe, s a leíró karton szerint: “Füredi típusú, fából készült nyereg. A szíjhevederek már hiányoznak belőle, csak a váza van meg. Első részén magyar címer van rá kifaragva. Felirata KD 1830. Körben beütött díszítés.” A másik nyereg helyes leltári száma P. 124, mely Szentkirályszabadjáról származik, s a leíró karton szerint: “Fanyereg. Karcolt dísszel. 54 cm hosszú, 32 cm magas.”

Tájékozódásunk szerint a Laczkó Dezső Múzeum még egy Szentkirályszabadjáról származó füredi típusú nyeregvázat is őriz. Az 1912-ben a veszprémi múzeumba ajándékként került tárgy – csakúgy, mint a fentebb hivatkozottak – minden kétséget kizáróan tiszafüredi típusú, kiérlelt, klasszikus forma. A P. 122 leltári számú tárgy leíró kartonja szerint: “Fából készült, tiszafüredi típusú nyereg. Bőrhevederrel, feszítő szíjai megvannak. Elöl és hátul vésett-faragott dísszel. Szuette. Aj. 1912 Rosos István”. Tanulságos, hogy a két szentkirályszabadjai nyerget “Szamárnyereg-váz”-ként jegyezték be a korabeli szerzeményi naplóba.

Ugyancsak a veszprémi múzeum őrzi azt a szentgáli nyerget, melyre, mint dunántúli előfordulásra Vajkai Aurél monográfiája nyomán (VAJKAI 1959: 63. és 30-31. kép), magunk is hivatkoztunk (GRÁFIK 2002a: 46), legutóbb sajnálatosan elírva, ennek tulajdonítva a fentebb említett címer-ábrázolást (GRÁFIK 2004a: 420).

A fentieken kívül a veszprémi múzeum gyűjteményében található még két újabb nyereg. Az egyiknek nincs leltári száma, teljesen díszítetlen, a kápája fémből van. E típusváltozat párhuzamai, mint másodlagosan a parasztság, a köznép által használt katona nyergek, megtalálhatók a Néprajzi Múzeum gyűjteményében is (vö. GRÁFIK 2002a: 83-84). A másik példány egy tiszti szolgálati nyereg, a magyar honvédségnél használták 1960-ig, leltári száma 96.11.1, s melynek változatai a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében tanulmányozhatók (vö. GRÁFIK 2002b: 59. és 246. kép).

Sajnos nem tudjuk, hogy a veszprémi múzeum tiszafüredi típusú nyergei hol készültek, illetve miként kerültek a Dunántúlra. Összehasonlítva a tárgyakat a bizonyíthatóan tiszafüredi műhelyhez, illetve mesterekhez köthető példányokkal, több mint valószínűsíthető, hogy a Laczkó Dezső Múzeumban őrzött példányok nem a Dunántúlon, hanem a neves Tisza menti, esetleg más alföldi nyereggyártó központban készültek. Közép-Dunántúli előfordulásuk tehát nem a füredi típus dunántúli nyerges műhely(ek)ben való készítésére, hanem a kész tárgyak (föltehetően személyekhez kapcsolható) vándorlására, illetve a füredi típusú nyergek gyűjtéskori használati helyére utalnak (a múzeumi anyag azonosításában nyújtott segítségéért Schleicher Vera muzeológusnak ez alkalommal is köszönetemet fejezem ki).

Természetesen nem zárható ki, hogy füredi típusú nyergeket a XVIII-XIX. század folyamán a Dunántúlon is készítettek. Erre utalhat a füredivel együtt emlegetett, úgynevezett igmándi nyereg léte is, bár ez utóbbinak pontos leírásával – jelenleg még – nem rendelkezünk (vö. GRÁFIK 2004a: 412). A Dunántúlról ismert XX. századi szíjgyártók – akik nyereggyártással is foglalkoztak – viszont már az úgynevezett angol nyerget, illetve annak változatait készítették (példaként lásd KÖRMENDI 1988).

Mindenesetre – az újabb dokumentumok ismeretében – megállapíthatjuk, hogy maradtak még a Dunántúl (s benne Vas megye) nyereggyártásával, nyereghasználatával, azaz lovas kultúrájával kapcsolatban nyitott kérdések. Ezek megválaszolása további forrásfeltáró feldolgozást, terepmunkát és muzeológiai kutatást igényel.

forrás: czanikcsabaarpad.hu; vasiszemle

FELHÍVÁS – Pálos kolostorrom régészeti feltárása!

Balatonszemesen, Takács József polgármester felkérésére, a Civil Régészeti Alap szervezésében elkezdődik a Mindszent egyháza – Pálos kolostorrom régészeti feltárása. A feltárást a PPKE BTK Régészeti Tanszéke végzi el felkérésünkre, tanszéki ásatás formájában. Tehát nem csak a kutatás indul meg, hanem a hazai régészképzés egyik gyakorlati helyévé is válik a Balatonszemesi határ. Az ásatási évad időpontja ez év október 13-22.

A kérés:

Mivel szeretnénk az első évad szondázó kutatásait maximálisan kihasználni és a lehető Felhívás_1legtöbb eredményt elérni, ezért kérjük az önök segítségét is. Az évad költségvetését az önkormányzat és több anyagi segítséget is vállaló magánember adománya biztosította, így már csak a költséges, de fontos vizsgálatok elvégzése lehet kérdéses. Ez alaphelyzetben nem része az első évad tervének, de ha már felvonult egy szakembergárda, és egy megfelelő géppark, akkor jó lenne a teljes terület magnetométeres vizsgálatát “egy füst alatt” elvégezni, és már a teljes feltárás tervét, illetve a bemutathatósái terveket is elkészíthetnénk. Emellett szükség van laborvizsgálatokra is a leletanyag által adott információk megismeréséhez. És nem várhatjuk, hogy stronciumizotópos vizsgálatok többmilliós költségét finanszírozza meg valaki (bár örvendenénk neki), de néhány százezerből az összes jelentős vizsgálati elem elvégezhető, és komoly eredményekről tudnánk beszámolni. Kérünk mindenkit, akinek tényleg fontos a középkor történelme, akinek tényleg fontos a Pálos rend hagyatékának megmentése, lehetőségeihez mérten támogassa az elkezdett munka hatékonyabbá és teljesebbé tételét. Itt most nem kevesektől kell sok, hanem elég a sokaktó egy kevés. Akinek van szándéka, lehetősége, avagy mersze részt vállalni a balatonszemesi feltárásban, azok számára a számlaszámunk:            16200223-10021938
A feltárás végén, az ásatást támogatók számára az önkormányzat fogadást rendez, ahol megtekinthetik az előkerült leletanyagot, a kutatás eredményeit, és feltehetik kérdéseiket az ásatást végző régészeknek.”

Marton Veronika: Magyarország első elárultatása – előadással egybekötött könyvbemutató “Hol rejtőznek a magyar táltosok?”

Magyarország első elárultatásaelőadás

2014. február 27. csütörtök 18 órától 

Magyarok Háza (1052 Budapest, Semmelweis utca 1-3.)

Belépő:
Elővételben, előzetes regisztrációval (e-mailes jegyrendelés) az előadás napjáig                                                                                                                                            1.000,- Ft
Helyszínen, regisztráció nélkül                                                                            1.500,- Ft

Helyet előzetes regisztrációval biztosítunk!

Regisztráció, jegyrendelés: (név, jegy darabszám)

A magyarságra 1920-ben ráerőszakolt trianoni békediktátumot több belső és külső árulás osmagyar_lovaselőzte meg. Az első egyike az un. keresztény magyar állam megalakulásához fűződik.

Az előadás bemutatja a 955-ös szomorú végű Lech-mezei csata (Géza és I. István korabeli erőszakos keresztény térítés, Péter király véres uralma, Aba Sámuel megcsalatása) és I. András királlyá koronázása közti történelmi eseményeket, amelyek végkifejlete Vata imába foglalt megátkozása, és a magyarságnak a kereszténység „aklába” való terelése lett.

Szent István és Aba Sámuel halála utáni zűrzavaros időkben Vata és az elkeseredett magyarok a

Lehel agyonüti Konrád császárt (iniciálé a Képes Krónikából)

Lehel agyonüti Konrád császárt (iniciálé a Képes Krónikából)

Vazulfiakat, Leventét, Andrást (és Bélát) hazahívták Kijevből; bízván bízva, hogy hazánkat (Orseolo) Péter királykodása alatt elözönlő német és olasz papok, kalandor lovagok erőszakos, véres térítése elleni harc élére állnak. A szkíta szokásjogot, a Vérszerződés rendjét akarták visszaállítani, amikor még minden magyar egyforma és szabad volt, a magyar nemzetségeken kívül nem volt más hatalom és birokos, nem voltak püspökök, ispánok; csak magyar lehetett az úr és a parancsoló, s az idegenek szolgasorban juthattak magyar földre. 1046-ban Levente hirtelen meghalt. András tudhatta, hogy a testvérbátyja erőszakos halált halt. Az életét féltvén megszegte véreinek tett ígéretet: Megparancsolta egész nemzetének, hogy hagyja el „a szentségtelen és szkítiai szertartásokat…”. Vata vállalta fel a második magyar nemzeti felkelés vezetését. András a koronázása előtt az un. I. András király korabeli imák”-ban egyházi átokkal sújtatta Vatát.

Megjelent Marton Veronika új könyve!

táltosA „Hol rejtőznek a magyar táltosok?” c. gyűjteményes kötet a szerző 15 átdolgozott, és 130 képpel gazdagított cikkét tartalmazza. Felidézi a több ezer éves magyar történelem iskolai tananyagból kihagyott, kimaradt sorsfordító eseményeit. Az egész kötetet belengi az óhaj-sóhaj: Hol vannak, lesznek-e még magyar táltosok, akik kivezetnék a magyarságot a jelenlegi útvesztőből? Nehogy hiábavaló legyen a vértanúk hazáért hullajtott vére, nehogy elvesszen a haza maradéka!

A kötet címével csaknem megegyező első írás a magyarság régi papjaival, a táltosokkal foglalkozik. Az ékiratok alapján felfedi, hogy a táltos elnevezés jelentése „bölcs úr”.

Az „Álmos fejdelem neve az ékiratokban” c. írás kiemeli, hogy a fejedelem népének nemcsak a hadura, hanem legfőbb táltosa is volt. Az édesanyja, Emese álombeli látomása, hogy „méhéből folyam ered” és „ágyékából dicső királyok származnak” összecseng az Álmos névnek ékiratos pecséthengeren megmaradt „bőséges víz hozta” jelentésével.  A név megfejtését taglaló részek kiegészítése Anonymus sokat sejtető soraiból következik, miszerint egyáltalán nem a magyarjai ölték meg Álmos fejedelmet.

Az ékiratos megfejtés alapján kiderül, hogy a pilisi, titokzatos elnevezésű Ziribár hegy nevének jelentése: napvárta. A régi magyarok a téli napfordulókor a hegy tetején várták a napkeltét.

Az egyik írás beszámol a sumir nép mindennapjairól, egy másik bemutatja Ibbi-szin, az utolsó sumir uralkodó kesergőjét, miként siratja el a szemita-amoriták által lerohant és elpusztított országát, amely meglepően egybevág Magyarország újkori tragédiáival. Megrázó, hogy a sumir nép, alkatából, természetéből adódóan pontosan ugyanazon hibákat követte el, mint az évezredekkel később élő magyarság. Mintha visszapillantó tükörben látnók népünk sorsát. Okulni illene belőle, nehogy úgy járjuk, mint ők: Más népek közé szóródtak szét, azok tudását gyarapították, de nincsenek sehol. Kisebb, a  megpróbáltatásokat átvészelt csoportjaik idővel újra néppé alakultak: Volt, amelyik megmaradt, miként a magyar, s most szóratik szét; volt, amelyiknek az emléke is porladó, mint a geal.

A csúsztatás magasiskolája c. cikk Komoróczy Gézának, a neves és tanult történésznek a saját fajtáját, a magyarságot gúnyoló, lenéző, csúsztatásoktól, hamis és összemosott megállapításoktól hemzsegő nyilatkozatát, továbbá a tudósoknak a „kiválasztott” nép előtérbe helyezésére irányuló erőfeszítéseit teszi helyre. Tárgyilagosan, a szántszándékkal elferdített történelmi tények helyreigazításával utasítja vissza a magyar haza és a nép gyalázását.

Marton Veronika: "Hol rejtőznek a Magyar Táltosok?"

Marton Veronika: “Hol rejtőznek a Magyar Táltosok?”

Az egyik írás választ ad arra, hogy a magyar nemzeti jelkép, a hármashalmon álló kettőskereszt. miként csusszant be a szlovák címerbe.

Az aradi tizenhárom vértanúról írtakat szűkszavú, de tartalmas életrajzi leírások egészítik ki, mert a magyarok javarésze az 1849. október 6-án, Aradon, a hazáért vértanúhalált halt tizenegy honvédtábornoknak, honvéd altábornagynak és honvéd ezredesnek, e derék magyar és külföldi katonáknak még a nevét sem tudja felsorolni, nemhogy a haditetteiket, illetve osztrák szemmel az „állítólagos bűneikkel” tisztában lenne.

E kiadványt a könyvbarátoknak, szánom, akik nemigen szeretnek a számítógépen hosszasan olvasgatni, helyette inkább könyvet vesznek kézbe.

Ősi Technológia: High-Tech Háborúk Leírásai Ősi Szövegekben!

Szanszkrit szövegek tele vannak utalásokkal olyan istenekre, akik égi csatákat vívtak felfegyverzett Vimánákkal, melyek olyan halálosak amilyen halálosakat a mostani felvilágosult korunkban csatarendbe tudunk állítani.

Vimana

Vimana

Például van egy passzus a Rámájanában, amely ezt írja:
„ A Puspaka jármű, amely a Naphoz hasonló és a testvéremhez tartozik, aki az erőteljes Rávan által hozta; az a légies és pompás jármű odamegy, ahová akar… az a jármű egy fényes felhőhöz hasonló, fenn az égen.”

„… és a király (Ráma) beszállt, majd a pompás jármű a Raghira parancsára a magasabb atmoszférákba emelkedett.”
A Mahabharatrában, egy hatalmas méretű ősi indiai versben olvashatjuk, hogy egy
Asura Maya nevű illetőnek volt egy Vimánája, amely 12 könyék kerületű, és 4 erős kerékkel rendelkezik.
A vers valóságos információs aranybányája az istenek közti háborúknak, akik nézeteltéréseiket fegyverekkel rendezték el, olyan halálosakkal, melyeket csak mi vagyunk képesek bevetni. Eltekintve a ’Lángoló Rakétáktól’, a vers említ más bevetett halálos fegyvereket is. ’Indra Dárdája’, amely egy forgó sugárvető (fényszóró?) által működött.
Amikor bekapcsolták, egy fényoszlopot produkált, amelyet ha egy célpontra irányítottak, azt azonnal elpusztította (felemésztette) az erejével.
Egy részletben, a Hős, Krisna az ellenségét, Salvát üldözte az égen, amikor Salva Vimánája, a Saubha valahogyan láthatatlanná vált. A rettenthetetlen Krisna azonnal kilőtt egy különleges fegyvert: „Gyorsan bevetettem egy nyilat, mely megölte a hangjának felkutatása által.”
Sok más szörnyű fegyverleírás fellelhető elég lényegre törően a Mahabharatrában, de a legijesztőbb mindközül a Vrishis ellen használt. A beszámoló szerint: „Gurkha a sebes és erőteljes Vimánájával a Vrishis és Adhakas három városa ellen repült és egy lövedéket hajított rájuk, mely az Univerzum teljes energiájával volt töltve. Egy izzó füst és tűzoszlop, mely 10 ezer Napként ragyogott, emelkedett fel teljes pompájában…

Az ismeretlen fegyver volt az, a Vas Menykő, egy gigantikus hírnöke a halálnak, amely porrá zúzta Vrishis és Adhakas teljes faját.”
Fontos megjegyezni, hogy az effajta feljegyzések nem egyedülállóak. Több hasonló keresztutalás is fellelhető más ősi népeknél.
Ennek a Vas Menykő-nek az utóhatása egy jól felismerhető, baljóslatú gyűrű.
Akik általa haltak meg, látszólag a felismerhetetlenségig összeégtek.
A túlélők kicsivel jobban jártak, a hajuk és körmük kihullott. Valószínű a legzavarba ejtőbb és kihívóbb, hogy az ősi jegyzetekben információk vannak arról, hogy hogyan építsünk egy ilyen állítólagos, mitikus Vimánát. A maguk módján, az instrukciók elég pontosak.

A szanszkrit Samarangana Sutradhara azt írja: „Erősre és ellenállóra kell a Vimána testét készíteni, mint egy nagyszerű repülő fény testű madárnak. Belülre elsőnek a Merkúr motort (hajtóművet) kell betenni a vashűtő berendezésével az alján. A Merkúrban lappangó erővel, mely a vezető (irányító) forgószelet mozgásba hozza, egy benne ülő ember hatalmas távolságokba utazhat az égen. Egy Vimána mozgása lehet vertikálisan fel- és leszálló, rézsútosan mozgó előre és hátra. A gépezetek segítségével az emberi teremtmények képesek az eget szelni és a mennyei lények a Földre szállni.”
A Hakatha (A babilóniaiak törvénykönyve) álláspontja elég egyértelmű: „Egy repülő gépezet működtetésének privilégiuma nagyszerű. A repülés tudománya mind között a legősibb örökségünk. Egy ajándék azoktól ’Akik a fellegekből valók’. Átvettük tőlük, mint megannyi életet megmentő eszközt. Azonban még fantasztikusabb az az információ, mely egy ősi kaldeus (Chaldean) műben lelhető fel, ’A Sifrala’-ban, amely több mint 100 oldalnyi leírást tartalmaz arról, hogy hogyan építsünk repülőszerkezeteket. Olyan szavakat tartalmaz, mint pl. grafit rúd, réztekercs, kristály indikátor, vibráló szféra (gömb?), stabil szögek, stb.
Ősi Indiai Repülőgép Technológia az Anti- Gravitáció kézikönyvből D. Hatcher Childress-től.
Megannyian, az UFO rejtélyt kutatók közül elsiklanak egy igen fontos tény felett. A legtöbb repülő csészealjat idegen eredetűnek feltételezik, esetleg katonai szervezetektől eredeztetik, eközben valószínű, hogy ősi indiai és atlantiszi származásúak.
Amit az ősi indiai repülő szerkezetekről tudunk, az ősi indiai forrásokból származik; ősi szövegekből, melyek a századok során ránk maradtak. Nem kétséges, hogy ezen szövegek legtöbbje hiteles; a megannyi jól ismert ősi indiai eposz önmagukban, és betűről betűre százával tartalmazza azokat. Legtöbbjük még nem lett angolra lefordítva ószanszkitból.

Ashoka az indiai nagyúr létrehozta az ’A Kilenc Ismeretlen Ember (Férfi?) Titkos Társaság’-át: nagy indiai tudósok, akik állítólag katalogizálták a tudományokat. Ashoka, munkájukat titokban tartotta félve attól, hogy a tudósok által összegyűjtött csúcstechnológiák, melyeket ősi indiai forrásokból gyűjtöttek össze, gonosz háborús cselekedetekhez használják fel, melyek ellen Ashoka hevesen kiállt, és áttért a buddhizmusra miután egy rivális sereget megsemmisített egy véres csatában. A ’Kilenc Ismeretlen Ember (Férfi?)’ összesen 9 könyvet írt, feltehetően mindegyik egyet. Egyedi jelzésű volt a „Gravitáció Titkai!” Ez a könyv nem ismeretlen a történészek számára, de ők nem úgy tekintettek rá, mint aminek köze lenne a „gravitáció irányításához”.
Feltehetőleg még mindig egy titkos könyvtárban tartják valahol Indiában, Tibetben vagy valahol máshol (talán valahol Észak-Amerikában). Pontosan érthető az oka annak, hogy miért is akarhatott Ashoka egy ilyen titkos tudást elrejteni ameddig csak lehet.
Ashoka szintén tartott az olyan pusztító háborúktól, melyekben ilyen csúcsfejlett járműveket és futurisztikus fegyvereket vetnek be, melyekkel az ősi indiai Ráma Birodalmat elpusztították több ezer évvel ezelőtt. Pár évvel ezelőtt a kínaiak felfedeztek néhány szanszkrit írást a tibeti Lhasában, melyeket a Chandrigarh Egyetemre küldtek fordításra.
Dr. Ruth Reyna az egyetemről, azt állítja, hogy az írások instrukciókat tartalmaznak csillagközi űrhajók építéséhez! Állítása szerint a meghajtó rendszerük Anti-gravitációs elven működik és egy ’laghima’-hoz hasonló rendszerre alapoz, az ego ismeretlen ereje, mely az ember fiziológiai alkatában lakozik, „egy centrifugális erő, mely elég erős ahhoz, hogy közömbösítsen minden gravitációs hatást.” A hindu jógikhoz hasonlóan, a ’laghima’ az, ami képesé tesz egy személyt a levitációra.

Dr. Reyna elmondta, hogy ezen gépek fedélzetén, melyeket „Astra”-nak hívnak a szövegek, az ősi indiaiak képesek voltak emberek csoportjait küldeni bármely bolygóra, az írás szerint, melyet több ezer évesnek tartanak. A kéziratok szintén felfedik az ’antima’ titkát; „a láthatatlanság köpenyének” és „garima”-nak; „hogyan váljunk olyan nehézzé, mint a vezetés hegye (mountain of lead?).” Természetesen az indiai tudósok nem vették túl komolyan ezeket a szövegeket, de az értéke jócskán megnőtt miután a kínaiak bejelentették, hogy az írások egyes elemeit felhasználják az űrkutatásaikhoz! Ez volt az első példa, hogy egy kormány elismeri Anti-gravitációs fejlesztéseit. A kéziratok nem állítják határozottan, hogy valaha is történt volna bolygóközi utazás, de azt sugallják, hogy szervezett utak voltak a Holdra, bár az nem pontosan érthető, hogy hogyan hajtották azt végre.
Viszont, az egyik legnagyobb indiai eposz, a Rámájana, tartalmaz egy nagyon részletes történetet, mely egy utazást ír le a Holdhoz egy Vimánával (vagy Astrával), és egy tényszerű leírást egy Holdon zajló csatáról egy Asvin (vagy „Atlanti”) repülővel. Ez csak egy kis része a jelenlegi bizonyítékoknak az indiaiak által használ Anti-gravitációs, repülési és űrhajózási technológiájára. Ahhoz, hogy ténylegesen megértsük ezt a technológiát, még sokkal távolabb kell visszamennünk az időben. Az észak-indiai és pakisztáni „Ráma Birodalmat” majd 15 ezer évvel ezelőtt alapították az indiai szubkontinensen, melynek hatalmas népessége, fejlett városai voltak, melyekből igen sok volt a pakisztáni, észak-, és nyugat indiai sivatagokban.
Ráma az Atlanti civilizációval egy időben létezett a Közép- Atlanti Óceánban, és felvilágosult papkirályok vezették, akik a városokat igazgatták. Ráma hét leghatalmasabb fővárosát a hindu írások „A Hét Rishi Városok” néven említik. Az ősi indiai szövegek szerint a lakosságnak repülő szerkezeteik voltak, melyeket „Vimánának” hívtak. Az ősi indiai eposz említést tesz egy dupla fedélzetű (kétszintes), kör alakú, ablakokkal és egy kupolával rendelkező, ahogy mi jobban el tudjuk képzelni, repülő csészealjról. „Szélsebesen” repült és „dallamos hangot” bocsájtott ki magából. Megközelítőleg négy típusa volt a Vimánáknak; voltak csészealj formájúak, a többi cilinderhez („szivarformájú repülők”) hasonló volt. Számtalan ősi indiai szöveg említi a Vimánákat, több kötet is megtelne velük. Az ősi indiaiak, akik maguk készítették ezeket a járműveket, teljes repülési útmutatókat írtak a különböző féle Vimánák irányításához, ezekből elég sok fennmaradt és némelyiküket még angolra is lefordították.
A Szamara Szutradhara egy tudományos értekezés, amely az összes lehetséges repülési szöggel foglalkozik Vimánák repüléséhez. 230 versszak foglalkozik a konstrukcióval, felszállással, több ezer mérföldnyi cirkálással, normál és vészleszállással, és még a lehetséges madarakkal való ütközésekről. 1875-ben egy indiai templomban újra felfedeztek egy i.e. 4. században íródott szöveget a Vimánika Szasztrát, melyet Bharadvai a Bölcs írt, aki egy a forrásánál is régebbi szöveget használt fel. Ez a Vimánák működtetésével foglalkozott és információk voltak benne a kormányzásról, a hosszú repülések előkészületéről, a repülő vihar és villám elleni védelméről, és arról, hogy hogyan váltsunk át szoláris energiára szabadenergia-forrásról, ami „Anti- gravitációnak” tűnik. A Vimánika Szasztrának (vagy Vymaanika-Shaastra) 8 fejezete van tele ábrákkal, melyek 3 fajta légi jármű leírását tartalmazzák, és olyan berendezésekét, melyek nem fognak tüzet és nem is romlanak el. Szintén említ 31 alapvető alkatrészt és 16 anyagot, amelyből Vimánákat építenek. Ezt a dokumentumot angolra lefordították és a kiadónál levélben rendelhető:
VYMAANIDASHAASTRA AERONAUTICS, írta Maharishi Bharadwaaja, angolra fordította, szerkesztette, nyomtatta és kiadta Mr. G. R. Josyer, Mysore, India 1979 (elnézést, cím nincs).
Josyer úr az igazgatója a Nemzetközi Szanszkrit Nyomozó Akadémiának, mely Mysore-ban található. Nem kétséges, hogy a Vimánákat valamilyen „Anti- gravitációs” erő hajtotta meg.
A Vimánák függőlegesen szálltak fel és képesek voltak lebegni az égen, mint egy modern helikopter. Bharadvai a Bölcs nem kevesebb, mint 70 légügyi hatóságra (hatósági személyre?) és 10 légügyi szakértőre utal az óvilágban.
Ezek a források mára már elvesztek. A Vimánákat egy Vimána Grihában tartották, egyfajta hangárban, és néhol azt állították, hogy valamilyen sárgás-fehér folyadékkal hajtották meg őket, néha meg valami merkúr nevű vegyülettel, úgy tűnik az írók is belezavarodtak ebbe.
Valószínű, hogy a későbbi írók megfigyelőként a korábbi szövegek alapján írtak a Vimánákról és érthetően belezavarodtak a meghajtás alapelvébe. A sárgás-fehér folyadék valószínűleg gázolaj (benzin?) lehetett, és valószínű, hogy a Vimánáknak többféle meghajtása lehetett, köztük belsőégésű hajtómű és talán még sugárhajtómű is. Érdemes megjegyezni, hogy a Nácik fejlesztették ki az első gyakorlati sugárhajtóművet a V8 rakétához. Hitlert és a náci vezérkart különösképpen érdekelte az ősi India és Tibet, és több éves expedíciókat küldtek ezekre a helyekre a 30-as évektől kezdve, hogy ezoterikus bizonyítékokat gyűjtsenek, és valószínű, hogy ezektől az emberektől tudományos információkat szereztek!
A Dronaparva szerint, mely a Mahabhararta és a Rámájana része, van egy leírás egy gömb alakú Vimánáról, amely a merkúr által keltet hatalmas sebességű szél által született. Úgy mozgott, mint egy UFO, fel és le, előre és hátra, ahogy a pilóta akarta.
Más indiai forrásból, a Számárból (Samar), a Vimánák „vasgépek voltak, jól összeforrasztott és sima, merkúrral töltve, melyet a hátulján lövellt ki morajló lángként.”
Egy másik mű, a Számáránganaszutradhara leírja, hogy hogyan készültek ezek a járművek. Valószínű, hogy a merkúrnak a meghajtáshoz volt köze, de sokkal valószínűbb, hogy a vezérlőrendszerhez volt köze. Érdekes módon, szovjet tudósok felfedezték a türkmenisztáni és a Góbi Sivatag béli barlangokban a „korszakokkal ezelőtti kozmikus járművek navigálásához használt műszerek”-et. Az eszközök domború üveg vagy porcelán tárgyak, melyek egy tölcsérben végződnek egy csepp merkúrral benne.
Evidens, hogy az ősi indiaiak összevissza repkedtek ezekkel a járművekkel egész Ázsiában, feltehetően Atlantiszra, és nyilvánvalóan még Dél-Afrikába is. A pakisztáni Mohenjodaroban találtak egy írást (feltételezhetően egyike a „Ráma Birodalom Hét Rishi Városának”), amely még mindig megfejtetlen, amely szintén megtalálható még egy helyen a Világon:
a Húsvét Szigeteken! A Húsvét Szigeteki írást Rongo-Rongo írásnak hívják és szintén megfejtetlen, és hátborzongatóan hasonlít a mohenjodaroi szövegre. Volt egy légi bázis a Ráma Birodalom Vimánái számára a Húsvét Szigeteken? (A mohenjo- daroi Vimána repteren, ahogy az utas a várócsarnokba megy, hallhatja az édes dallamos hangját a bemondónak a hangszórón keresztül: „Ráma légitársaság 7-es számú járata Balira, Húsvét Szigetekre, Nazcára, és Atlantiszra kész a beszállásra. Az utasokat kérem fáradjanak a beszállókapuhoz…”) Tibetben, nem kis távolság, „tüzes szekérről” ekképp beszélnek: „Bhima járművével tovaszállt, ragyogó akár a Nap és hangos akár a vihar… A repülő szekér fénylett, mint a láng a nyári éjszakai égen… Úgy suhant, mint egy üstökös… Olyan volt mintha két Nap ragyogott volna. Aztán a szekér a magasba emelkedett és a menny felragyogott.”

A Bhavabhuti Mahavirájában, egy 8. századi Jain (ez egy vallás) írás régi szövegeket és tradíciókat gyűjtött össze, melyben ezt olvashatjuk: „Egy égi szekér, a Pushpaka, megannyi embert szállított Ayodhya városába. Az ég fantasztikus repülő masinákkal volt tele, sötétek, mint az éjszak, de sárgás ragyogásukkal feltűnőek.” A Védák, ősi hindu versek, melyek valószínű a legrégebbi az összes indiai írás közül, különböző formájú és méretű Vimánákról tesz említést: az „ahnihotravimana” két hajtóművel rendelkezett, az „ELEFÁNT- VIMÁNA” még több hajtóművel volt ellátva, a többi típus a jégmadár (halászmadár), Ibis és más állatok után volt elnevezve. Sajnos, mint a legtöbb tudományos felfedezés, a Vimánák is fel lettek használva háborús célokra. Az atlantisziak a saját repülő szerkezetüket, a ’Vailixi’-t használták, egyfajta repülőgép, amellyel szó szerint megpróbálták meghódítani a világot, ha hihetünk az indiai szövegeknek. Az atlantisziakat az indiai szövegekben „Asvinoknak” is említik, akik sokkal fejlettebb technológiával rendelkeztek, mint az indiaiak és szembetűnően sokkal inkább háborús természetük volt.
Habár nincsenek ősi szövegek az atlantiszi Vailixi-ről, néhány információ érkezett hozzánk ezoterikus, ’okkult’ forrásokból, melyek leírják a repülőszerkezeteiket. A Vimánaként nem azonosítható Vailixi alapjában véve szivar alakú és képes volt a víz alatt manőverezni ugyanúgy, mint a légkörben, vagy a világűrben. Más járművek, a Vimánákhoz hasonlóan csészealj formájúak és szintén képesek voltak alámerülni. Eklal Kueshana a ’The Ultimate Frontier’ című könyv szerzője, egy 1966-os cikkében azt írta, hogy a Vailixi 20 ezer évvel ezelőtt Atlantiszon lett kifejlesztve és a leggyakrabban használt típusuk az „egy csészealj formájú, rendszerint trapezoid keresztszelvényű, három domború hajtóműgondolával az alján.” „Mesterséges Anti-gravitációs eszközt használnak meghajtásként, amely megközelítőleg 80 ezer lóerő leadására képes.”
A Rámájana, Mahabhararta és más szövegek egy iszonyatos háborúról beszélnek, úgy 10-12 ezer évvel ezelőtt Atlantisz és Ráma között, olyan pusztító fegyverekkel, amilyeneket az olvasó a század 2. feléig elképzelni sem tudott.
Az ősi Mahabhararta, a Vimánák egyik forrása, elmeséli a hihetetlen pusztítását ennek a háborúnak: „… (a fegyver ez volt) egy lövedék az univerzum teljes energiájával töltve.
Egy tündöklő izzó füst és tűzoszlop 10 ezer Napként, teljes pompájában emelkedett fel…
Vas Menykő, egy gigantikus hírnöke a halálnak, amely porrá zúzta Vrishis és Adhakas teljes faját… Akik általa haltak meg, látszólag a felismerhetetlenségig összeégtek.
A hajuk és körmük kihullott; az agyagedények látszólag ok nélkül törtek szét és a madarak fehérré váltak… néhány órával később minden élelem fertőzötté vált… hogy szabaduljanak a tűzből, a katonák patakokba dobták magukat, hogy megmossák maguk és felszerelésük…”
Úgy tűnik, hogy a Mahabhararta egy atomháborút ír le! Az ehhez hasonló utalások nem egyedülállóak, de a csaták, a bevetett fegyverek fantasztikus arzenálja és az égi járművek mind közösek az összes indiai eposzban. Még egy Vimána-Vailixi holdi csata leírás is létezik!
A fent leírtak elég híven tükrözik, hogy hogyan is nézhet ki egy atomrobbanás és a radioaktivitás hatása a népességre. A vízbeugrás az egyetlen remény.

Amikor Mohenjodaro-i Rishi Várost archeológusok a múltszázadban feltárták, utcákon heverő csontvázakat találtak, némelyikük úgy tartotta a kezét, mintha valami hatalmas csapás érte volna őket. Ezek a csontvázak a valaha találtak közül, a legnagyobb radioaktivitást mutatták a Nagaszakiban és Hirosimában találtakat is beleértve. Azon ősi városoknak, melyeknek kő és téglafalaik voltak, teljesen megüvegesedtek, ezek teljesen egybeolvadtak, megtalálhatóak Indiában, Írországban, Skóciában, Franciaországban, Törökországban, és más helyeken. Nincs logikus magyarázata annak, hogy hogyan üvegesedhettek meg kőből épült citadellák és városok, kivéve egy atomrobbanást.
Még továbbmenve, Mohenjo- Daro-nál, amely egy jól tervezett város, lefektették a közművet, a vízvezetékrendszer főleg Pakisztánt és Indiát szolgálja ki, és az utcákat „fekete üvegdarabok” terítették be. Felfedezték, hogy ezek a fekete üvegdarabkák nagyon magas hő által megolvadt agyagedények voltak!
Atlantisz kataklizmikus elsüllyedésével és Ráma atomfegyverek általi eltörlésével, a világ a ’kőkorszakba” omlott össze és a modern történelem csak évezredekkel később kezd feltámadni, úgy tűnik nem tűnt el Atlantisz és Ráma összes Vimánája és Vailixi-je.
Az elmúlt évezredek során épültek, némelyikük még mindig használatban van, ezt bizonyítja Ashoka ’Kilenc Ismeretlen Férfi’-je és a Lhasa kéziratok. A titkos társaságok vagy a „Testvériség” rendkívüli, „megvilágosodott” emberi teremtmények megőrizték ezeket a találmányokat és tudományos ismereteket, történelmet, stb., ez nem is tűnik meglepőnek.
Megannyi jól ismert történelmi személy, köztük Jézus, Buddha (Buddah), Lao Tzu, Konfúciusz, Krisna, Zoroaster, Mahavira, Quetzalcoatl, Akhenaton, Mózes, és még sok jelenkori feltaláló és természetesen még sokak, akik valószínűleg névtelenek maradnak, mert tagjai valamelyik titkos szervezetnek. Érdekeségként megemlítendő, hogy amikor Nagy Sándor megszállta Indiát, több mint 2 ezer évvel ezelőtt, a históriásai megörökítettek egy eseményt, amikor megtámadta őket egy „lángoló, repülő pajzs”, amely a sereg felett repdesett és megrémítette a lovasságot. Ezek a repülőcsészealjak azonban nem használtak semmilyen atom-, vagy sugárfegyvert Sándor serege ellen, nem volt kegyelem és Sándor elindult meghódítani Indiát. Több író is azt sugallja, hogy a „Testvériség” Tibetben, vagy más Közép-Ázsiai helyen, titkos barlangokban tartja a saját Vimánáit és Vailixi-jeit, és a nyugat-kínai Lop Nor sivatag egy nagy UFO rejtély központja ként ismert. Talán még mindig itt tartanak egy csomó repülőszerkezetet, földalatti bázisokon, mint amilyeneket az amerikaiak, britek és szovjetek építettek szerte a világon az elmúlt néhány évtizedben. Továbbra sem lehet minden UFO tevékenységet a régi Vimánák számlájára írni, melyek valamilyen oknál fogva a Holdra utazgatnak.

írta: John Burrows
Fordította: Sikó Gábor

Prostitúció az antik Rómában

A prostitúció már Róma megalapításába is belejátszik: Tudjuk, hogy Róma megalapítóit, Romulust és Remust nőstény farkas táplálta és nevelte fel. Azonban a nőstényfarkas

Romulust és Remust

Romulust és Remust

elnevezés alatt az antik világban az elhagyatott helyeken, erdőkben, réteken stb. csatangoló prostituáltakat értették. A nőstényfarkasról szóló mithológia tehát képletesen örökíti meg Róma alapítóinak származását.
Ez a felfogás annál is inkább helyesnek tekinthető, mert hiszen történelmi adatokból tudjuk, hogy Romulus és Remusnak egy Acca Laurentia nevű csavargó prostituált volt az édesanyja, ki a hagyomány szerint e mesterségével annyi pénzt keresett, hogy megvehette a „Hét Domb” között elterülő réteket és szántóföldeket, ahol fiai később Róma városát megalapították.

Acca Laurentia kéjnő volta Róma történetének későbbi folyamán sem vész ki a köztudatból s a tiszteletére rendezett ünnepségek, az úgynevezett lupercáliák elnevezése ezt világosan bizonyítja.
A „lupa” szó ugyanis nőstényfarkast és egyben prostituáltat is jelent latinul és a lupercália ünnepe a prostitúció ünnepévé avatódott.
Azonban nem Acca Laurencia az egyetlen prostituált, kinek tiszteletére ünnepet ült Róma. Sokkal jellegzetesebb ünnepségek az úgynevezett floreáliák, melyekben ugyancsak prostituáltat emel a vallás az istenség piedesztáljára.

Flora, Ancus Martius uralkodása idején, kéjnő volt Rómában, aki gazdag házasságot kötött s férjétől vnagy vagyont örökölt. Azonban e nagy vagyon sem tartja vissza attól, hogy özvegy korában újból fel ne elevenítse lánykori foglalkozását és ilyképpen sikerül vagyonát megsokszoroznia, melyet végrendeletileg Róma városára hagyományozott. A szenátus el is fogadja az örökséget s a legenda a későbbi évszázadok folyamán istennői rangra emelte
Flórát, kinek tiszteletére tavasszal ülik meg a virágok ünnepét, a floreáliákat. Ε napon a prostituáltak ünnepi menetben, muzsikaszó kíséretében, csupán lenge fátyolokba burkolózva keresték fel a Circus Maximust s ott a nép szemeláttára e fátylaikat is levetették magukról. Szűz-meztelenül állottak az ujjongó tömeg közepette, majd később kürt szólalt meg s meztelen férfiak serege rohant be a Circus porondjára és nyilvános szeretkezés látványa szórakoztatta a tapsokba kitörő tömeget.

Nem akarunk e helyen a Priapos istenség tiszteletére lefolytatott szertartásokról bővebben írni, mert ezeket a nyomdafesték nem tűri meg. Csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy Priapos a férfiúi erő istene volt és az eddigiekből az olvasó élénken el tudja képzelni az „istentiszteletinek” azt a módját, mellyel Priapost megtisztelték.
Tudjuk, hogy Róma különösen a virágzás korában minden vallásfelekezettel szemben igen türelmesen viselkedett, tűrte, hogy minden isten számára templomot állítsanak fel a város falai között. Ε vallási türelemmel éltek, helyesebben visszaéltek az egyiptomi Isis istennő papjai, mikor Rómában, a Mars mezején templomot állítottak fel neki.

Az Isis-tisztelet azonban Rómában távolról sem folyt le oly formák között, mint Egyptomban és itt csupán a fajtalankodás és erkölcstelenkedés leplezésére szolgált. Isis temploma és a templomot övező ligetek és berkek szerelmes párok találkozó helyéül szolgált, házasságtörő asszonyok itt találtak védelmet férjük s a szigorú törvény elől, maguk a papok pedig a kerítés mesterségét űzték, szerelmes leveleket közvetítettek, találkákat ütöttek nyélbe stb. Ε keletről importált istenség férfiúi mása Bacchus, a szőlő, a bor, a szüret istene volt, kinek tiszteletére ugyancsak orgiasztikus ünnepeket, az úgynevezett Bacchanáliákat ülték a rómaiak. Ezeken az ünnepségeken, melyeket misztériumoknak neveztek, ugyancsak a prostitúció játssza a főszerepet.

A prostituáltak Bacchus isten tiszteletére bacchánsnőknek öltözködnek, szőlőlevelekkel díszítik fel hajukat és az isten férfihódolói kíséretében hangos énekszóval, részegen járják be a várost. Mindenkit, aki e menettel találkozik, legyen az akár férfi, akár pedig tisztes hajadon, gúnykacajjal vesznek körül, ocsmány szavakkal illetnek és kényszerítik, hogy soraik közé álljon.
A bacchusi misztériumok alkalmával a tisztes polgárnők házaik legelrejtettebb zugában húzódnak meg és imádkozva várják, míg a jókedvű, részeg, kicsapongó menet elvonul.
Látjuk tehát, hogy a prostitúció a régi rómaiak vallásában éppúgy megtalálta a maga helyét, mint a többi antik vallásban. És csupán a szigorúan erkölcsös világnézet és a házasság intézményének erős védelme akadályozta meg, hogy ezek az ünnepségek ne terjedjenek át a polgári társadalom tisztes asszonyaira és megmaradtak a prostitúció, a kéjencek ünnepségeinek.

Róma első királyai hatalmas szerepet játszottak e város erkölcsi rendjének kiépítésében azáltal, hogy a házasság intézményét megszilárdították és szigorú törvényekkel bástyázták körül. Ε szigorú törvények főleg a patríciusokra vonatkoztak, kiknél az asszony semmi körülmények között sem válhatott el férjétől, a férfi pedig csak akkor kérhette eredmény reményében a válás kimondását, ha be tudta bizonyítani, hogy felesége házasságtörő volt, hogy gyermekeit megmérgezte, vagy pedig, hogy férje pénzét ellopta.
A házasságtörés büntetése kezdetben a halál volt, később azonban az asszonyt becstelennek jelentették ki és semmi megaláztatást se tekintettek elég súlyosnak e bűncselekmény megtorlására. Így például állatokat uszítottak e szerencsétlen házasságtörő nőszemélyekre, s a hagyomány szerint hím szamarakkal való szodomiára kényszerítették őket. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy a házasságtörés büntetése ilyképpen sokkal szégyenteljesebb volt, mint maga a házasságtörés.

A későbbi fejlődés folyamán a szamár helyébe a város fiatalsága lépett. A szerencsétlen nőt egy a város szélén álló kalibába hurcolták, s kockával vetették ki, hogy melyik férfi lépjen be hozzá elsőnek, a többiek pedig gúnykacaj és durva kiáltozások közben nézték végig az aktust. Egymásután járultak hozzá a férfiak, abban a sorrendben, amint azt a kockavetés megállapította.
Hogy a hivatalos prostitúció mikor vonult be Romába, erre vonatkozóan nincsenek adataink. A Servius Tulius király által elrendelt általános népszámláláskor még nem szerepelnek a prostituáltak a listákon. Azonban bizonyos, hogy már ekkor is számos prostituált akadt Rómában. És az egykorú írók feljegyzéseiből tudjuk, hogy számuk nemsokára felülmúlja Athen prostituáltjainak számát. Itt is általában két főcsoportját különböztethetjük meg a prostituáltaknak: azokat, akik az úgynevezett türelmi adót fizették és azokat, akik mesterségüket minden hatósági ellenőrzés nélkül űzték.

Az előbbieket meretrix-eknek nevezik, míg a többiek elnevezése számtalan variációnak van kitéve, aszerint, hogy hol és milyen körülmények között folytatják foglalkozásukat. Mindenütt, ahol nagyobb forgalomra számíthatnak, felütik sátorfájukat a szabad prostituáltak. Így különböző írók emlékeznek meg a malmok környékén dívó prostitúcióról, említés történik a temetőkben, sírkertekben lejátszódó szerelmi vásárról, a vendéglőkben és borbélyok műhelyeiben lefolyt prostitúcióról stb. Mikor Róma szorosabb összeköttetésbe került Görögországgal, a fuvoláslányok Rómából is elkerülnek és itt is ugyanolyan kultusz részeseivé válnak, mint Görögországban és Kisázsiában.

A hetéra intézménye azonban Rómában ismeretlen fogalom volt. A római férfinak nem volt érzéke a szerelem azon magasztos, műveltséggel és művészetek iránti érzékkel párosult formája iránt, melyet Athenben ismertünk meg. Érzékiségük az orgiák változatosságában teljes kielégítést nyert s a művészet és szerelem összekapcsolása ismeretlen fogalom volt előttük.
A történetíró ezt úgy fejezi ki, hogy a római államalkotó ember volt, az athéni pedig művész. Mi pedig azt szeretnők mondani, hogy a római ízzig-vérig materialista volt, Athen pedig, a művészet és költészet bölcsőjének Athénje nem lehetett más, mint idealista.

Természetes azonban, hogy Rómában is voltak előkelő prostituáltak, akik barátságot tartottak fenn az irodalmi körökkel s politikusokkal, azonban oly politikai befolyáshoz, mint ezt Athenben láttuk, soha egyik se jutott el.
Nincsenek megbízható történelmi adataink arra vonatkozólag, hogy az állami hatóságok mikor kezdenek intenzíven foglalkozni a prostitúció intézményével, illetőleg annak felügyeletével. így tehát a fejlődés menetét nem vázolhatjuk fel, hanem meg kell elégednünk a már kialakult intézmények és állami rendeletek ismertetésével. Mint tudjuk, Róma különösen a királyság és a köztársaság korában közmondásszerű erkölcsi élettel és nemi erkölcsökkel dicsekedhetett.

Említettük már, hogy miképpen szilárdította meg a királyság korának kezdeti szakasza különösen a házasság intézményét. A hivatalos hatóság maga is nagy gondot fordított az erkölcsök szigorú betartására, ennek ellenőrzése a cenzorok hatáskörébe tartozott.
A prostitúció intézménye azonban ki volt véve a cenzorok fennhatósága alól és az úgynevezett aedilis-i hivatal hatáskörébe tartozott. Ez a hivatal nagyjában és egészében a mai nagyvárosok rendőrségének felel meg, azzal a különbséggel, hogy bizonyos bírói hatásköre is volt.

Az aedilisek rendelték el a prostituáltak listájának felfektetését és csak az lehetett a bordélyházak lakója, aki e listákon szerepelt és a rá kivetett fejadót megfizette. A listába felvették a jelentkező nő személyi adatait és azt az álnevet, melyet minden prostituált felvett, mielőtt e mesterségnek adta magát, mert rendes családi neve alatt nem szerepelhetett a prostituáltak között. Hiszen ezzel szégyent hozott volna egész családjára és rokonságára, mert ha valaki egyszer prostituált volt, hiába hagyta abba e foglalkozását, hiába élt később legjámborabban és legerkölcsösebben, soha többé e listáról nem törölték és azok a magánjogi korlátozások, melyek a prostituáltakra és utódaikra vonatkoztak, soha feledésbe nem mentek.

Az aediliseknek szigorúan kellett ügyelniük arra, hogy a listákra tisztes polgárok hozzátartozói semmi körülmények között se iratkozhassanak fel, mert a római szeméremérzet nem tűrte volna el, hogy a patrícius családtagja akár álnév alatt is e listákon szerepeljen. Azonban éppen az álnév kötelező használata számos visszaélésre vezetett és gyakran látjuk, hogy a római nemesség nőtagjai ugyancsak kiveszik részüket e szennyes mesterség üzelmeiből. Ének legjellemzőbb esetét Messalina nevével kapcsolatban örökíti meg a történet.
Messalina Claudius császárnak volt a felesége, azonban fékezhetetlen temperamentuma arra késztette őt, hogy rendszeresen felkeresse az egyik legalacsonyabb rendű bordélyházat és itt minden jöttmenttel összeadja magát.

Juvenalis, e kor egyik csodálatos tehetségű költője, írja meg egyik versében Messalina ezen éjjeli kirándulásait:
„Mihelyt azt hitte, hogy ä császár elaludt, a császári szajha fölemelkedett ágyáról, hogy a cézár ágyát a prostituált gyékényével cserélje fel. Egyetlen rabnő volt a kísérője. Ébenfekete hajára szőke parókát húzott s így sietett egyik forgalmas bordélyházba, melynek foltozott függönyét félrehúzta; elfoglalja az egyik cellát, mely az ő számára van fenntartva; meztelenül, csupán nyakát és arcát arannyal átszőtt fátyollal letakarva, a Lysiska hamis neve alatt adja át azt a testet a kéjelgésnek, mely téged hordozott, nemes Britanicus; csábító mozdulatokkal fogadja a belépőket és követeli tőlük a díjazást. S ezután a minden szégyenérzésből kivetkőzött nő számtalan férfinak adja át magát. Mikor végül a gazda hazabocsátja a lányokat, kénytelen ő is kielégítetlenül távozni, habár ő volt az utolsó, ki a házat elhagyta. Kimerülve ennyi kéjtől, de még se kielégítve, vonul vissza. Arca izzadtságban fürdik, szemének fénye tompa és a lámpa korma teljesen belepte; eképpen viszi a lupanár pestisleheletét a császári ágyba.”

A bordélyházakban folyó életért és a bordélyházak rendjéért azok tulajdonosai vagy bérlői voltak felelősek. Ε felelősségük a prostituáltak listájának vezetésén kívül, főképpen a záróra betartására terjedt ki. A római bordélyházat ugyanis napközben be kellett zárni és csak a késő délutáni óráktól másnap reggelig szabadott azokat forgalomban tartani.
A lányok nem laktak a bordélyházakban, hanem csupán nyitástól zárásig tartózkodtak ott. Az aedilisek sűrűn megjelentek, hogy ellenőrizzék a listákat és a záróra pontos betartását. És jaj volt ilyenkor a bordélyház gazdájának, ha az aedilis hibát talált. Rómában ugyanis az ilyen apróbb kihágásoknál, melyek az aedilis hatáskörébe tartoztak, nem ismertek hosszadalmas bírói eljárást, hanem a delikvenst azonnal lekapták tíz körméről és számlálatlan vesszőcsapással mérték ki számára az igazságot. Az aedilisek kíséretében mindig volt néhány lictor, hogy az ítéletet minden késedelem nélkül a helyszínen végre lehessen hajtani.

A lupanárok (bordélyházak) berendezkedéséről közvetlen leírással nem rendelkezünk, azonban az írók annyi sokat foglalkoznak e helyekkel, s annyi elbeszélés színterévé választják a bordélyházat, hogy rekonstruálni tudjuk magunknak azoknak belső berendezkedését és az ott folyó életet.
Természetes, hogy a lupanárok berendezése nem volt egyforma. Egyikben több, másikban kevesebb pompa fogadta a vendéget. Tekintettel arra, hogy a rendőrhatóság intézkedése folytán e helyek napközben zárva voltak, nem is volt szükség külön cégtáblára.

Éjjel olajlámpás világítja meg a bejáratát. A lányok pontos időben elfoglalják helyüket a ház kapuja előtt. Mindegyiknek meg volt a maga külön cellája és minden cellaajtó fölött névtábla lógott, melyen a leány szakmabeli álneve volt olvasható. Ha a cella el volt foglalva, úgy csak meg kellett fordítani a névtáblát, melynek hátán az „occupata” (elfoglalt) szó állott. A cellák berendezése alig különbözött egymástól. Falaikat érzéki rajzok díszítetek, de az előkelőbb lupanárokban e rajzok helyén különböző festményeket találunk, melyeket nem egyszer kiváló művészek alkottak.

A bútorzat rendszerint egy többé-kevésbé kopott szalmazsákból vagy gyékényből állott, melyet takaró borított. Ε szegényes bútorzatot a mindig füstölgő olajlámpa és az ajtóra alkalmazott toldott-foldott függöny egészíti ki. Az előkelőbb lupanárok belső berendezkedése nagyjában és egészében nem igen tér el a fent leírtaktól, csupán az épület maga díszesebb. A négyszögletes udvar közepén szökőkút van és ekörül vannak építve az egyes cellák.
Különböző leírásokban úgynevezett erkélyes bordélyházak is fordulnak elő. Ezek első emeletét erkély veszi körül s a félmeztelen lányok itt mutogatják bájaikat az utcák járókelőinek. Végül a legpiszkosabb, legalacsonyabb rendű bordélyházakat stabulum-nak, istállónak nevezik.

A rendőri ellenőrzés alatt álló bordélyházakat, mint már említettük, az aedilis-i listán szereplő kéjnők, az úgynevezett meretrixek látogathatták csupán. Azonban a rendőrség által nyilván nem tartott kéjnők száma sokszorosát képezi a meretrixek számának. A fentebbiekben elmondtuk már, hogy a malmok, borbélyműhelyek stb. mind tanyái voltak már régebben is a prostitúciónak. Az állami beavatkozás nem tudja megszüntetni, hogy a nyilván nem tartót prostitúció e helyeken továbbra is űzze mesterségét.
Ha a rendőrség rajta csípte őket, úgy súlyos pénzbüntetéssel sújtotta ezt az erkölcstelenkedést, sőt igen gyakran ki is utasította e lányokat a városból. Azonban ha az egyik kapun kivitték őket, a másik kapun újból visszajöttek és így a hatóság többé-kevésbé tehetetlen volt velük szemben, annál is inkább, mert e nyilván nem tartott prostitúció különböző római intézményekben valóságos melegágyra talált. Így például maga a Circus Maximus, a fejlődés későbbi szakában nem volt más e rejtett prostitúció körítőjénél és alkalomcsinálójánál.

A Circus építkezése számtalan boltívével, behajlásával és cellaszerű kiképzésével, igen alkalmas volt arra, hogy az alacsonyrendű prostitúció számára alkalom csinálóúl szolgáljon.
Számos egykorú írótól tudjuk, hogy előadás közben, előadás alatt is itt folytatták a prostituáltak aljas mesterségüket. De különben is Róma egész építkezési stílusa a maga számtalan boltívével, beszögellésével stb. igen előnyös volt ezen ocsmányságok véghezvitelére, mellyel szemben a rendőrség tehetetlen volt.

Romulus et Remus "Rubens"

Romulus et Remus “Rubens”

Külön fejezetet érdemel meg a római fürdőkben dívó erkölcstelenség leírása. Itt is a nyilván nem tartott prostitúció játssza a főszerepet. És igazat kell adnunk Bloch-nak, mikor megállapítja, hogy Róma erkölcsi rendjének pusztulása szinte egyenes arányban áll a népfürdők szaporodásával.
Egyik-másik nagyobb fürdő több mint ezer személy befogadására volt alkalmas. Az erkölcsök szilárdságának korában a nyilvános fürdők mindenképpen arra törekedtek, hogy látogatóik szeméremérzetét kíméljék. Nemcsak a különböző neműek, hanem a különböző korúak is elkülönítve használták a fürdőket s a férfiakat férfi, a nőket pedig női alkalmazottak szolgálták ki. Mikor a fürdők száma még csekély volt, külön órák voltak megszabva a férfiak és a nők látogatása számára, akik így nem találkozhattak tehát egymással.

A későbbi idők folyamán azonban e fürdők mindinkább felvették az ázsiai fürdők jellegét. Elképzelhetetlen luxus és romlottság honolt bennük, ami nagyban hozzájárul az erkölcsök megromlásához és az általános elpuhultság fokozásához. Elsősorban mindkét nem közösen használta a fürdőket; igaz ugyan, hogy külön medence állott a férfiak és a nők rendelkezésére, azonban könnyen találkozhattak, beszélgethettek, találkákat adhattak egymásnak stb.
Az előkelőek magukkal hozták férfi és női rabszolgáikat, eunuchjaikat stb., akik megfésülték, dögönyözték, borotválták őket. A nemek e keveredésének csak prostitúció lehetett a következménye.

A fürdőmesterek különböző férfi és női rabszolgákat tartottak, akik készséggel állottak a vendégek rendelkezésére. Kezdetben a fürdőkben oly sötétség honolt, hogy férfi és nő nyugodtan fürödhettek egymás mellett, anélkül, hogy megláthatták volna egymást.
Később azonban nappali világosság töltötte meg a tágas csarnokokat s a meztelenség ezer formájában mindenki számára láthatóvá vált. A fürdőmedencéken és különböző dögönyöző és testápolási termeken kívül még kis cellák is helyezkedtek el a hatalmas paloták rejtettebb zugaiban, ahol a jól fizető vendég mindig megtalálta, amit keresett…
Azonban nemcsak kéjencek, hanem tisztes családanyák is látogatói voltak a fürdőknek és a férfi dögönyözők munkájáról Juvenalis egyik szatírájában valóban reprodukálhatatlan közléseket tesz e „tisztes úrhölgyek”-kel kapcsolatban.

A fürdőket a bordélyházakkal egyidejűleg, tehát a kora délutáni órákban nyitották meg, azonban a zárórájuknak az est beálltakor kellett bekövetkeznie. Kezdetben a zárórát pontosan be is tartották, később azonban a záróra csak a nagyközönség számára volt érvényes, míg az előkelő kéjencek a kívülről elsötétített és elhagyatottnak látszó fürdőkben most már teljes igazában átadhatták magukat a legelképzelhetetlenebb kicsapongásoknak.
A päderastia, lesbosi szerelem, felláció fantasztikusan kombinált formái otthonra találnak itt. Nem csoda tehát, hogy az erkölcsi szempontból oly alacsony fokra süllyedt és igen elnéző római hatóságok mégis csak megkísérlik, hogy a fürdőéletet megtisztítsák ettől a fertőtől. Hadrianus császár ily irányú kísérletei azonban nem járnak nagy eredménnyel.

Végül nem szabad megfeledkezni a kocsmákban és szállodákban dívó prostitúcióról sem, mely szintén kivonta magát az aedilisek ellenőrzése alól. A kocsmák csak nappal voltak nyitva. Ugyanakkor kellett bezárniuk, mikor a fürdőknek, így tehát a prostitúciónak nem sok alkalma nyílott, hogy titokban virágozzék, bár az egykorú írók tanúságtétele szerint minden kocsmában volt egy-két különszoba, ahol a vendégnek nem igen kellett tartania attól, hogy a hatóság megzavarja szórakozását.
Az utasnak azonban, ha szállásra volt szüksége, ahol az éjszakát eltöltheti, a vendégfogadót kellett felkeresnie, ahol étellel és itallal is ellátták. A vendéglős rendes körülmények között vendégei egyéb szükségleteiről is gondoskodni tartozott és az aedilisek ennek folytán igen gyakran tartottak razziákat e szállodákban, mert ellen akarták őrizni a vendéglőst, hogy nem-e bocsát vendégeihez olyan nőket, akik listáikon nem szerepelnek.

Látjuk tehát, hogy a nyilván nem tartott prostitúció a sötét házak bolthajtásaitól kezdve egészen a színházakig, fürdőkig és szállodákig mindenütt megtalálja a maga tanyáját. Ε nők jó része a prostitúció legalacsonyabb rendű tagjaiból rekrutálódik, mert az a nő, aki szennyes mestersége ellenére is adott magára valamit, fölvétette magát az aedilisek listájára és mesterségét a bordélyházakban folytatta
Volt azonban számos olyan nagystílű nő Rómában, aki méltóságon alulinak tartotta, hogy e listákba felvétesse magát és a hatóság előkelő szeretőikre és nagy vagyonukra való tekintettel kezdetben szemet hunyt tevékenykedésük felett, később pedig a szokás mentesítette őket a listákban való szereplés kötelezettsége alól. Az előkelő kurtizánokra gondolunk. Ezek voltak a prostitúció arisztokratái.

Aki este végigment a Via Sacra-n, Róma főuccáján, annak bámulatos kép tárult a szeme elé. Ez az utca volt az előkelő prostitúció korzója, ahol azonban nemcsak a prostitúció, hanem minden más asszony is megfordult, aki azt akarta, hogy szépsége, pompája, eleganciája feltűnést keltsen.
Nem igen lehetett már megkülönböztetni e korzózókat, hogy vájjon tisztes családanyák-e vagy pedig prostituáltak. Szédületes forgalom bonyolódott le ezen az úton. Az előkelő prostituáltak hatalmas hordszékeit tagbaszakadt négerek cipelték a vállaikon, a nő pedig félig meztelenül, arany tükröt tartva a kezében, mutogatta bájait a járókelőknek. Kíséretében rabnők voltak, akik pávatoll legyezővel hűsítették úrnőjüket.

A kevésbé tehetősek kocsikban ültek, melyek lovait maguk hajtották vagy pedig lóháton jelentek meg a korzón. A távol Kelet minden pompája, minden gazdagsága, aranya, ékköve és gyöngye itt halmozódott fel a Via Sacra-n.
Természetes, hogy a kerítők és kerítőnők ugyancsak nagy rajokban népesítik be e korzót. Ők gondoskodnak a párok összehozásáról, alkudják ki az árat, állapodnak meg a találka helyében stb. Ha valamelyik gazdagabb ember jelenik meg a Via Sacra-n, lépten-nyomon öregasszonyok tolakodnak hozzá, viasztáblát nyomnak a kezébe, melyre a korzó szépeinek neve s ára van feljegyezve.
A rendőrség nem avatkozik bele az itt folyó életbe, mert hiszen az elegáns prostitúció nem is ad alkalmat erre. Kerülik azokat a helyeket, ahol a rendőrség ellenőrizheti őket és nem kerülnek sohase összeütközésbe a hatósággal.
Érdekes, hogy az erkölcsök e nagyfokú lasciviitása ellenére is súlyos büntetés fenyegette az olyan férfit, aki tévedésből tisztes nőt szólított meg az utcán és ajánlatot tett neki. Számos esetről tudunk, mikor az ilyen utcai megszólítás következménye súlyos pénzbírság volt.

Említettük már, hogy a római kurtizánok közel sem játszották azt a nagy szerepet, mint a görög hetérák és így érthető, hogy a történetíró egyiknek sem örökítette meg életrajzát. De nem is feladatunk, hogy e tárgykörbe bővebben behatoljunk.
Mikor a következőkben egyik-másik római császár kicsapongó életmódját és a prostitúcióval való kapcsolatát egy-egy epizód leírásával megkívánjuk világítani, úgy tesszük ezt főleg azért, hogy a császári Róma erkölcsi züllöttségének minden képzeletet felülmúló fokáról bizonyságot szolgáltassunk az olvasó számára és némiképpen érthetővé tegyük azt a nagy visszacsapást, melyet a kereszténység elterjedésének első századában a következő fejezetben fogunk tárgyalni.

A kezdetben igen szigorú római erkölcs akkor kezdett süllyedni, mikor maga az államfő, a császár Julius Caesar példája fertőzte meg a társadalmat. A történetírók egyhangúan szemére vetik Caesarnak érzéki természetét.
Caesar érzékisége nem állott meg még a patríciusok hálószobája előtt sem és a legelőkelőbb nemesek feleségeit sorra szeretőjévé teszi. De nemcsak saját hazája előkelő nőit csábítja el Caesar, hanem a külföldi fejedelemasszonyok is sorra szeretői lesznek a győztes hadvezérnek. Cleopatra egyiptomi királynéhoz való viszonya közbotrányt okozott az akkori előkelő társadalomban.

Caesar kicsapongó életét azonban messze elhomályosítják a császári trónon való utódainak kicsapongásai, melyek közül csupán a legjellegzetesebbeket említjük itt meg. Így például Caligula a császári palotában lupanárt rendezett be. Erről az őrületes gondolatról Dio Cassius számol be az utókornak:

Caligula

Caligula

Miután Caligula a fajtalankodás minden formáját végigélvezte, palotájában bordélyházat rendezett be. Nagyszámú cellát építtetett a palota egyik szárnyában és a szokásos módon rendezte be azt. Férjes asszonyok és a nemesek leányai használták e cellákat. A császár az állami épületekre e nők nevével ellátott jegyzékeket függesztetett ki és ilyképpen hívott meg vendégeket bordélyházába.
Nero császár – kiről a történelem megállapította, hogy nem volt épeszű – teljesen a kéjelgésnek és prostitúciónak szentelte életét. Állandó látogatója volt a legsötétebb bordélyházaknak, ahol álruhában űzte ocsmánykodásait. Róma előkelő asszonyai egymásután lesznek a félőrült kéjenc szeretői, aki császári hatalmára támaszkodva attól a szörnyűségtől sem riadt vissza, hogy egyik fiatal férfi rabszolgáját, akibe beleszeretett, nyilvánosan elvegye feleségül és „császárnővé” kiáltassa ki.Ε nevetséges házasságról Suetonius számol be az utókornak:

Sporus gyönyörű szép ifjú volt. Nero halálosan beleszeretett és azt kívánta, bár asszony volna Sporus. Hogy e kívánságának a valóság látszatát kölcsönözze, borzasztóan megcsonkíttatta a szerencsétlen ifjút. Miután hozományt tűzött ki számára és menyasszonyi fátyollal ékesíttette föl, nyilvános ceremóniák között házastársává tette s a tömeg üdvrivalgásokkal üdvözölte e szégyenteljes maskarádét.

Nérónak Sporus iránt táplált szerelme hosszú ideig tartott. Sporus a császárnő ruháit hordta és nyilvánosan is így jelent meg Nero oldalán. Tacitus szerint Nero saját anyjával, Agrippinával is vérfertőző viszonyt kezdett és állítólag Agrippina volt az, aki hatalmát olyképpen akarta fia fölött biztosítani, hogy ágyastársává alacsonyodott le.

Nem akarjuk folytatni e kicsapongások további felsorolását, mert úgy érezzük, hogy az emberi romlottság e fantasztikus megnyilvánulása már úgyis túlmegy azokon a határokon, melyekhez e kor jellemzésére szükségünk van.
Azonban még sem lehet teljes a kép, ha Heliogabalus császár életmódjáról egy-két szóval meg nem emlékezünk, mert ez az ember rövid négyesztendős uralkodása alatt oly mélyre süllyedt az erkölcsi fertőben, hogy ezt már a züllött Róma züllött katonasága se tudta tovább nézni, fellázadt ellene és mikor a császár a palota szennygödrébe rejtőzött üldözői elől, itt megfojtották. A szennygödör, ahol halálát lelte, méltó hely volt egész életének jelképezésére.

Heliogabalus ugyancsak lupanart rendezett be a császári kastélyban. Azonban ez nem volt elégséges számára. Fürdőt is építtetett a palota kertjében, mert mint mondta, a fürdőben találhatja meg legkönnyebben azokat a nőket és ifjakat, akik ízlésének megfelelnek. A prostitúció papnői különös előszeretetnek örvendtek szemében. Meghívta Róma valamennyi prostituáltját, kerítőjét és kerítőnőjét az egyik Bazilikába és maga elnökölt e csodálatos gyülekezetben.
„Bajtársaknak” (commilitones) szólította a jelenlevőket és a prostitúció és kicsapongások különböző aktuális kérdéseiről tárgyalt velük. Elképzelhető, hogy hallgatósága mily lelkes kitöréssel fogadta szavait. Majd nőnek öltözködött át és így tartott lelkesítő szónoklatot hallgatóságához.

„A palotájában levő bordélyházának kapujába ő maga is meztelenül kiállott” – mint ezt Xiphilinus leírja, aki adatait Dio Cassiustól vette át – „és prostituált nő módjára felszólította az arra haladókat, hogy lépjenek be hozzá. Küldöncöket küldött szét a városba, akik új vendégeket vezettek fel a palotába. Pénzt fogadott el kicsapongásainak társaitól és dicsekedett szörnyű foglalkozásának jövedelmével.
Mikor társaival volt együtt, büszkén dicsekedett szeretőinek nagy számával és azzal a pénzzel, amit így keresett. Mindenkitől pénzt fogadott el, akivel összeadta magát. Az egyik szeretőjét pompás alakja miatt trónörökössé akarta kikiáltatni.”

Feleségeinek nagy számát a történetírók sem tudják pontosan, mert alig hogy elvette az egyiket, rövid idő múlva elvált tőle, majd újból feleségül vette, ahogy azt hangulata és kedve diktálta. Hites feleségei között Nero példáját követve számos férfi is volt. Vesta istennő szentélye sem volt szent a szemében. Ε papnőket, kik pedig örök szüzességet fogadtak istennőjüknek, ugyancsak feláldozta aljas ösztöneinek.
A legőrültebb gondolata Heliogabalusnak azonban az volt, hogy az isteneket és istennőket saját belátása szerint újból összeházasította. így például Venus istenasszonyt Helios-szal, a nap istenével házasította össze s e házasságot olyképpen szimbolizálta, hogy az isten és istennő szobrát közös ágyba fektette és elrendelte, hogy az egész birodalom területén pompás ünnepségekkel üljék meg e házasságot.

Ez az őrület volt az oka annak, hogy Rómában végre megsokallták Heliogabalus korlátot nem ismerő kicsapongásait. Halála tisztítótűzként hatott az egész birodalomban. Utódja, Alexander Severus császár hihetetlen energiával iparkodott az erkölcsi fertőt Rómából kipusztítani.

A korai kereszténység szelleme ekkor már megtalálta az utat egészen a trónig és jótékony hatása mindenütt érezhetővé vált. A szigorú törvények, melyeket az őskeresztények ellen hoztak s üldöztetésük nem akadályozta meg, hogy a puritán erkölcs, melyet az apostolok hirdettek, lassanként mind több hívet ne hódítson és megfékezze az érzékiségnek azt a szennyes hullámát, mely Rómát már-már elborítással fenyegette.

Az erkölcsi világnézet megváltozása véget kellett, hogy vessen nemcsak a prostitúciónak, hanem minden kinövésének is. És az olvasó, mikor az erkölcs e fertőjéből kiemelkedve a történelem azon lapjait olvassa, mely az őskereszténység világába vezet, bizonyára úgy érzi magát, mintha illatos, testet és lelket felüdítő tisztító fürdőbe lépne.

Dr. Áldor Viktor